Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)

1922-04-20 / 46-47. szám

4. oldfad.

Komáromi .Lapuk“

1922. április 20.

irányulni, hogy a dunai forgalom előnyeit Csehszlovákiába s annak kikötőibe terelje.

A Dunabizottság öt évig Pozsonyban székel még, de aSchneider-Creuzot akciójának a francia kormány bizonyára nem fog nehézségeket támasztani és ha Budapest ennek az öt évnek a tartama alatt a Duna első kikötőjévé lesz, úgy előreláthatóan az öt év elmúltával a Dunabízottság székhelye is Budapestre kerül.

— A csehszlovák kormány a magyarfrancia szerződést, amely Schneider-Creuzot-al létrejött, magyarázatokkal akarja jelentőségében csökkenteni. Ezek a magyarázatok elmondják, hogy a francia tőke mindössze 70 millió cseh koronányi érdekeltséget vállalt a budapesti kikötőben és ennek az érdekeltség-vállalásnak feltételei Magyarországra rendkívül súlyosak. A csehszlovák kormány ezzel szemben különös gondot fordít a saját dunai kikötőinek Pozsonynak, Komáromnak és Párkánynak kiépítésére. Pozsony a csehszlovák kormány programmja szerint ugyanannyi idő alatt épülne ki nagy kikötővé, mint Budapest és az építkezési terv évi három millió tonnányi forgalom lebonyolítását kívánja lehetővé tenni.

Pozsony kikötőjébe 230 millió cseh koro. nát, Komároméba 78 milliót fognak öt év alatt invesztálni. S a csehszlovák kormány büszkén hivatkozik arra, hogy a pozsonyi kikötő forgalma amely 1913-ban mindössze 40.000 tonnát tett ki, 1921-ben 180.000 tonnára emelkedett.

Eddig szól a berlini Börsen Courier cikke.

Mi csendes komáromiak pedig ki-kijárunk egyetlen szórakozó helyünkre, a Duna partjára s lessük, várjuk az érkező, induló és áthaladó hajókat, nézzük a hajókon lengő zászlókat, amelyek jelzik, hogy melyik hajó milyen nemzetiségű és várjuk, hogy a világok vizi országúján, a Dunán mikor élénkül meg már egyszer igazán a forgalom és mikor dobják el a nevetséges copfot, amely a világforgalom elősegítésére, élénkítésére hivatott Dunát arra használja fel, hogy népeket, amelyek eddig összeforrva éltek, légmentesen elzárja egymástól.

És minékünk, komáromiaknak hiába lesz szép látványunk a dunai hajóforgalom, addig, amig az Óperenciás tengeren könnyebb lesz átjutni, mint a Duna egyik oldaláról a másikra, amig Komáromtól Pozsonyig vagy vissza nehezebb a hajóutazás, mint át Amerikába, addig mi nem hiszünk semmi népeket boldogító, a népek javát elősegítő intézményeknek.

A királyok könyve.

Eddig a biblia egy részét hívták királyok könyvének. Azóta azonban keletkezett egy újabb királyok könyve, a Gothai Almanach.

A hires Gotha-almanachot régen csak akkor vettük a kezünkbe, amikor nekrológot kellett írni valamely elhunyt uralkodóról, vagy nevezetes főurról, vagy amikor valamelyik herceg megnősült: a Gothaban megtaláltuk a legmegbízhatóbb életrajzi, családi és más szükséges adatot.

A Gotha legújabb kötete előkelő, unalmas őseivel szembrn izgalmas, tanulságos olvasmány, amelynek helye a könyvtárban igazság szerint most már nem a lexikonok között volna, hanem Czernln, Ludendorff, Buat, Scheidemann és a többi háborús iró könyvei mellett. Az uj könyv minden oldala a világháború következtében bekövetkezett nagy változásokról beszél, uralkodók detronizálásáról, „önkéntes“ lemondásról, vagy száműzetésről, uj államok keletkezéséről. De már azért sem illik oda a régi Gothák közé, mert szakított tulajdon családi hagyományával, demokratizálódott, megváltoztatta ősi nevét és „Hofkalender“ helyett most már szerényen „Gothaischer Kalendei“ néven mutatkozik be. Nem is illene rá többé az „udvari“ elnevezés, mert hiszen a régen kimutatott udvaroknak több mint a fele megszűnt, mig 1914 ben még 41 uralkodó család szerepelt az almanachban, most már csak tizenheten vannak, — huszonnégy uralkodót megfosztott a háború a tróntól.

De mig a „Genealogischer Teil“ ily alaposan megfogyott, megszaporodott a „Diplomatisch-statistischer Teil“, amely kimutatja az államok névsorát és alkotmányi rendszerét: tizenhárom uj állam keletkezett a háború nyomán: Csehszlovákia, Fiume, Danzig, Memel, Palesztina, Lengyelország, Ukránia, Keletszibéria, Litvánia, Lettország, Észtország, Turkesztán és a transzkaukázusi szovjetköztársaság.

Érdekes történelmi forrás az almanach uj kötete pontosságánál és részletességénél fogva. Kimutatja minden uralkodóháznál, hogy mikor és milyen körülmények között szűnt meg uralkodni A detronizáltak közül természetesen a legtöbben németek. Csaknem valamennyien a forradalmi események alatt „önként“ leköszöntek, de mind csak saját személyükre nézve, családjuk uralkodási jogát nem érintve. 11 Vilmos császár mellett a trónörökös is lemondott, de csak ők ketten, mig a Hohenzollern ház többi tagja nem csatlakozott a lemondáshoz. Lajos bajor király nem mondott 'e formálisan, csak „elvesztette trónját“ a forradalom következtében. A hesseni és a waldecki nagyhercegeket ugyancsak detronizálták, az országaik átalakultak köztársaságokká.

Habsburg Károlyt a Gotha 1919 év végéig még elismeri mint osztrák császárt és 1921 végéig mint magyar ktrályt. Ausztriában 1919-ben állami törvénnyel megszüntették a Habsburg- Lotharingiai ház uralkodó jogait. Magyarországon pedig meghozták a detronizáló törvényt.

A sok német uralkodó közül csak egyetlen maradt trónján : Lichtenstein hercege. Olt is valami forradalomféle játszódott le ugyan, de a herceg mégis megtarthatta koronáját.

Regisztrálja továbbá a Gotha Ferdinand bolgár cárnak 1918 őzén fia javára történt lemondását, a görög tragédiát, Konstantin királynak 1917 nyarán megtörtént menekülését, Sándor királynak trónralepését és halálát, valamint Konstantin király viszatérését. Nikitáról sem feledkezik meg, akinek országát beolvasztottak a szerbek, horvátok és szlovének uj államába. Nikita természetesen nem ismerte el dinasztiájának megszüntetését és halála után Milena királyné 1921-ben Montenegró régensnőjévé proklamálta magát, miután Daniló herceg elutasította apjának veszedelmes örökét és inkább capmartini villájába költözött.

Legrosszabbul járt a Romanov ház. A Gotha tulteszi magát az újságok kételyein és kijelenti, hogy a cár, a cárné, Olga, Tatjana, Mária, Anasztázia hercegnő és Alexej nagyherceg trónörökös 1918 julius 16*án Jekaterinburgban meghaltak. Az anyacárnő a Koppenhága mellett lévő kastélyában Olga nevű leányával él, aki 1917-ben második házasságban férjhezment egy orosz ezredeshez. Mihály nagyherceg, a cár fivére, aki később grófi rangra emelt Wulfert asszonyt vette feleségül, állítólag Párisban lakik, mig Sándor nevű sógora, Xénia nagyhercegnő férje, az orosz forradalom kitörésekor, idejében Londonba menekült. Párisban él Ciril nagyherceg és az 1919-ben Pétervárott agyonlőtt Pál nagyherceg négy gyermeke. A cári családnak több élő tagja szerteszóródott egész Európában. Azok között, akik a forradalom idejében meghaltak, volt a jóságos hesseni Erzsébet hercegnő is, Szergej nagyherceg özvegye, a moszkvai irgalmasrendi kolostor apátnője, kinek holttestét később hívei nagy veszedelmek közepette Jeruzsálembe vitték és ott helyezték örök nyugalomra. A Gotha szerint a Romanov családnak összesen tizenhat tagját ölték meg forradalmárok.

Albánia ügyében a Gotha sem tud eligazodni. Wied Vilmos herceg rendületlenül Albánia hercegének nevezi magát, hivatkozva arra, hogy a háború kitörésekor történt menekülése alkalmával kifejezetten föntartotta jogait és hogy az azóta alakult négytagú kormányzótanács sem detronizálta őt formálisan.

A háború „európaképessé“ tette a sárga fajt és igy a Gotha sem tehet mást, minthogy teljesítse a japánok régi vágyát: felvette a japám császári házat a Genealogischer Teil-be, mig a mikádók eddig a „Diplomatisch-statistischer Teil“-ben voltak kénytelenek meghúzódni.

Egy szlovák újságíró kálváriája.

aki szembe mert szállni a hatalommal, foglalkoztatja most az újságolvasó közönséget.

Rossz idő jár a szlovák zsurnalisztákra, már azokra, akik nem a centralizmusában látják a szlovák mennyországot, hanem hittel és becsülettel az autonómista irányzatot szolgálják.

Emlékezetes még az a heves, pergőtüzszerü sajtóharc, amelyet a Narodnie Noviny két szerkesztője, Thurzó Iván és Mihal András indított a Srobár-rezsim ellen. A sajtókampánynak nagy politikai eredményei voltak Srobár

táborának megritkulásában, Thurzó és Mihalnak azonban távozni kellett a turócszentmártoni szerkesztőségből. Előbbi mint bankhivatalnok keresi kenyerét, holott izig-vérig zsurnaliszta, Mihalnak pedig a tanári kenyér után kellett nyúlnia. Állást kért a pozsonyi ev. líceumban. Egyházi részről rendbe is lett volna a dolog, csak a minisztériummal kellett még elintézni.

És ebből kerekedett egy olyan história, a mely rendkívül jellemző fényt dérit a hatalomra, de a meggyőződésüket híven követő szlovák újságírók sorsára is.

Mihaltól garanciákat kértek, hogy fölhagy eddigi ellenzéki — ők „csehellenes“-nek mondják — politikájával. Mihal ezt önérzetesen viszszautasitotta s kijelentette, hogy az állásra sem reflektál. A dolog természetesen kitudódott s az ellenzéki lapokban nagy port vert föl. Olyanynyira, hogy az ügyben érdekelt Zoch püspök szükségét érezte szerepe tisztázásának s a nyilatkozattételnek.

A püspök a Slovenská Politika hasábjain elmondja, hogy az egyházkerület részéről őt és Medveczky Lajost küldték ki Mihal ügyének elintézésére az iskolaügyi referátusba. Mihal is velük ment, ő azonban künn maradt. Előterjesztették az ügyet dr. Folprecht miniszteri tanácsosnak, akinek semmi kifogása sem volt az ellen, hogy Mihal tanár legyen az ev. líceumban. Csupán azt a kívánságát fejezte ki, hogy szeretne vele személyesen beszélni. Erre behívták Mihalt és Zoch püspök elmondta neki, hogy Folprechtnek nincs ellene semmi kifogása, továbbá, hogy ő (Mihal) jó köztársasági érzelmű és nem valami „csehorzut“, ahogyan azt róla egyesek gondoljak. . . De be se fejezte, Mihal fölugrott és indulatos hangon kezdett kiabálni, hogy ez nem más, mint reverzális kivánása, ő ilyet ki nem ad és alá nem ir.

Erre a püspök csititani kezdte, hogy senki sem kíván tőle reverzálist, ő csak köztársasági érzelmeit emlegeti és végre az egyházi és világi felsőbbségnek is van bizonyos joga, hogy ismerje a tanárok gondolkodását, akikre gyermekei nevelését bizza.

Mihal azonban tovább kiabált.

— Reverzálist akartok tőlem és azt én nem adok én nem adok és kijelentem, hogy az állásra nem reflektálok!

Medveczky is meg akarta nyugtatni Mihalt, azonban ő egyszerre csak azt ismételte, hogy semmiféle reverzálist nem ad.

Folprecht egész idő alatt egy szót sem szólt, tehát az ellene intézett támadások alaptalanok.

Eddig Zoch püspök nyilatkozata, amely némi hézagokat mutat. Ezekre vet világot maga Mihal András a „Slovák“-ban közzétett válaszában.

A jelenet — Mihal emlékezete szerint — úgy játszódott le, hogy Zoch püspök Folprecht, Medveczky és Banczik igazgató előtt a következőket mondotta neki:

— Az iskolaügyi körök azt az aggodalmat táplálják, hogy ön mint tanár abban a csehellenes szellemben fog működni, mint a Národnie Novinynél; ezért tegyen nyilatkozatot, hogy a felsőbbség aggodalmai alaptalanok, amit én is erősítettem.

Erre én a következőket feleltem:

— A politikai viszonyok jogosult kritikája még nem csehellenesség és még kevésbbé lehet rá úgy tekinteni, mint államellenes dologra. Én kijelentem, hogy mint szlovák hazafi nyilatkozatot senki előtt sem teszek, mert amit írtam és mondottam, az nyilvánosan történt, azt mindenkor állom és a leghatározottabban visszautasítom, hogy egy szlovák hazafit az ő politikai működéséről valaki előtt hivatalos helyen gyóntassanak. Nem nyilatkozom sem igy, sem

j másképpen és ha ennek igy kell menni, inkább i az állásra nem reflektálok. S annál kevésbbé \ megyek bele ilyen nyilatkozatba, mert már igy í is azt hiresztelik rólam egyes újságírók, hogy ! könyörgő levelet Írtam Srobárnak.

Kifejezetten nem reverzálist, hanem nyi- i latkozatot kértek tőle, de az szerinte mindegy, i egyik közel áll a másikhoz.

S arra nézve, hogy gondolkoztak az ügyr ről más emberek, fölhozza Mihal, hogy mikor , aznap Zoch püspök — együtt ebédelt Jánoska : püspökkel Ivánka Milánnál s haragosan beszélt < a dologról, Ivánka ezt felelte neki: j — Engedd meg, Szamkó, de hogy ha nekem tetted volna föl ezt a kérdést, szó nélkül