Komáromi Lapok, 1922. július-december (43. évfolyam, 78-156. szám)
1922-10-28 / 128-129. szám
1922. október 28 „Komáromi Lapok.“ 8. oldal. Hi a MimMellen. „A világgaidaiág szempontjából meg kell semmisíteni a békeszerződéseket.“ Nitti, a legnagyobb olasz államférfiak egyike, aki nem szűnik meg agitálni az igazságtalan békeszerződések ellen, ismét hallatta szavát e kérdésben. Szerinte a békeszerződések nem jelentik a világháború végét, sőt uj háborút idéztek elő gazdasági téren. Nem ismer sürgősebb feladatot, mint a békeszerződéseket megsemmisíteni a világgazdaság érdekében, mert ezeket a gyűlölet diktálta, a tudatlanság és erőszak vak eszközei. A világ békéje legnagyobb akadályául Franciaországot jelöli mrg, atneiy militarista hajlamainál fogva óriási hadsereget tart fegyverben, Franciaország foglalt állást az általános leszerelés ellen úgy Genovában, mint Washingtonban. Franciaország példájára nagy hadsereget tart fenn a többi atlam is, mert ezzel kénytelen. Nitti fejtegetései csak megismétlése a nagy államférfim meggyőződésének, melyet e mondatban foglalt össze: Nincs béke Európában! Csakugyan ezt látjuk az egész vonalon. Itt van köztársaságunk, amely óriási hadsereget . tart fegyverben és ennek költségei felemésztik az állam kulturális, közegészségügyi és szociális céljaira fordítandó kiadásainak legnagyobb részét. Ez a fegyverkezés az alapja a gazdasági élet megbénulásának egész Európában franciaország hadereje egész fentartasi költségét Né- i metország jóvátételéből kívánja fedezni, szóval vele magát eítartatni. Ez azonban el nem képzelhető, mert annyit jelentene, hogy egész nemzedékek rabszolgasorsban, mint vazallusok adóz nának Franciaország imperialista céljaira. Az európai gazdasági helyzet szerves öszszefüggései mondanak ellen a mai helyzetnek, a fegyverkezési őrületnek, mely újabb háború csiráit rejti magaban. Már psdig ezt minden áron el kell kerülni. Még egy háborút az imperialista tőke nem birna el, mert ebbe a világszerte pacifista alapon szervezkedő munkásság sem menne bele. A fő teendő tehát a békeszerződések általános revíziója Nitti szerint, mint amelyek az egész világgazdaságra bénító hatással vannak. Ez a vélemény már korántsem áll elszigetelten, mert Angliában is jelentékeny száma hive van a politikusok között. kép rajta is felejtette. A nagy áldomáskor, a jegyváltáson, úgy éjféltájban már jól a kancsó fenekére nézhettek, mert Kiss Palcsiné aszszoDyom kíméletesen beszüntette a további italokat. A leendő após elérzékeriyedett. Átölelte a boldog vőlegényt. — Éde*, kedves Pista fiam, vallotta, ez az életem legboldogabb napja! Csak azt tudnám, hogy mivel mutassam meg! Mit is adjak,hogy megmutassam ? Nyilván a hozományra célzott. És Pista fiam borúsan elmélázott. — Tudja mit, édsapám? — szólalt meg félénken. — Adjon — egy liter bort! Majd nekibátorodva, utánna tette : — Vagy — kettőt! * Nemcsak Pósa, de az öreg édesanyja is, viszontagságos élete legkedvesebb óráit is Szögednek köszönheti. Az öreg asszony, Marcsa néni, nagyon egyszerű, igénytelen, töpörödött földmives asszony volt. A magyar nép keserves sorsát végigküzdötte, de ősi földecskéjét megtartotta és a fiából Pósa Lajost nevelt. A költő olykor fölcsalogatta Budapestre is s megmutogatta neki a város hihetetlen csodáit; a gőzsiklót, a Danát, a ló nélkül való kocsit: a villamost, aztán a Margitszigetet és a budai királyi palota tündérkertjét, ahol orgonaágat is tépett a számára, amit Marcsa néni hazavitt és a tükör mögött őrizgetett. Szentül hitte, hogy az ö fia a legnagyobb nr Budapesten, a kinek mindenki köszön s még a király kertjébe is szabad bejárása van. Ezekben a naiv illúziókba az Asztal is beleringatta. Mindenki a kedvébe járt és mindenki a fiát magasztalta. Kalauzképpen kisérgettük budapesti világkörüli Nitti törekvését a mai keretekben elhelyezkedett hatalom ideig óráig meg fogja akadályozni, de véglegesen erre nem képes. A gazdasági élet megnyilvánulásai egyre erősebb fegyvereket adnak Nittiék kezébe, ezek az argumentumok egyre erősbödnek és végre az ellentábor hatalmát kikezdik és aláássák. A békeszerződések tarthatatlanságát bizonyltja a sévresi béke félretétele, bizonyítja Ausztria' sorsa, Magyarország és Lengyelország helyzete. De a többi utódállam gazdasági .helyzete, melyet erősen bonyolulttá tesznek a belpolitikai, főleg a kisebbségi kérdések, mind hangosan a békeszerződés revíziójáért kiált. Angliában is kifejezést adtak már enDek igen előkelő politikusok és ez a gondolat a köztudatban is kezd tért foglalni. Ez Nitti fellépésének a gyakorlati jelentősége. A magyar falu lelke. Irta: Dr. Sziklay Ferenc. Járom Szlovenszkót, a mi áldott szülőföldünket. A falu gyermeke vagyok, ott születtem, ott nőttem föl, már amennyire az iskola, a város kiengedett a kultúra karmai közül. Aztán soká nem láttam a falut, elszakadtam tőle, de máig is legszebb emlékeim a faluhoz kötnek, a várod kulturemberségem csak külső már, a szivem, a leikem a falué maradt. Sok esztendő telt el azóta ebben az őrök száműzetésben, megváltoztam én is, de megváltozott a fslu is. Azt hiszem, ha úgy sz*-míől-8zembe találkoznánk egyszer igazán a falu és én, meg sem ismernék egymást. ügy él az emlékemben, hogy három szál cigány magyar nótát csiklandozott ki a szárazfábó!, fosztókán magyar dalt énekelt a leány-legény sereg, mesét mondott a regösök késői utódja, a leányzó maga varrta ki pompás ingvállát, pruszlikját, a bölcső tulipán festésétől a fejfa faragásáig minden a falu leikéből fakadó művészet volt. Munka, művészet, vallásosság, a boldog élet hármas szent egysége töltötte be a falu lelkét. Ma ? Könnyek közt olvastam nemrég egy fiatal poétánknak: Wallsntinyi Dezsőnek a találó sorait : Olyan különös a tarka falu. Olyan különös az a vigság ottan. Fájdalmuk élve, örömük Halottan. S úgy rejti, ropja a vad táncot: Lebuj Szennyének táncát: a — falu. Olyan szomorú a bomlott falu. Az iratos keszkenőt vásári, festett holmival pótolják, a grammofon kabarébeli szennyes sanzonjait abajgatja, meghalt a hit. a papja nem apja a népnek. Meghalt a mese is. A nép szellemi táplálék helyett a devizakurzust követeli lapjában, a város hamisveretü kultúrája megrontotta a falut. Ml A régi falu meghalt? Én azt hiszem csak szunnyad. A falu művészetét elirigyelték* a városi népek. A kalotaszegi varrottassal Amerikáig elházalnak a kereskedők, a matyó hímzést városi boudorire-ok rejtegetik, vert csipke moudainek combinéeit ékesíti a fafaragás szalonok diszitó eleme. A város pompázik, hivalg avval, amit a falu levetett mayáról. Mégis, azt hiszem, hogy mint a falun, a lelkek mélyén szunnyad a vágy a boldog, összhangos élet után, melynek az a legelső feltétele, hogy kapja vissza a falu azt, ami az őré: munkáját, művészetét, hitét. N A különös helyzetünk, a kényszerű lehetőség csak a falu politikai megszervezését engedte meg eddig. Az élet követelménye a gazdasági szerveződés. Nagyjában ez mind megvan már, a keretek, amiket megalkottunk kitelnek lassan, de ez még nem elég. Hátra van a legfontosabb és a legnehezebb teendőnk: a falu kulturális megszervezése. A városi gyermek az iskola tanulásra szánt idején kívül is nevelés alatt áll. Cserkész lesz, a football játék taktikája egységes gondolkozásra, tervszerű együttes munkára neveli szórakozva. Az iskolai fegyelem a férfikora kezdetéig elkíséri. De ki törődik a falu gyermekével? Senki. Mindegyik külön-külön fogja az apja ekeszarvát s megtanulja, hogy kell elszántani a másét. A tanító nem tudja, vagy nem meri az iskolán kívül is együttérzésre, fegyelemre szoktatni őket, mert a tervszerű népnevelésben már áilamellenes cselekedetet szimatolnak a falu nyakára küldött kis potentátok s nem egy eset volt rá, hogy az önzetlen munkáért sanda szemmel nézték a tanítót. Jönnek azután az ujmódi apostolok, akiknek az a tanításuk, hogy minden a kenyér, a lélek semmi. Mint a sarjuhajtás, úgy nő fel a falusi gyermek, mire legénnyé érik zabolátlan, magyarul önfejű, Írást is elfelejtett korcsmatöltelék lesz belőle. Azért a „csak kenyérért“ az elvadult, leikéből kivetkezett durva legény képes legyilkolni az apját is. „Olyan szomorú a bomlott falu.“ Azt hiszem, uem kell sokat magyaráznom, hogy a falu nevelése a legégetőbb feladat. A város szent kötelessége visszaadni a falunak azt, amit elvett tőle: a kultúráját. Nem adni, de visszaadni. A falu lelke nem halt meg, útjaiban, mintha valamennyien csak arra valók volnánk, hogy a köitöt és az édesanyját kiszolgáljuk. Máskor meg mi rándultunk ki Radnótra, ahol, kivált egy időben, sok nevezetes ember megfordult. Olyankor zengett a falu a Pósa— Dankó csodaszép nótáitól. Az egész Radnót nekünk sütött-fözött, táncolt és dalolt. Feszty Árpáddal, Lányi Gézával, Papp Gyulával holdvilágos nyári éjszakákon pitymallatig elmulatgattunk rajta. De Szöged! Szöged nem mulatott, hanem ünnepelt! Egyszer az ottani Nőegyesület, a Kisdednevelők Országos Egyesületével közösen, pláne nagy jubileumot is csapott a Pósa költői és gyermeknevelöi hivatásának és érdemeinek a megbecsülésére. A költö magával vitte az édesanyját is. Az öreg asszony kissé ártatlanul hallgatta végig a fia dicsőségének a hosszú magasztalását. Néha meg is csóválta a fejét; nyilván az életrajzi adatok irányában való csöndes kifogásért. A szögedi hölgyek azonban díszes ezüstkoszorut nyújtottak át a költőnek. Pósa átvette ... De a keze megremegett.. . Mellette állott az édes anyja: Marcsa néni, a kartonruhás öreg parasztasszony. Hozzája fordult. Es azzal a nagy, nagy szeretettel, a tiszteletnek, hódolatnak és kegyeletnek olyan mozdulatával, mintha királynét koronázna, lágyan és gyengéden odatette a koszorút a radnóti öreg parasztasszony feketekendös fejére. — Ez kigyelmedet illeti, édesanyám! Azt azután mindenki megértette, Marcsa néni is. És mindenki könnyezett. * élettel, de nem hiába. Költői világát meg tudta vasakarattal teremteni és szelid fecskefészkén, ha késön is, ha rövid ideig is, boldogan csicsereghetett. Hiszen a boldogság soha se is élt mathuzsálemi kort. Az irigyei sokat csipkedték, de igazi sebet valójában csak egyet kapott a sorsáért: azt, hogy az édesanyja meghalt. Ez az egy seb azután ott is rágódott a lelkén véges-végig. Attól fogva gyermekverseiben is csak ez a fájdalom vibrált és borította be költészetének játékos derűjét. A gyásza sötét, nehéz ködfel hővé lett, ami nehéz súlyával megfeküdte és fojtogatta ezt a derűt, sőt hazafias fellángolásának a tüzét s a Pósa-Asztal csapongó humorát és ötletes kedvét is. A szó, a muzsika, a vicc, a tréfa egyre csöndesebb lett és lassankint el is némult, a ködbe szállott. Évekig a szavát se hallottuk, se Pósának, se hires Asztalának, amely körül annyi országos nevezetesség mutatkozott és annyi szellemi rakéta csillogott a miliéniumi lelkes években. A költő hozzám irt utolsó levelei pláne már tele vannak bánattal, kesergő borúval. — Tegnap voltam — írja anyja halálának az évfordulóján — a sirnál. Annál a sírnál, ahol a te sirató lelked fülemüle-szavu búcsúztatója. (A Marcsa néni temetésén elmondott versemet aposztrofálja.) Most már pacsirta szól a fölött a kis halom fölött, rügyfakasztó tavasz dalos madara. Daru megjön, gólya megjön majd, csak az édes Anyám eiköltözöts lelke nem tér vissza többé! Szelid csillag képében ragyog rám az égből, áldást szórva minden lépésemre. De mennyivel édesebb, boldogitóbb volt, mikor itt, a földön mosolygott rám boras szemében az a könnyes csillag! Pósa Lajos maga is sokat birkózott az
