Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)

1922-04-15 / 45. szám

1922 április 15. „Komáromi Lapok“ 13, oldal. Nem lehet igy dolgozni. Kiment a legény Amerikába. És munka hijján ődöng a newyorki kikötőben. Megszólítja valaki: — Magyar vagy? Nincs munkád? Dol­gozni szeretnél? Bólogat rá a legény: bizony úgy van. — Hát gyere ide holnap reggel hatkor. Szerzek neked munkát. Kemény munka, erős munka, de megfizetik. Kapsz naponta tiz dol­lárt. Tudod-e, mennyi otthon tiz dollár ? Nagy János tudta, hogy bizony az nagy pénz. Néha hétezer korona, néha nyolc is, oly­kor még több. Érdemes érte nehéz munkát is vállalni. Mondta, hogy pontosan itt lesz. Jelentkezett reggel hatkor. Mondták neki, hogy a mólón fog dolgozni, búvár ruhában. Nagy sisakot kap a fejére és gummiruhát tető - től-talpig. A bocskora ólomból lesz. Csődön fog lélekzeni, mert a viz fenekén folyik a munka. Nem veszélyes a dolog, csak szokatlan. Köveket fog hordani és a fenéken ásni. A fő, hogy nem kell félni, s ha valami baj van, csak megránt egy zsineget és egyszeriben felhúzzák. Nagy János azt mondta, hogy nem fél. Fel is öltöztették búvárnak s lement a többivel dolgozni. S lenn is volt, sokat mondok, húsz percig. De aztán meghúzta a vész-zsineget. Felhúzták, s hamar lecsavarták róla a rengeteg sisakot: — Mi baj volt ? — Semmi. . . — Féltél? — Nem féltem. — Megtámadott valami vizi szörnyeteg? — Nem támadott. — Hát miért huzattad fel magadat? — Nem lehet igy dolgozni! Nem megy 1 Ásni nagy ásóval, emelgeini rengeteg köveket, s az ember még csak a markába se köphet, — nem embernek való munka ez. Vulpes. Kisuárosi szépség. Irta: Gellért Mária. Istenem, képzeljék el, hogy egyike volt azoknak a fiatal hölgyeknek, akiket a legcsi­­nosabbak közt emlegettek. Sőt ha nagyon sike­rült ruhát viselt, vagy ha nagyon jól mulatván, rózsákra hevült arccal kacagott, némelyek azt állítják, hogy majdnem olyan szép, mint a doktor lanya. A doktor kisasszony pedig gyönyörű teremtés volt. Egy külföldi milliomos vette feleségül s azt mondják ma még szebb, mint hajdan. Az ö milliomosa azonban egyre késett. Nemcsak a milliomos késett. Még a szegény hivatalnok kérő is. ő pedig ott állott, szőkén, kékszemün, csinosan és csodálkozott ezen. „Várt lány várat nyer“ — hallotta olykor s nem tudta bizonyosan, vigasztalni akarják-e vagy csúfolni. De aztán legyintett egyet és kacagott. Bánja a csuda. Báér. Jó itthon. S-mmi gondja. Tenniszezni járt és zongorázott. Csinos ruhát viselt. Mulatságokra járt és udvaroltak neki. Ó, nem panaszkodott, hogy nem mulat­tatják. Azt azonban sohasem látta, hogy valaki nagyon-nagyon szereti, sem azt, hogy valaki elvenné feleségül. Huszonnégy éves volt és a haja bámulni kezdett. — Sokat kell mosnod kamillával — mondta az anyja s ezzel egyidőben titkos tanácsko­zásba lépett egyik öreg nagynénjükkel: — Kedvesem, neked olyan nagy össze­köttetéseid vannak, nem tudnál-e Lenkénknek, az én drága lányomnak, valami )ó pártit? Sajnálom szegény gyereket. A barátnői sokkal kevésbbé csinosak és sokkal szegényebbek, már sorra férjhez mennek. — Bizony, Lenke nagyon csinos, de azok közé tartozik, akik hamar elvirágzanak — bólintott fontoskodva a néni. Mindig szerette aláhúzni a fontosságát annak az ügynek, me­lyet a kezébe vett, hogy aztán, elintézvén valamit, annál nagyobb jóltevönek lássék. S az öreg néni öreg kisasszony ismerő­sének sógorasszonya, jó hozomány Ígéretének kíséretében, végre elővezetett egy férjjnlöltet. Csak tizenöt esztendővel volt idősebb Lenkénél, úgy jól közel járt a negyvenhez, de azért még nem yolt sem teljesen kopasz, sem teljesen elhízott. Minden előzmények levélben intézendők el, s mikor mint valóságos élő kérő megjelent a tiszteletére villanyárban úszó, kicsinosított lakásban, hangulat ünnepies feszes ségében, uj ruhájában és régi de csak kivé­teles alkalomkor használt lakkcipőjében, nem is festett olyan rosszul, hogy Lenke túlságosan megdöbbent volna tőle. Jónás ur egyébként özvegy ember volt, két gyermekkel és egy vasúti hivatalnok sze­rény jövedelmű állásával. Gyorsan történt minden. Egyszerre benne voltak az esküvői előkészületekben. Lenke valami furcsa, mámoros lázzal készítette még hiányzó asszonyholmiját. Látta magát, mint szép fiatal asszonyt, s bizonytalan körvonalakban, de határozott hittel mosolygott egy csinos, karcsú fiatal férfire, ki őt — teljesen reménytelenül — ám annál erősebben imádja. Nem volt ebben a gondolatban bűn és árulás; idáig is mindig várta a szerelmet. Közben férjhez kell menni . . . Most már azonban el kell, hogy érkezzen a rég várt szerelem is. Ó, nem az ura. Nem. Más. Nem fontos azonban az sem, hogy már le lesz kötve. Hiszen nem akarja megcsalni az urát. Világért sem. Csak — bizonyára igy van megírva a sors könyvében, hogy mint asszony fogja meg hódítani azt a férfit, akire várt. Aki ő rá vár. A nagy faluban, ahová a Jónás ur a fele­ségét vitte, valami furcsa, sivár szél fújt örökké, télen az ereszt zörgette, nyáron a vézna állomási fákat. A rozoga, régi vasúti épület emeletén laktak két szűk szobában. A fiuk nem voltak otthon. Intézetben éltek. Lenke szépen elrendezte a csúnya házban csinos bútorát s az ablakon keresztül, hol a távoli mezőket, hol az érkező vonatokat nézte. A vonaton olykor elegáns és csúnya fér­fiak utaztak. Ám ha egy-egy kopott, vagy elhízott férfi fel is ásitott, vagy feimosolygott hozzá az ablakba, a szépek és elegánsak legfeljebb a perron kavicsaira tekintettek ki, unottan és j futólag. És ez igy történt évről-évre. Lenke pedig közben a kővetkező dolgokat élte meg: neki is lett egy kis gyermeke s az ura a mostoha gyerekeit is hazahozatta, először az egyiket, azután a másikat. Mert az intézetben sokba kerül s Lenke nem kapta meg azt a hozományt, amit a közvetítők igéitek. Abból a házból pedig, amit az anyja után öt ököl majd, most még nem lehet élni — igy mondta ezt az ura, aki most már olyan kopa>z volt, mint az a biljiárdgolyó, amelyhez a kopaszokat szokták hasonlítani, egészen elhízott s alig látták otthon, mert rendszerint az irodában ült s ha dolga nem volt, a főnökkel kártyázott. Még most is csak ellenőr volt, azok közé a sze­rencsétlen emberek közzé tartozván, akiket mindig legeslegutoljára neveztek ki. Lenkének volt annyi gondja-dolga, hogy alig győzte. Piszkos kis parasztlány cselédeivel pörlekedőt, legyek és egyéb falusi be,-fiák ellen hadakozott, babot termelt a sivár, szürke ház mögötti földben, harisnyát foltozott és folyton csunyult. Gyerekének születése után megbámult szőke haja is egyre ritkább és kisebb lett. Már alig volt egy pici kontya. A keze eldurvult, a foga elromlott, a ruhái rossz szabásunk lettek s az arcszine sárgásfalsó. A munkától és kedvetlen élettől boszns arckife­jezést kapott — olyan volt, mintha már nem is ő lett volna. Es egy este a nagy falu nj jegyzőjének fiatal, szép felesége kacagva és megütközve mesélte csinos, fiatal urának: — Édes fiam, én nem értem ezt a Jónás­­nét, ez tisztára bolond. Tudod, mit mesélt ma nekem ? Elmentem hozzá uzsonnára és minden­­denféléről diskuráltuuk. És tudod mi sült ki? Az, hogy ez a Jónásné szépnek tartja magát. Hogy ö mártir, aki az ifjúságát és szépségét föláldozza az öreg urának . . . Majd a torko­mon ak 'dt a kalácsa. Hát mondd, van ő rajta egy krajcár ára szépség ? Valóban, Jónásnén már nem akadt semmi szépség. Saját maga is kezdte észrevenni. S lassankint belefáradt abba a furcsa harcba, hogy folytonosan a lélek igazságát állítsa szembe a test igazával. A lélek jogát a test jogtalanságával. Nagyon szomorú őszi délután volt az, amikor beismerte: Lenke meghalt és nem ma­radt más belőle, csak Jónásné. Olyan bánatos lett, azt hitte, utána tudna halni ő is. Most már nem is magát sajnálja, mostani magát, hanem a régi, csinos, szőke teremtést, akivel oly mostohán bánt el az élet. Majdnem úgy siratta el őt, mint valami kedves, messzi halottat. Dehát — a halottakat nem lehet föltá­masztani s lassankint Jónásné is megvigasz­talódott. Nőm ölte magát hasztalan vágyakozás­sal, egyre gondosabb háziassznny lett s még a mostohagyermekeivel is anyásán tervezgetett. Szelíd uzsonnákat rendezett és nem gon­dolt többé sem ábrándra, sem szerelemre. Már csak egyetlen narkotikumot tartoga­tott: egyetlen vigasztaló hitet Őrzött, a lelké­ben, — azt, hogyha majd meghal, újra a szép, fiatal Lenkévé válik. Mert az ember még sem veszítheti el magát mindörökre. A «effetíástéíért a főwerkesístő a telelő«. Lapkiadó: Spitzer Béla. TO»M*iott Spitswt Sándor IrönyTnfotodájibaa NYILTTER. Alulírottak fájdalomtól megtört szívvel jelentjük, hogy a forrón szeretett atya, nagyatya, testvér, illetve jó rokon Krausz Lsipóí folyó hó 14-én reggel 7 órakor életének 69-ik évében hosszas szen­vedés után visszaadta nemes lelkét a Mindenhatónak. A megboldogult hűit tetemét folyó hó 16-án délelőtt 10 órakor fogjuk a Dunarakpart 18 sz. gyász­házból a helybeli izraelita sirkertbe örök nyugalomra kisérni. Komárom, 1922 április 14. Áldás és tie nyapvä poraira I Shinarz mérné sz. Krausz Gizella Knöpfler Hermanné sz. Krausz Olga Dr. Krausz flrlhur gyurmek-i. Schmarz mór Knöpfler Hermann vejei és gyászoló tesfuérei és unokái. ZSOLDOS TANINTÉZET BUDAPEST, VII., DOHÁNY-UTCA 84. TELEFON: J—124—47. A legjobban készít elő magánvizsgákra. Vidékieknek levelező oktatás. Speciális, magánhasználatra irt tan­könyvek alapján. 369

Next

/
Oldalképek
Tartalom