Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-02-21 / 22. szám
2 . oldal. «Komáromi Lapok 1922. február 21. — Hodzsa Milán párisi kiküldetése. Cseh lapjelentések szerint Hodzsa Milán párisi kiküldetésének kettős célja volt. Az egyik, hogy közelebb hozza a francia és a cseh egyetemi tanárokat, aminek látható eredménye lesz az, hogy Niederlen a prágai egyetemen, a szláv filológia tanára Párisban, egy technológiai tarfór pedig Pozsonyban fog előadást tartani. Hodzsa másik célja pedig az, hogy a befolyásos francia politikusokat Középeurópa, különösen pedig Csehszlovákia tényleges helyzetéről tájékoztassa. Hodzsa e tárgyban három felolvasást tartott, amelyekben főleg arra mutatott rá, hogy Franciaországnak érdeke, miszerint Középeurópa konszolidációját támogassa és pedig oly irányban, ahogy azt Csehszlovákia csinálja s hogy ennek előfeltétele Magyarország nemcsak formális, de tényleges lefegyverzése s a Habsburg kérdés végleges elintézése oly értelemben, hogy a magyar parlamentet kényszeríteni kell arra, hogy ratifikálja azon nemzetközi szerződést, amely kimondja, hogy Habsburg nem választható magyar királlyá. Ami Oroszország rekonstruálását illeti, az csak Csehszlovákia közreműködésével lehetséges. Végül rámutatott arra, hogy a szlovákok nevében beszél. (ESŐ.) = Károly tartásdija, A francia kormány jóváhagyta a legfelsőbb tanács azon határozatát, mely szerint addig, mig Károly exkirály tartásdiját véglegesen megállapítják, ideiglenesen Franciaország fedezi. Havi 50.000 frank tartásdijat állapítottak meg Károly és családja számára. Szombat reggel egy kis meglepetés érte a köztársaság lakóit. A pénzügyminiszter a szombati lapokban közzétette az osztrák-magyar verésű húsz filléresnek devalvációját, ami a rendelet szerint úgy hangzik, hogy miután február 18 án a fentjelzett vas- és nickel húszfilléresek a közforgalomból kivonatnak, 50%-os névértékcsökkenést szenvednek, vagyis a pénz eddigi 20 filléres értéke ezentúl csak 10 fillér lesz. A pénzügyminiszter idevonatkozó rendeleté váratlanul érte a közönséget, noha meg kellett már eddig is szoknunk az ilyen kedves meglepetéseket, melyek a közönség zsebe ellen irányulnak. De egy olyan államban, hol világgá kürtőit demokrácia van, azt hinné az ember, hogy ilyen dolog meg sem történhetik, s nem kellemetlenkednek ilyen rendelettel, Értünk mi már a múltban is olyan időket, amikor egyes pénznemeket kivontak a forgalomból. Meghatározták az időt, ameddig a közönség a forgalomból kivont pénzt beválthatta és gondoskodhatott arról, hogy túladjon a halálra szánt bankjegyen, vagy aprópénzen. Nem is érte kár az embereket. Nálunk azonban a pénzügyminiszternek egy ötlete támad, készíttet egy rendeletet, elküldi hét pecsétes levélben, időre szabott kibontási rendelkezéssel, mintha hadüzenetről volna szó, — s a végrehajtó közegnek is eláll szeme-szája a bámulattól, mikor olyan furcsaságokat olvas ki a rendeletből, mint a mostani devalváció. A devalváció folytán persze sietett mindenki túladni a vaspénzén, mert a rendeletben — noha azt megtehették volna — nem hatá rozták meg azt az időpontot, ameddig ezek a pénzek fele értékükben beválthatók. Megrohanták a beváltásra kötelezett hivatalokat, különösen a póstahivatalt, amelynek személyzete nem irigylendő munkatöbblettel lett ekképpen megáldva. Mert azt mégsem kívánhatja a miniszter, bogy a közönség megvárja az újabb rendeletet, mely azután teljesen megsemmisíti az értékét a húszfilléreseknek. Mert ezek után el lehetünk készülve arra is, hogy egy másik reggel arra ébred a köztársaság boldog népe, hogy egyáltalában nem fogadják el tőle a régi váltópénzt. A rendelet érzékenyen érinti a közönséget. Mert bár első pillanatra nem látszik jelentékenynek az a veszteség, amit a huszfilléresek birtokosa szenved, de tekintve azt, hogy üzletekben nagy mennyiségben forgott ez a váltópénz, igen tekintélyes összeg ment veszendőbe a devalvációval. Hogy új váltópénzt hoznak forgalomba, helyes, de az aprópénz kicserélését elérhették volna igazságosabb és okosabb módon is, a köztársaság lakóinak minden anyagi megkárosítása . éikül. Az ilyen eljárás megint csak eszünkbe juttatja, hogy épen úgy bánnak velünk, mintha megszállott tartomány lennénk, ahol a kormány kényeked vére Vendeletekkel boldogítja a gondozására bízott népeket. Egy cseppet sem lehet c-odálkozui azon, hogyha az ilyen meggondolatlan és anyagi kárt okozó rendeletek a legjogosabb zúgolódást váltják ki a közönségből, amelynek érdekeit nem tartják szem előtt. Az állam nem veszített volna oly sokat azzal, ha záros határidőig váltatja be a húszfillérest teljes értékében és a közönséget sem tette volua ki anyagi veszteségnek. Bizonyos, hogy figyelemmel, körültekintéssel és a polgárság étdekeinek szemelött tartásával megfelelőbb intézkedést lehetett volna hozni, mely nem váltott volna ki ilyen keserűséget az emberekből, — az igaz, hogy ehhez bizonyos érzék szükségeltetik, melyet ha valamely kormányférfiú nélkülöz, megérdemli, hogy öt is — kivonják a forgalomból. .. . lm aiiüDk 19 egész Piál" j (Tuka Béla cikke a rózsahegyi Slovákban. A j világ itélőszéke elé!) A néppárti autonómista törvényjavaslat ! benyújtásával kapcsolatban föltünést keltő cik- j két irt a „Slovák“-ba Tuka Béla dr. egyetemi : tanár, aki élénk részt vett a törvényjavaslat j előkészítő munkálataiban. Tuka szerint a javaslat történelmi jelelő- í ségü lépés a szlovák nemzeti önrendelkezés j felé. Foglalkozik a gáncsvetésekkel, amelyekkel ; a néppárti javaslatot, különösen centralista ! részről fogadták és figyelmezteti a farsangi j örömmámorban úszó urakat, hogy a javaslat j leszavazásával nem ér véget, sőt csak akkor j kezdődik meg a tulajdonképeni harc Szlovén- j szkő autonómiájáért. A mindenható többségtől csupán ennek a > konkrét javaslatnak a sorsa függ, de semmiképen sem az autonómia kérdéséé, amelynek zászlaja alá, a javaslat elvetése után, a megcsalt és kicsufolt szlovák nemzet többsége fog tömörülni. Azok, akik azt hiszik, hogy a javaslattal együtt az autonómista mozgalomnak is elénekelhetik a rekviemet, megfeledkeznek valamiről. Elfelejtik, hogy a mindenható többség fölött van még egy mindenhatóbb felebbezési fórum: Európa. Ezt a fenyegető veszedelmet a kormány urai egyértelmüleg egy könnyű gesztussal szeretik elintézni: Európának elég más gondja i van s nem fog a Csehszlovák „belső“ ügyeibe ! keveredni. ) Igazatok van prágai urak! A szlovák kérdés a mi belügyünk. Legalább ma az. Ti 1 tettétek azzá az által, hogy a béketárgyaláson I Szlovenszkót eltöröltétek a föld színéről. És ! belügy is maradna, ha az autonómia kérdését úgy akarnák elintézni, ahogy azt önöknek a jog, igazságosság, okosság és az adott szó szentsége kötelességükké teszi. Ha azonban a mindenható többség — elbizakodottságból es bűnös vakságból — mindezek fölött elsiklanék, nekünk szlovákoknak csak egy utunk marad: Párisba! És akkor ez a „belügy“ nemzetközi üggyé válik. A mi autonómiánkért odamegyünk, ahol ; a mi nemzeti létünket elhantoltátok, a békeszerződések városába, Párisba. Párisnak kell jóvátennie a bűnt, amelyet a szlovák nemzet ellen, a szabadság ellen, az emberiség ellen elkövetett azzal, hogy akaratlanul szégyenteljes, gyalázatos halálra ítélt egy nemzetet, mely- I nek sok fia vérzett a csehszlovák légiókban a 1 világ megújhodásáért, a demokrácia győzelméj ért és a francia zászló dicsőségéért. És nem kétséges, hogy Páris jóvá teszi a hibát, amikor luudatára ébred, hogy bűne következményeképen az európai béke van kockán. Ezután rámutat, hogy a csehszlovák köztársaság, mellyel szöget akartak ütni a magya* rok és a németek közé, bástyája Európa békéjének és sokkal nagyobb a jelentősége, mint a kisantant bármely államának. A béke építői abban a hitben vannak, hogy Németország és Magyarország között a béke erős pillérét birják a csehszlovák köztársaságban. Hogy ennek ,az államalkotásnak rendíthetetlen alapja az egységes csehszlovák nemzet, amely minden pillanatban kész harcba szállni fölszabaditójáért. Mi lesz azután, ha erről a Potemkin-államról lehull a fátyol? Mi lesz azután, ha a világ bölcsei észre veszik, hogy megcsalták őket ? Hogy a „csehszlovák nemzet“ a Marson van? Hogy a béke bástyájának megtartásához szükséges cement, a belső béke hiányzik? Ma minderről az európai közvélemény mit sem tud. Mi lesz akkor, ha valamilyen reflektor megvilágítja a csebszlovák köztársaság belső ügyeit ? Ha egy férfias kéz le tépi Európa szemei előtt a fatyolt, amellyel belső ügyeinket olyan művészettel és áldozatokkal eltakarták? Gyorsan, máról-holnapra valhatik köztársaságunk úgynevezett belügye európai kérdéssé. Azt a Szlovenszkót, amely számánál és kiterjedésénél fogvs kicsiny ugyan, azonban földrajzi és etnográfiái fekvésénél fogva jelentősebb tizszerte nagyobb országnál is, csak titkoiással és csalással lehet a „belügyek“ közé degredálni, amelyek — azt mondják — Európát nem érdeklik. Az általános európai érdeklődés felköltéséhez nem is kell oly sok. Csak egyszer kell ráirányítani az érdekeltek figyelmét Szlovenszkóra, politikai, gazdasági és katonai jelentőségére, az európai békére való tekintettel és nyomban jelentkezni fognak a mindenható külföldi bizottságok és tudósítók. És ha ezeket a bizottságokat nem a mai hatalom urai fogják „informálni“ és „vezetni“ és előttük a lakosságot alakítva, milyen szenzációktól lesz teli és hangos a világsajtó? A napfényre hozott tények az igazság erejével csakhamar európai jelentőségre fogják emelni a szlovenzzkói problémát. És a probléma rendezése tekintetében szintén nincsen kétség. Mert az antant urai államférfiak, akik a szlovák dolgokat történelmi és világpolitikai szemmel fogjak nézni, nem mint a prágai improvizált és dilettáns törpepolitikusok, akik a demokrácia hullámain kerültek a hatalomra és személyi érvényesülésük és saját — érdemek és hivatottság nélkül elnyert — pozíciójuk szempontjából né'ik a világot. Ne örüljenek azon, hogy két év előtt Hlinka hiába kopogtatott Párisban. Azóta a szlovákok sokat dolgoztak és sokat tanultak. Ma ír ár jól ismer jük a módokat, hogyan nyílnak meg eiőttönk a művészi lakatokkal lezárt nagyhatalmi ajtók. Ismerjük azokat a tényezőket, akiknek egyetlen szempillantása elegendő, hogy Prága gyorsan jobb irányba terelődjék s fölfedezze testvéri érzületét. Attól, hogy Európa nyilvánossága elé lépjünk, nem riaszt el a prágai gramofnnok lármája : „magyarónok, hazaárulók! Ők — fejezi be a cikket — jó hazafiak, akik a köztársaság igazi alapjáért s az egyedül lehetséges testvéri megértésért harcolnak. Katolikus Piknik. 1922. febr. 19. Mint előre is sejteni lehetett, a Katolikus Piknik az idei hosszú farsang egyik legsikerültebb mulatsága volt. A szent cél, mely a katolikus társadalmat megmozdította, valamint a rendezőség heteken át nagy buzgalommal kifejtett előkészítő munkája biztosította a sikert és csak jóleső örömmel emlékezhetnek vissza a katolikus mulatságra mindazok, kik annak összehozásán fáradoztak. A pikniket a komáromi katolikus egyesületek és intézmények, az egyház vezetőségével az élén rendezték a szt. András templom harangalapja javára, de az igazi vonzó erőt az a lelkes hölgysereg adta meg a bálnak, mely heteken keresztül a legnagyobb önzetlenséggel állott szolgálatában a katolikus estélynek. A piknik vasárnap, február 19-én zajlott le a Kath. Legényegylet helyiségeiben. Ha volt valami, ami a mulatság rendezésére nézve befolyást gyakorolhatott, az ama feladat volt,
