Komáromi Lapok, 1921. július-december (42. évfolyam, 53-106. szám)
1921-12-31 / 106. szám
02Í. decetíber át. ..Komáromi ÍÓfr zöldje; mert ki szeretnék tépni a sziveket S azt éij másik idégoft szívvel szeretnék felszeíiot'-. v m . . , g « Büszkeségünket, zászlóinkat sárba tiporlak, magyar emlékeinket romba döntötték s mi megalázva magánkat nem kértünk mást, csak, hogy magyarok maradhassunk. Lójálísan beilleszkedtünk az uj államba, elfogadva annak törvényeit, rendelkezésed, eleget tettünk állampolgári kötelességeinknek; saját régi hazánk ellen fegyverbe álltunk, mert igy követelte ezt mostani államunk; lefizettük mindenkor a legtöbbször mélyen anyagi helyzetükbe nyaló terhes adóinkat stb. De a jogok? — melyeket élveznünk kellene, nemcsak egy idegen nép kegyelméből, hanem a világ hatalmasainak kívánságára törvénybe iktatott érvénnyel ... — ezeket nem találjuk sohasem. Ha jogokat kertünk, — melyek mieink voltak — csendháborítók vo tutik, ha követeltük őket, úgy irredentáknak neveztek el. Pedig mióta 1920 november 17 én a magyar nemzetgyűlés ratifikálta a trianoni békét, mi tud-uk kötelességünket s jogilag is a köztársaság állampolgárainak érezzük magunkat. Hf gy fáj a szivünk, arról mi nem tehetünk, ki tud a sziveknek parancsolni. S az aliamhatalom a szívig terjed csak, ami azon beiül van, azt kikutatni nem tudja a Prop&g-.cna Kancellária sem. Ma újév napján — régi szokás szerint, melyet csodálatos módon az uj állam is átvett — a magas miniszteri székek betöltőit üdvözölni fogják hü alattvalóik. S a miniszter urak komolyan — mintha tényleg emberek, népek sorsát döntenék el kimondott szavaikkal — zsakettben fognak szónokolnia köztársaság népeinek boldogságáról k az óriási konsolidációról, mely a köztársaság valamennyi intézményein át béke állammá emeli Csehszlovákiát. S az urak mosolyogni fognak megelégedetten s talán akarva, nem akarva, nem fognak megemlékezni atról, hogy az elmúlt évben robbantották fel a dévényi emlékoszlopot, ez évben szüntették be a magyar egyetemet Pezsonyb'sn, ez évben rombolták szét bestiális módon az igazi műemléket reprezentáló Mária-Terézia szobrot, ez évben távolították el Pozsonyban a térről a Petőfi szobrot a világszabadság nagyobb dicsőségére s ez év októberében a szent békeszeretet névé • ben a világháború borzalmai után két évre mozgósított Csehszlovákia. De ezek csak a főbb, a mindenki által tudott, ostentativ megnyilvánulásai a kormány tendenciájának, lenne még sok, kötetekre menő kis esemény, melyek felsorolása bizonyára szintén hiányozni fog az újévi pro és kontra mondott köszöntőkből. , t ué \ Az 1921. év eseményei a legsötétebb árnyék, melynek vetülete önkéntelenül is átrajzolódik Í92SJ Horizontjára s bámulatos óptinizmús kellene hozzá, hogy egy uj rnegérlőbb világot várjunk onnan felülről, Prágából. Józan ész, higgadt meggondolás pedig sok mindenen tudna változtatni, de a mai kormány képviselőiből hiányzik az erre való hajlam, őszinte akarat. S a rneé értett, megalázott magyarság csak. sötét sejtelmektől áthatolt lélekkel nézhet az uj esztendő felé. Igazi ember és békeszeretét oly messze vándorolták e földiekéről, hogy szinte lehetetlen bízni vissza tértük ben. És én mégis a tehetetlent kívánom magyar testvéreimtől: bizzui k a jövőben s küzdjünk jogainkért váll-váll melleit lankadatlanul. A kitartás diadalt arat! Fokos. Szegény tisztviselők, nekik ugyan rosszul kezdődik az uj esztendő. Újévi ajándékul nem kisebb dolgot Ígérnek néktek, minthogy a fizetésieket és a lélszámatokat redukálni fogja az állam. Szomorú kilátások vetik előre sötét árnyékukat. Fizelést redukálni ma, amikor az elsőrendű szükségleti cikkek árai még mindig emelkedőben vannak, amikor mindenki fizetésemelésről szövi rózsaszínű álmait, bizony hideg zuhanyként hat a tisztviselői karra, amelynek munkáján, szorgalmán alapszik az állam szilárdsága. A várt, a remélt, a beígért fizetésjavitásokat meg nem adni is nagyon könnyelmű cselekedet, dé biztatásokkal valahogy csak el lehet lengetni a tisztviselő kérdés gyökeres megoldását, de tessék csak elképzelni, micsoda visszatetszést, elégedetlenséget szül a már élvezett javadalmak, az azok szerint berendezkedett tisztviselők körében? Még csak rövid ideje jutóit nyilvánosságra ez a fizetés és létszám redukálás és már is a tiltakozó gyűlések, cúputációk, memorandumok egész soráról hallottunk, hát mi lesz majd akkor, ha valóra is válik ez a terv? A csehszlovák állam nagyon i-j jól tudta, hogy a jó fizetés igen sok emberrel elfelejteti az édes anya elvesztése feletíi bánatot és ezen az alapon a szlovenszkői és ruszinszkói átvett magyar alkalmazottak egyik-másik foglalkozási ágának igazán busás fizetéseket adott. A régi recept bevált, a jóllakott gyomor hamarosan elnémította a hirtelen jött változások felett érzett lelki fájdalmakat. Egyesek már szinte émelyitően, máról holnapra tuüették magukat azon a mértéken, amelyet a Csehszlovák állam az ő alkalmazottaitól elvárhat és el is vár. De a jiófizetés mérföldekkel odébb vitt egyeseket ézen a megkívánt mértéken túl. Ml sqWm^inp kább józanabbu! gondolkodóknak tartjuk az uj köztársaság vezetőit, irányítóit, hogy valami nagy értéket tulajdonítanának ezeknek a túlhajtott kaméleon karaktereknek. 5zek most Ähp$szu, megnyúlt orral járnak, kelnek és ha egymásra néznek, a régi angolok módjára nem nevetnek egymásra, amint eddig tett^jc- . . £. De tekintsünk el mindezektől a kilengésektől. Ez az újabb rendelkezés különösen a magyar tisztviselői karra lesz katasztrófád. Ag uj államalakulat amúgy is sok-sok magyar testvérünk szájából kivette a száraz kenyeret és kezébe koldusbotot adott. A magyar tisztviselők tömeges kiutasítása, elbocsátása és-az éhenhalásra is kevés nyugdíjjal való nyugdíjazása, soha el nem felejthető És mivel biztat a jöyő ? A tervezett tisztviselői létszám redukálása első sorban a már amúgy is gyér számban lévő magyar tisztviselői kart fogja sújtani. A nagymegyerendszernek és a városoknak nagyközségekké leendő degredálásának be nem vallott céljai között ott van a magyarság kiküszöbölése a tisztviselői karból, mert több vármegye felosztása tisztviselő elbocsájtással fog járni és ezek az elbocsátottak magyar tisztviselők lesznek. Komárommegyének, ennek a színtiszta területnek felosztásával pedig azt a célt akarják szolgálni, hogy a statisztika adatai a magyarságra nézve kedvezőtlenek legyenek, mert Komárom megye magyarságát Pozsony és Nyitra vármegyék más nemzetiségeivel akarják ellensúlyozni A városok ledegredálásával és a megyeszékhelyek kevesbitésével pedig azt.a titkos célt akarják szolgálni, hogy még kevesebb forum (megyegyülás, városi közgyűlés) legyen, ahol a mellőzött magyarság sérelmeit feltárhatja. Szegény magyar tisztviselők 1 Nekik még a keserüpohárból is több jut, mint a más nemzetiségű tisztviselő társaiknak. A tisztviselő kar eddig se volt nagyon megelégedve a sorsával, ezt az elégedetlenséget még fokozni mindenesetre nagy könnyelműség és ezzel a zúgolódó, a munkanélküli és az állam szilárdságát veszélyeztető tömegek számát fogja csak növelni az állam. A tél nyomora amúgy is szedi az áldozatait a rosszul fizetett tisztviselők között, de mit szóljanak,a végleg elbocsátott, rosszul nyugdíjazott tisztviselők, akik valósággal nyomorog-r nak, fáznsk és koplalnak. A magyar földbirtokos osztálynak nem szabad e nyomorgók mellett szótlanul elhaladnia, — természetbeni vagy 4;- fr — mára, — és a zöldkötényes öreg koldus a sarkon nagy meggyőződéssel mondotta: — Bár a nagyságos ur egyszer főnyereményt csinálna. Az lenne jó nekem Mert akkor én fekete kávét innék. Egészen boldognak Latini akkor sem érezte magát. Mezillábas gyerekeket látott télen, gyenge kislányokat és rongyos, köhögős öreg embereket, akik nehéz batyukat cipeltek. De a boldogan vihogó kölykök, amint a krumplicukrot ropogtatták, a vidáman ugráló kutya, a hálásan mosolygó koldus mégis kedves muzsika volt a szivének. És mint később kiderült, ez az idő volt az élete aranykorszaka. Erre akkor eszmélt rá Latini, amikor a krumplicukor meg az alamizsnafiiiérek — mint a fillérek egyáltalában — már nem szerepeltek a mérlegében. Hogy maradtak el? Hogyan csúsztak ki az életéből? . .. Mikor osztotta ki az utolsó porciókat, erre épp oly kevéssé emlékezett, mint arra, mikor küldte vissza először a borfiut, amint a szokásos „tréfát“ oda akarta tenni a tányérja mellé. A szódavízzel szaporított egy deci borocska is észrevétlenül illant ki a napirendjéből. Valahogy megzavarödott az idők járása, az élet ködös lett és uj, bizonytalan formákba omló. A mák, ameiyek pontosan olyanok voltak, mint a tegnapok, megszűntek és a holnap úgy leselkedett az éjszaka mögött, mint egy igen messziről érkező idegen, aki fontos és félelmetes újságokat hoz mindenki számára. Az emberek valahogyan eiveszitetíék magukat és azt a biztosságot, amibe odáig bele voltak épitve. Minden számiiásuk halomba dőlt és a gondolataik útja valahogy beledőlt a semmibe, mint egy leszakadt hid a mélység fölött. Latinivei lulajonnépen semmi nevezetes se történt. Nem vitték el katonának, a hivatalában is ott maradt, a fizetése meg akkora lett, hogy alig fért a bugyeliárisába. Csak éppen, hogy ebből a sokból a felére se telt annak, a mire valamikor a kevésből is futotta. Lalini ezt különösnek, érthetetlennek és feltétlenül eimulandónak érezte. De a védettjei nyilván megértették. A koldusok, a gyerekek, sőt a kutyák is. Mert nem reklamálták a járandóságukat. Minden szó és mozdulat nélkül belenyugodtak abba, hogy most már másként van, mint azelőtt volt. Az egyetlen, a ki nem tudott belenyugodni — ő maga volt. Nem maga miatt. Hiszen ő csak eléldegélt tovább is egy kicsit még vékonyabban. De hiszen vékony volt az élete addig is. De a szégyen égette és a lelkiismeretfurdalás, hogy olyan rettenetesen tehetetlen épen most, amikor annyira szükség lenne, hogy az ember tegyen valamit. Mikor nem krumpli cuj kor kellene a gyerekeknek, hanem egy darab I kenyér az éhes öregeknek. Latininak fáji a szive. Néha olyan nehéz voif, hogy a terhe könnyet hajtott a szemébe és a két karja furcsa, Reggelizés e ott fél pohár Schntidthauer-féle Használaté vslódi áldásgyomop* bajosoknak és székszorulásban szenvedőknek. i kaszaló mozdulatokat vágott bele a levegőbe Nézte a sovány, sápadt vékony válikendős asszonyokat, amint üres szatyorral barangoltak a piac körül, a rongyos gyerekeket és a mi mindennél szomorúbb volt: a didergő, roskadozva bandukoló öreg embereket, amint a kíntól szinte síró arccal köhécselve ballaglak a falak mellett. Néha égő pirosság ontotta el égő homlokát. Ez a fellobogó rossz lelkiismeret lángja volt. Lalimnak eszébe jutottak — a fölöslegei. Mert kincset ugyan nem dugdosott a szalmazsákjában, de azért neki is voltak, igenis voltak fölöslegei. Volt először is egy tajtékból való szivarszipkája abból az időből, amikor még szivarozott. Másodszor: egy csak vasárnapi használatra tartott ünneplő télikabátja, amely mar évek óta a szekrényben élte a maga féltve őrzött henye életét. És volt végezetüL még egy drága, hatalmas kincse. Egy duplafedelü aranyórája, ama nikkelen kivü), amelyet a hétköznapi idő mérésére a zsebében hordott. Ezt az aranyórát Latini ezelőtt több mint húsz esztendővel, igen jelentékeny munkák fér jedelmi jutalmául egy ügyvédtől kapta, altit azóta bezártak, mert kiderült, hogy hamis volt a diplomája. Az óra gyönyörű munka volt, a gavallér ajándékozó szerint svájci gyártmány és az egyetlen hibája, hogy nem bírta az itteni kiimát. Nem járt. Ami azonban egy ilyen értéaz egyedüli természetes keserüviz, melynek sótartalma a címkén olvasható vegyelemzésnek mindig 532-11.
