Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-04-15 / 45. szám
4. old •»* „Komáromi Lapok“ 1922. április 15. Térig sértett aranyosiak az irányban nyomoznak, hogy hol és kik előtt szokott magyarellenes kiszólásokat tenni, mert akik ezt eddig nem tették szóvá, azok bizonyára hasonló érzéseket táplálnak a magyarok iránt. Az aranyosiak le akarják tépni ezekről az álarcot, mert nem tűrik, hogy egy színtiszta magyar községben a magyargyülöletnek fészke legyen. ( Uíleuél uisumot l minden államba a leggyorsabban és legolcsóbban megszerzek. minden uasárnap, kedd, csütörtök este futár megy Prágába, eljárási díj, uisum és ajánlott posta- 74 dijjal együtt: ITlagyarországba és üémetországba 70 Ke Romániába közvetlenül 110 „ „ ITlagyarországon át* 160 „ Dugoszláuiána „ „ 180 „ űm: hászló Zsigmond Bratislava (Pozsony) Széplak-u. 12. sz. Komárom jövője. Sokat foglalkoztam mostanában — úgy gondolatban, városunk jövőjével. Azelőtt is sokat gondolkoztam erről a témáról, csakhogy amig régebben csupa reménységgel, mintegy álmodozásszerüen elképzeltem magam elé, kidolgozni próbáltam elmémben, hogy milyen lesz a „Nagy-Komárom“, addig most súlyos gondként nehezedik rám a való élet sejtető, előrevetett árnyéka és minden biztató, reményt kelteni kívánó hivatalos beállítás ellenére a legsivárabb pesszimizmus rajzol eiibém komor képet szegény városunk szomorú jövőjéről. Előre kell bocsátanom, hogy nem ijedtem meg azoktól a sokszor ismétlődő hirektől, hogy a városokat és igy Komáromot is nagyközséggé fogják lefokozni, törvénnyel, hivatalosan. A város jelleget nem a hivatalos elnevezés, nem a bürokratikus kategóriák adják meg vagy vonják meg. A város a társadalmi fejlődés produktuma, már kedyed szerint te nyargalhatsz rajta. De a kötőféket jól eltedd, hogy többé az asszonynak a kezébe ne kerüljön, mert ennek a kötőféknek az a varázs tulajdonsága van, hogy akit éjfélkor fejbe ütnek vele, az lóvá változik. A legény megköszönve a kioktatást, megnyugodva ment vissza a műhelybe és csendesen dolgozott estig. Vacsora után, mikor mindenki nyugodni tért, ő is bement alvó kamrájába és bevevén az álom elleni port, ágyba feküdt. De még ha ilyen szert nem vesz is be, nem tudott volna elaludni a nagy izgatottságtól, amellyel a történendőket várta. Most is épen úgy történt, mint előző este. Pontban éjfélkor belebbent a boszorkány s a legény ágya előtt megállva, végigsimitja ennek arcát s ezzel benyúl keblébe és kiveszi onnét a kötőféket. Abban a pillanatban, mikor kezét felemeli, hogy a legény fejére sújtson, ez fekvő helyéből hirtelen fölemelkedve, nagy hangon rákiált az asszortyra: — Halberdó! — s azzal villámgyorsan kikapja kezéből a kötőféket s erélyesen fejéhez suhintja. Az eredmény meglepő volt. Az asszony nagyot sikoltva, elkezdett remegni s egyet rázkódva, lóvá változott. A kovácslegény szinte megrendült a tüneményes elváltozás láttára. Mikor a bámulattól magához tért, kivezette a lovat az udvarra, ott kikötött a szederfához. Azután bement a műhelybe, felköliöite az inasokat s tüzet gerjesztvén a kohóba, patkókat kovácsolt és a lovat mind a négy lábán megpatkolta. Mikor ez megtörtént, felpattant a ló hátára és elnyargalt vele nem ugyan a Szent-Gellértre, hanem a városba, itt meghajszolta a városon végig, nem kiméivé tőle a pattogó korbácsot. Mikor a ló már tajtékzott és szinte kimerültén lihegett a nagy vágtatásban, a legény is megelégelte a további heccet és haza nyargalt. Ott kihúzván a ló femelynek kialakulásában geográfiái, történelmi, közgazdasági, forgalmi, kulturális és egyéb tényezők működtek közre. A várost lakóinak foglalkozási köre, intelligenciája, forgalmi lehetőségei, kereskedelme, ipara, közgazdasági és kulturális intézményei, társadalmi, közéleti, közegészségi, rendészeti, tanügyi, művészeti stb. berendezései, tradíciói, életszínvonala és életigényei teszik várossá. Nem lakosainak száma a fontos, legalább is nem elsőrangú fontosságú a lélekszám, mert egy alföldi nagy helység, melynek lakosai kizárólag vagy tulnyomólag mezőgazdasággal foglalkoznak, kiknek életszínvonala és kulíurigényei nem haladják meg a faluhoz fűzött követelményeket, nem lesz várossá az által, hogy ötvenezer lelket számlál. Nem is egyes intézmények emelik várossá. Falu marad, habár a gőzmalom el is látja villanyvilágítással, vagy habár grófi kastély van a közepén. A felsorolt sok tényezők együtthatása teszi várossá, a fejlődési folyamat egy bizonyos fokának elérése adja meg a városi jelleget, amit aztán a hivatalos szervezettség is elismerésre juttat. De viszont nem függ a városi jelleg a törvény rendelkezésétől sem. Nem az a fontos, hogy hivatalosan nagyközségnek minősitik-e, vagy városnak? Ha a városi jelleg kialakult már, ha megvannak a városias berendezések, akár csak részben is, ha a színvonal, az igények várost mutatnak, ezen nem sokat változtat az, hogy a törvény községgé degradálja. Tovább is város marad lényegileg és ha nem változtak az anyagi feltételek, fejlődhetik vígan tovább, bármelyik kategóriába skatulyázza be a bürokratizmus. Vájjon Drezda megszűnnék város lenni, ha a törvényhozásnak eszébe jutna is azt mondani rá, hogy ezentúl csak község lesz? Az anyagi előfeltételek, a fejlődési lehetőségek a fontosak. Ezért olyan vigasztalanul komor az a kép, mely városunk jövőjéről elém mered, mert ezeket nem látom fennforogni. Komárom kis város volt eddig, melynek fejlődését a kedvezőnek látszó geográfiái helyzet ellenére sok akadály és sok csapás gátolta. Nem volt messzire kiterjedő határa, jövedelmező területe, jól gyümölcsöző vagyona. Nem volt gócpont a vasúti közlekedésben, nem voltak gyárai ; körül volt zárva közlekedési és közgazdasági akadályokul szolgáló erődökkel, a várjelleg nem vonzotta, hanem inkább elriasztotta innét a nagy vállalatokat. De volt mégis egy pár iskolája, voltak állami, vármegyei és egyéb jéből a kötőféket, az udvaron magára hagyta s miután a kötőféket gondosan a ládájába zárta, ő is nyugodni tért. Másnap reggel azt újságolta a szolgáló, hogy az asszony nagyon beteg, égési sebekről panaszkodik és 51 orvosért küldte A meghívott orvos, miután a kezeket megvizsgálta, a bőrön csakugyan észlelte az égési nyomokat, de sajátságos formájukon csodálkozott, mert az észlelt nyomok határozottan egy patkó alakját mutatták. Ennek aztán nagy hirtelenséggel hire futott a városban s bár az asszony gondosan takargatta a kezeit, mindenki tudta, hogy azért kívánja azokat elrejteni, nehogy a patkókat mások is fölfedezzék. Nem is hívták azután másként, — mindenki csak Patkós Kötmöndinének nevezte. Az asszony különben az eset után egészen nem gyógyult föl többé, csak fonnyadt és aszott; mogorva és buskomor lett, mig azután mindenkitől elhagyatva, kilehelte bűnös lelkét. Úgy hallottam, hogy rendőri segítséggel lehetett csak lezárni a koporsóját, mert az oda tóduló tömeg mind a patkó nyomait akarta látni a halott kezén. Gyermekkoromban ez a monda még elevenen élt és nem akadt senki, aki ennek hitelességében kételkedett volna. Patkós Körmöndinének a sirját is sokáig mutogatták a temetőn. Énekes gyerektársaimmal mi is nem egyszer fölkerestük az ő állítólagos sirját, melyet egy durván faragott alacsony márványkő jelzett. A mi fantáziánk még látta a kőre vésett patkók rajzát s ezenkívül semmiféle irás vagy betű nem árulta el, kinek porai nyugosznak e különös jelző kő alatt. Petteny Lajoson kivül többször meglátogatott bennünket Vámossy káplán is és mikor ezek ketten együtt voltak nálunk, hol az egyik hol hivatalai. Megyei székhely volt és igy egy bizonyos terület igazgatási, kulturális és gazdasági központja volt. Ez adta meg városi jellegét, forgalmát, társadalmi színvonalát, életlehetőségét. Az iparos, a kereskedő, a város minden rendű és rangú lakosa megélt benne, sőt ha szorgalmas és józan életű volt, a békeviszonyokhoz mérlen tisztes vagyonkára is szert tehetett. Nem az a bőséges, duskálódó élet volt itt a háborút megelőző ötven évben, mint száz év előtt, mint a gazdag rácok, gabona- és fakereskedők, a Jókai-festette „aranyemberek“ korában, hanem a lassú, akadályokkal viaskodó fejlődés, a szakadatlan építés korszaka volt, mely mintha félt volna a földrengéses talajtól, csak óvatosan, lépésről-lépésre mert és tudott előrehaladni. Hiába volt az óvatosság! Mégis eljött a nagy földrengés, mely megrázta nemcsak ezt a várost, hanem színié az egész földet. És ez a nagy földrengés kirázta városunk alól a fejlődés talaját és anyagi előfeltételeit. Kedvezőnek hitt geográfiái fekvése nem előnyére, hanem hátrányára szolgált, mert e nélkül sohasem jutott volna mostani helyzetébe. Nem elég, hogy ősi nevétől is megfosztva kétfelé szakadt, hogy az a nagy folyam, mely eddig bekapcsolta a világba, a kereskedelmi forgalom lehetőségébe, most tiltó gátja lett; ami eddig éltetni látszott, most megfojtja előbbuióbb. Nem elég, hogy elvesztette azt a környéket, mely piacát fölkereste, iparát támogatta, kereskedelmét fenntartotta. Nem elég, hogy kiesett abból a centrumból, mely a hivatali élet minden ágazatát ide központositotta. Most a tervezett nagy zsupák felállításával megszűnik megyeszékhely lenni. Elveszti még azt a felényi kört, azt a csonka vármegyét is, mely most még ide tartozik. Elveszít egy csomó hivatalt, tekintélyes számú tisztviselő családot, mely eddig itt élt s itt szerezte be szükségleteit, kik után egy csomó kereskedő és iparos élt. Ha elmegy a vármegye hivatali személyzete, a pénzügyigazgatóság, a mérnöki hivatalok, esetleg a törvényszék, utána kénytelenek székhelyet változtatni az ügyvédek, a szabad foglalkozású intelligencia s aztán ... a lobbi is. Kitől fog itt megélni az orvos, a kereskedő, az iparos, a vendéglős, a kertész, stb. Ki marad itt akkor? Az államrendőrség és a katonaság? Ki tartja fenn a várost és intézményeit? A háztulajdonosok? A munkásság? Miből ? a másik vitte a szót. Pettenv leginkább a debreceni diákéletből veit epizódokat beszélte el kellemesen, Vámossy meg forradalmi emlékeit (állítólag Hunyadi huszár volt) adta elő nagy páthosszal és a figyelmet mindig lebilincselő ékes formában. Ezek az előadások nagy gyönyörűséget szereztek ne'-tem, csak úgy nyeltem ezek a szines beszédeket és én sajnáltam mindig legjobban, mikor vendégeink távoztak. Ha nem volt nálunk senki, akkor csak a közönséges olajmécses égett. Gyertyát csak a vendégek tiszteletére gyújtottunk. Erzsiké nagynéném ennél az olajmécsesnél rendesen kézimunkázott, nagyanyám és édesanyám fontak, az egyik rokkán, a másik gyalogorsón. Mi gyerekek pedig tollat fosztottunk, vagy vadsalátát tisztítottunk. Nagyatyám, akinek a látását a nagy tűz meggyengítette és estéli munkára alkalmatlanná tette, csendesen pipázgatott s néha az utolsó insurrectióból, melyben ő is mint fölkelő nemes részt vett, beszélt el egyes jeleneteket. Napoleon seregei t. i. már Győr alatt állottak és az insurgensek itt ütköztek meg az előhaddal, amely üiközetből a rosszul fölszerelt, fegyelmezetlen fölkelők szégyenletesen megfutamodtak. Ezt a futást aztán elég komikusán „francia futásinak nevezték el. Nagyatyám is, — ahogy előadta, — három társával a győri molnároktól lefoglalt ladikon menekült az ütközetből. Ebből az időből maradt fenn és még azután is sokáig alkalmazták a vitéz megfutamodásokra: „Retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj! .. .“ Névnapokra nem szoktak vendégeket invitálni. Eljöttek a legközelebbi rokonok, a jó barátok hívatlanul. A gazdasszony azért nem jött zavarba, mert akkoriban nem kellett cukrászsütemény, vagy egyéb nyalánkság. Amit a családi éléstár nyújtott, az teljesen elég volt. A vendégek csekély igényűek voltak, nem is az eszem-iszomért jöttek, hanem a tiszteletadásért.
