Komáromi Lapok, 1921. január-június (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-02-05 / 11. szám
6. oldal. „Komárurnt Lapuik“ 1921. február 5 — fl Dalcgyesüiel farsangi estélye iránt rendkívül nagy érdeklődés mutatkozik városszerte. A ma, szombaton tartandó estély pompás műsorral van egybekötve, melynek számait Zilrhy Lajosnak „Rózsika“c. szinjátéka, Almási (Balogh) Tihamérnak „Az elválhatatlanok“ c. vigjátéka és Lakatos Lászlónak „Halló, te vagy az édes!?“ c. tréfás jelenete és a Dalegyesület kitűnő férfikarának két éneke tölti ki. Az egyesület ügyes műkedvelő gárdája, — melynek tagjai Kovách Edith, Gergelyi Alice, Bartha Magdus, Ágoston Sári, Ziegler Albert, Pyber Kálmán, D’Elia Ferenc, Vaskó Imre, Reviczky Béla, Széles László, — a legnagyobb tígybuzgalommal és lelkes odaadással készült a darabokra, úgy, hogy a próbákból Ítélve csak a legszebb sikert jósolhatjuk a derék szereplőknek. Az egyesület vezetősége egy táncos gárdát is szervezett városunk fiatalságából, mely a műsor után következő táncban bizonyára kifog tenni magáért, — Keszegfaluán megalakulandó mükeduelőf gárda február hó 5-én, ma szombaton este 5 órai kezdettel özv. Kelemen Aladárné összes termeiben zártkörű kedélyes farsangi táncmulatságot rendez. — népszámlálás Erdélyben. A romániai általános népszámlálás alkalmából Erdélyben is megtartották a népszámlálást, amely a magyarokra nézve igen kedvezően végződött. Nagyszebeni kivéve az összes városok zöme magyarnak vallotta magát. A íoinán lapok természetesen siránkoznak efelelt, mert legszívesebben vennék, ha a magyarság már egészen eltűnt volna a föld szinérői. Az erdélyi magyarság példáját követni kell mindenütt. Aki magyar, az tartson ki magyarsága mellett és vallja magát minden körülmények között magyarnak. Különösen megszívlelendő ez nálunk, ahol a népszámlálás küszöbön van és mint közudomásu, ha valamely városban a nemzeti kisebbség nem éri el a 20 százalékot, akkor törvényesen biztosított kisebbségi jogott nem gyakorolhatja. — Különös plakát. Furcsa sárga falragasz diszlik napok óta a rimaszombati üzletek kirakataiban és — ha ugyan a kecskék niég le nem nyalták — az utcasarkokon. Egy vidéki cigányprímás egy rimaszombati jóhirü és közkedveltségü cigányprímástól azért, mert ez állítólag őt „a nyilvánosság előtt minden ok nélkül csúnyán leócsárolta“ cigányszokás szerint úgy kér elégtételt, hogy versenyre hívja ki őt s hozzá teszi: „Ha ellenfelem meg nem jelenik a versenyen, én őt erkölcsi halottnak nyilvánítom és az egész cigányság söpredékének "tekintem, ki nem érdemli meg, hogy a nagyérdemű közönség kegyét reá pazarolja“. így farsang táján sok bolondságot tesz, hal! és lát az ember, de ilyen bolondságnak rég liállottam hírét: kiütött a cigányháboru. — ft mezőgazdasági alkalmazónak bére 1921-ben. A CS1 jelenti Prágából január 27-én: A „Tribuna“ jelenti: Prágában tegnap fejeződtek be a mezőgazdasági munkaadók és alkalmazottak között az 1921. évi bérekre vonatkozólag folytatóit tanácskozások. Elhatározták, hogy 1921-bén ugyanolyanok maradnak a mezőgazdasági bérek, mint 1929 ban voltak. Változás csak annyiban lesz, hogy a számlákkal igazolt ruhabevásárlások után fizetett összeg 40 százalékát megtérítik az alkalmazottaknak. A földmivelésügyi minisztérium képviselői megígérték, hogy a gabona és répaárak változatlanok maradnak. Brdlik miniszter kijelentette, hogy a kormánynak javasolni fogja a mezőgazdasági termékek egyrészének szabaddá tételét. , — Gazdasági uálság Suájcban. Berlinbö. táviratozzék: A „Berliner Tagblatt“ jelent1 Géniből: A svájci valuta természeiellenes mafias állása veszélyessé kezd válni az országra súlyos gazdasági válságokat idézett elő. Schuiihess szövetségi elnök közlése szerint a kereskedelmi mérleg deficitje egy millíárdot tesz ki. A kivitel miakadt, a külföldről való behozatal pedig na: ól-napra emelkedik. Minthogy a valuta i.v.ga$ állása következtében senki sem bir már svájci árut vásárolni, az egész ipar szünetel. A genfi Pictet-Piequard féle automobiigyár és az egész világon ismert Caillerféie csokoládégyár beszüntették üzemüket. A nagy svájci óraipar majdnem teljesen szünetel. A nagy városokbnn egyre szaporodik a munkanélküliek száma, akik sem az állandói, sem a vállalkozóktól nem részesülnek kielégítő támogatásban. Az államtanácsban azt indítványozták, hogy a belföldi ipar védelmére korlátozzák a külföldi áruk behozatalát, ami azonban a válság nagysága mellett hafastalan és veszélyes eszköz is, melynek ellenrendszabáiyok lehetnek a következményei. ! Utazás két város körül. : Talán nem is kellene semmi kommentált fűzni az alábbi kis cikkecskéhez, amelyet a pozsonyi Népakarat vasárnapi számából vettünk at, hiszen olyan világosan látszik a2 az óriási ellentét, ami a csehszlovák és az olasz felfogás között látható a cimláblák átfestésére és egyéb megértés politikája tekintetében, ügy iáiszik Olaszországban nemcsak a citrom terem, hanem az őszinte megértés is, a béke szelíd galambjai is. Ettől a józan felfogástól az illeni politikai irányzat nagyon, de nagyon messze esett. Mivel a cimtablák átfestésének kérdése Komáromban is kisért. időszerűnek tartjuk az alábbi cikket leközölni : Pozsony és Bózen. Pozsony Csehszlovákiának, Bózen a kék égboltu napsugaras dáliának Ítéltetett a csehek és olaszok győzelme után. Már most mi különbség a két város között?! Hát kérem, óriási. Pozsony német-magyar polgárait (már akit nem lehetett a rengeteg titkos paragrafus dacára sem kiutasítani) iparkodnak átfösteni, akár csak a cimtábiákat s igazán nem rajtunk múlik, ha a festék nem fog meg bennünket. Már ott tartunk, hogy az összes állami és közhivatalok a közönség nyelvét nem értő elemekkel vannak tele. Hogy milyen szinpátiával nézi ezt a jóindulatú pozsonyi lakosság, azt tudjuk. No most nézzük, mi történt Bozennal két évi olasz impérium után? Semmi, igazán semmi. Minden megmaradt 3 régiben, a város a maga teljes egészében megőrizte őstiroíi jellegét. A lojális talián tudja, hogy egy népnek vallását, nyelvét, szokásait és hagyományait tiszteleiben kell tartani. A vasút, a posta, a pénzügy, ahol a tisztviselők fölé németül is beszélő olasz főnököt helyeznek, minden német nyelven megy tovább. Még a cimtábiákat sem füstölték ét s mikor kérdeztem egy olasz.főhivatalnoktól, hogy itt még nem füstölték át a cimtábiákat?.- Hát nézett egy nagyot és kérdezte, honnan jövök. Megmondottam. Erre csak annyit mondod : Hja, mi sem magunkat, sem mást megtéveszteni nem akarunk. Ezzel az olaszok elérték azt, hogy a derék tiroliak, bár fáj elszakitásuk Ausztriától, megelégedetten élnek. Az olaszok nem tartanak katonaságot a városban, a rendet a régi osztrák rendőrség tartja fenn s példás rend uralkodik. Itt pedig a kétes idegen existenciák egész tömegét ültette a hatalom a nép nyakára minden műveltség és kvalifikáció nélkül, akik Franciaországból kabátot, cilindert, cipőt hoztak ugyan magukkal, de az emberiességről való fo: galmuk sok kívánni valót hagy hátra. 1 Szegény pozsonyiak mi Ezekkel sok ba- i junk lesz még, mert a francia cilinder, kabát és ■ cipő sokba kerül és ezt különféle adónemek| ben nekünk kell kiizzadni. Irigyeljük a boze- I nieket, akik igazi kulturnépnek fen hatósága alá I kerültek. ila a legény elei a tsataiia... Ez a történet abból az időből való, a mikor még ágyuk dörögtek a Kárpátokban s sorozták a fiukat, vitték golyőfogónak őket a muszka elé Kis Peti is igy került a soha nem látott nagy bércek közé, ütve-verve az ellenséget, mig egyszer csak őt is eltalálta a gránát s eggyik lába ott maradi az örökké zöld fenyőfák között. Súlyos betegen hozták a kórházzá átalakított dalárda nagytermébe. Fiatat arca a szenvedéstől sápadt, vérteien ajka kicserepesedve; maga pedig a megtestesült fájdalom volt. Egy barna leány járt naponta be hozzá, önfeláldozóan ápolván őt, látszott a leányon, hogy nagy mély szerelem fűzi a legényhez. Sajnos hiába volt minden, egy nap erőt vett a láz s az elvitte szegény Kis Petit. Ihoisó este sokat szenvedtek mindketten, a leány remegve leste betege minden mozdulatát, kétségbeesetten, reménytelenül, tétova járt-kelt révedező szemekkel, ajkán fel-feltört a kínos zokogás. A beteg halvány arca tűzpirossá vált s a láz mindjobban fellépve, önkívületien állapotba jutiatta. Lázálmában beszélt, anyját hivta, majd meg a barna lányhoz szolt édes becéző szavakat, aztán nagyon nyugtalan lett, kiakart ugrani az ágyból, hogy megy... oda... fel .. . a Kárpátokba, mert ott, . . ott van a muszka . . . Beteg melle gyorsan zihált, erőlködött, felült, üvegesedő szeméből az élet távozott s ő lázában dalolni kezdett, az akkor közismert katona nótát dalolta: ÍJa a legény elesik a csatába, Barna leány könnyet hullat utánna. Ha elesett szádon áldás porára, A lány sxiv* megreped bánatába. Újra akarta kezdeni a nótát, nem bírta. Vissza hanyatlott ágyára, egy pár érthetetlen szó iiHn csendesebb, csendesebb lett s egyszer csak elaludt örökre . . . ♦ Nem volt ritkaság akkor a katona temetés. A nap minden órájában fordult a gyászkocsi, vitte a kifáradt hadfiakat arra a frontra, hol megszűnt már a harc, hol örök béke honol. Kis Petit is kivitték szépen a többi bajtárs mellé, busán szóit a banda gyász melódiája, a sírnál sortüz ropogott; s ők ott maradtak kelten. A katona lent a sírban a lány pedig elárvultán fájdalomtól megtörve nézte, nézte azt a kis halmot, mely örökre elzárt tőle mindent.. . Aztán még sokszor eljárt pihenő hőséhez. Sirhalmát félő gonddal ápolta, virággal ültette tele, az év minden szaka ott találta öt, ott ált a fejfánál, egyedül, némán, csendesen. Telt az idő, a vérzivaíar lecsiilapult, megszűnt. Elhagyatottá váltak a katona sírok, de egynél mindig ott volt egy bánatos barna nő, szomorú sápadt arcai csak árnyéka volt a múltnak, látszott, hogy ő se bírja már soká ... * Tegnap jelentették a halálesetét. Megiiietődve Írtam a könyvbe, s kimondhatatlan fájdalom fegott el. Bús merengés közepeit lelkem vissza szélt a múltba, ujia magam eié képzeltem őket szerelmükkel,, szenvedésükkel. Megújult előttem az utolsó est, a kórterem, a haldokló férfi, a reményt vesztett »szenvedő nő. Mintha újra halottam volna a zokogást, a sóhajt, mintha valahonnan messziről, messziről dal csendült volna fel, mintha azt dalolták volna: „Ha a legény elesik a csatába . . .“ F. P. A kanadai magyarokról. Irta: Csekes Béla volt amerikai lelkész. I!. Egy alkalommal elveszett a lovam. Yorktonba menet a város szélén megbékóztam, hogy mig dolgaimat elintézem, legelhessen. Napokon át kerestem mindenfelé, az újságban hirdettem, de nem jöttem nyomára. Három hét múlva, amint a prairien lovagolok, messze távolban lócsoportot látok legelészni, eh gondoltam, oda-
