Komáromi Lapok, 1921. január-június (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-02-05 / 11. szám
4. oldal. > Komaromi juupok « Üí21 február 5 nem teljesít, amit maguk a tanítók és nélkülöző családaik éreznek leginkább. Ellenben olvasunk benne erről az ügyről egy félhivatalos magyarázatot, mely a következőképen hangzik: „Az állami tanítóság már jneg is kapta a segélyt, a felekezeti és községi iskolai tanítóság azonban még nem. Az ügy iránt érdeklődött az egyesület elnöke a Sklolsky Referat-ban, ahol a” referens úrtól azt a felvilágosítást kapta, hogy ő a rendkívüli segélyt már a nem állami tanítók részére is kiutalta, a hiba csak ott lehet, hogy az ügy még' nincs elintézve. Megígérte továbbá a referens ur, hogy a mielőbbi kifizetésről gondoskodik.“ Pont. Eddig tart a referens ur felvilágosítása, amelyből megtudjuk, hogy a magyar felekezeti és községi tanítók családai azért koplalnak, mert az ügy még nincs elintézve. Ezt ugyan a referens ur nélkül is kitalálhatta minden tanító, de ettől egyikük sem lett okosabb. Szűk terünk nem engedi, hogy ez alkalommal bővebben foglalkozzunk a Magyar Tanitó-vat és a Szlqvenszkói Általános Magyar Tanítói Egyesület ügyéről is külön alkalommal mondjuk el véleményünket. Mi csak a magyar tanítóság függetlensége érdekébtn mondtuk el ezeket, amelyek azt hisszük, a Magyar Tanító elolvasása után igen sok magyar tanítónak eszébe jutottak. Figyelő. Komáromi levelek. Üdvözöllek benneteket, ti, a komáromi báltermek panaszos ifjai és leányai. Igazán szép, hogy a vén Faunra, a mezők és a báltermek öreg kóborlójára gondoltatok és e igém hívtatok fel bírónak, hogy kinek is van igaza: a leányoknak, vagy a fiatalembereknek. Igazán kedves dolog ez tőletek. Különben is ti, a báltermek keringő táncos párái különösen kedvesek vagytok én előttem. Kint a mezőkön még nem legeltethetem a nyájamat, hát ti rajtatok legeltetem a szemeimet és amint elnézlek benneteket, ti vanszíeppezö, bosztonozó párok, régi-régi, több ezeréves kor édes emlékei újulnak fel a megkérgesedett szivemben. Újra látom az Olimpiád versenyeit, különösen a birokveisenyt juttatja az eszembe a ti vanszteppetek kedves bálozó párok. Sőt még a mai báli toalettek; is a régi kor birokversenyeit jnttatja eszembe, amikor az volt a jelszó, hogy minél kevesebb ruha! Ezt a nők már elég tökélyre emelték, csak az nem fér az én vén Faun fejembe, hogy a túldekoltáit női toalettek mellett miért kell a férfiaknak kikeményitett magas gallérba préselniük a nyakukat. Hát ők miért nem táncolhatnának könnyű sport öltözetben ? Ilyen vansztepphez egészen hasonló érzéki táncot mi is táncoltunk, de csak bachanáliákon es a nagy nyilvánosságot ilyenkor kerültük. Elvégre mi közük ahhoz az idegen szemeknek, hogy hogyan ölelgetem és ráncigálom ide-oda az én szivem hölgyét és miért hagyják, hogy a nemtáncolók illetlen és jő társaságba nem való szemtelen megjegyzéseket tegyenek a táncolókra. Ezt igazán bámulom én, tízezer éves öreg Faun és még egy dolog ejt bámulatba: a mai fiatalság vértelen blazirtsága. Órákon át ölelgetik bájos táncosnő leiket, összeütődnek a vanstepp szent örve alatt, de ezt olyan fénytelen szemmel csinálják, mintha egy öreg asszonyt ölelgetnének. Emlékszem rá, a mi időnkben, a trójai háború alatt, amikor kerti mulatságokon vanszteppeztünk, az első öt percben fölfogott a táncosok vére. A táncosnő lihegő ajakkal engedte, hogy az eszét vesztett táncos öiébe kapja és elszaladjon vele lázasan és fölkeresse az első papot, aki a szerelem szent nevében minden hosszadalmasabb ceremónia mellőzésével összeadta őket. A hüiedező szülőket fetakompli elé áilitották, s azok aztán már hiúba ellenkeztek. Szóval a vansztepp az ókorban is megvolt* a tánc ugyanaz, csak az emberek mások. De hát térjünk át a dologra. A komáromi bálozó kis és nagy lányok azzal a panasszal fordultak efaunságomhoz, hogy szerkesszem ki a komáromi fiatal embereket, akik a legszebb fehér, rózsaszín báliruhára, rövid szoknyára, fehér cipőre, áttört h?rsnyára, a kisleányon kivül a papa és a mama által reápazarolt legkedvesebb mosolyra se reagálnak és nem táncolnak. Hamar hire futott a jó öreg Komáromban, hogy a komáromi szöszkék, barnák és feketék mire akarnak engem reávenni, a komáromi fiatal öreg emberek és öreg fiatal emberek diplomáciai követet küldöttek hozzám, egy ked vés kopasz urat, aki még egészen fiatal, hát nem annyira az évek, mint a sok huncfutság csúsztatták nagyon is föl homlokát. Kopasz a kopasznak nem tépi ki a haját, mondja a ghizei piramisok egyik ékírásos jelmontata és ez örök igazságot én is betartottam, kedvesen fogadtam a kedves kopasz urat, aki megvilágította az érem másik oldalát és mos! tisztában vagyok, hogy miért nem táncol a fiatalemberek nagyrésze. Hát kedves leánykáim, most aztán jól ide hallgassatok. Hát először is legtöbb leány olyan, mint a vércse, ha egy táncost a kezébe kaparitott, azt nem akarja a karmaiból kiereszteni. Hát uram Isten, nem távbirkózó, távvanszteppező, távölelgető, távszaladó az a táncos, annak is kell pihenni! Mért nem eresztik el, mért nem köszönik meg két-három fordulat után a táncosnak? Akkor mindegyik többel táncolhatna, szívvel, lélekkel keringőzne, de igy robotot lát a táncban, mert a táncosnő nem köszöni meg tánc közben a táncot. — ha a fiatalember köszöni meg, azt meg sértésnek veszik a hölgyek, akik 20—30 perces táncokat végig robotoltatnak a táncossal. A táncosnak már lóg a nyakkendője, az orra, a füle, az izzadáság csil'og az arcán és csöpög az orrán, melle fújtat, mint a repedt kovács fújtató, de nincs irgalom, a kis vércse nem engedi ki a karjaiból. Aztán áz ilyen agyongyötört táncos megesküszik Terpszichore, a tánc istenasszonyának kék szemeire, hogy csak most szabaduljon ki e kis fenevad karmai közül, beveszi magát az ivóba, onnét ugyan elő nem jön. Mert édes kis arany bogaraim, a férfi végzi a nehezebb munkát a táncban, s titeket vinni, emelni, magához kapni, ellökni, fölemelni, megforgatni a férfiaknak kell ám, s igaz, hogy a költők édes tehernek mondanak benneteket, de órákon át édes terhet vinni, mégis csak teher, édes nélkül, hát én mondom nektek, én a tapasztalt Faun, hogy kétszer-háromszor kerüljétek meg a táncossal a termet, s akkor egy édes mosollyal, amely összes aranyfogatokat kivillogtatja, köszönjétek meg, s azzal, hogy legközelebb majd folytatjuk, engedjétek egy kicsit megtörölni izzadt homlokát. így higgyétek el nekem többel és többel táncolhattok, mintha egyet a végkimerülésig agyon gyötörtök. Az már elveszett azon a báli éjszakán a ti szántatokra. Most szegény táncrobotosok kétféle módszerrel segítenek a ti kapzsiságtokon. Vagy a cigányt tanítják be, hogy hamarosan fejezze be és egy kis befejező tus után kezdje inkább újra. E kis intermezzó alatt helyére lehet vezetni a hölgyet. De ez a metódus nem éppen vált be, mert legtöbb hölgy azzal, hogy „Folytassuk még egy kicsit!“ — az újra kezdett táncra se ereszti el az áldozatot. A második mód a láncosság a táncban, óten-hatan összeszövetkeznek, hogy tánc közben egymástól elkérik a táncosnőjüket. Szegény kis keringő angyal azt hiszi, hogy ő olyan elragadóan táncol, hogy a férfiak kézről-kézre adják, nem is sejti, hogy ő egy önvédelmi szövetkezetnek az ál* dozata Szóval a táncban is vannak láncosok, de nem veszedelmesek. A legutóbbi Dalárda bálon engem is belekapcsoltak egy ilyen szövetkezet második láncszemének, a jelszó az volt, hogy ha közeiéin kering a pár, el kell kérnem a táncosnőt. De hát nem azért vagyok én a mókák és a tréfák patrónusa, hogy egy kis heccet meg ne engednék. Hiába keringett, hiába súrolt, dörgöit, lökött, taszigált engem a táncoló pár, hiába nézett reám szegény táncos úgy, mint az apagyilkosra, én adtam a feledékenyét, s úgy néztem rá, mint a sült hal. Éppen 45 percig szenvedett szegény, mire a tánc iák vége lett. így jár, aki Faunt akarja táncba ugratni. Isten veletek kedves táncoló páráim. Csak fogadjatok nekem szót. Viszontlátásra v Faun. Álarcosbál. Farsang van. Szinte tombol a világ a mulatozás lazában. Szűknek bizonyulnak a tánctermek a vigadni vágyó* befogadására. Előkerülnek az álarcok. Az a legboldogabb, aki felismerheletlenságig ki tudott vetköződni saját egyéniségéből és másnak, minél torzabbnak, rútabbnak, vagy minél kecsesebbnek, bájolóbbnak tudja magát hazudni. Kemény kifejezés, de igy van. De sok fájdalmas sóhaj, de sok keserves könnycsepp lehet természetes kapcsolatban azokkal a csillogó báh ruhákkal, azokkal az álarc alól kiröppe.iő kacajokkal! Mintha csak az egész világ álarcos bálteremmé alakult volna. Nyüzsögnek mindenfelé a felfújt nagyságok, vezető szerepekben azok, akik megunták a vezetettek egyhangú sorsát. Fölényesen majmolják előbbi uraikat a szolgák, könnyed mozdulattal, előkelőséget mutatva protezsálnak a még nem régen ajtókon kilincselők. Álarcos bál az egész világ. Egyéniségéből, régi szerepéből mintha mindenki kiesett volna. Nemcsak azok, akiket a forgandó szerencse kereke felemelt, hanem álarcban vannak azok is, akik alul maradtak. Akiknek mintha csak saját nyelvüket kellett volna lenyelniük, akiknek szemükéi be kel! hunyniok, hogy ne lássanak meg mindent, akiknek saját karjaikat kell zsibbadásban tartaniok, hogy az ocsmányságok ellen fel ne emeljék. Most adja a nagylelkű jóltevőt az a nagyhatalom, amely csonka-bonka koldussá tett. Megértés beszédét szóija hozzád az unalomig az, aki zűrzavart támasztott körülötted. Vége felé jár a farsang. Sublót fiókba vagy fűzbe kerülnek egyenként az álarcok. Hazakerülsz családod körébe, vagy ha olyan szerencsétlen vagy, hogy nincs családod, akkor magányos szobádba. Kialuszod a mulatozás mámorát, kijózanodol. Feleséged, gyermekeid, szüleid, testvéreid előtt hiába való az álarc. Azok csak álarc nélkül ismernek természetes egyéniségedben. De magadat se ámíthatod józan fővel. Tudod, tudnod kell, hogy kicsoda, micsoda vagy, honnét kerültél, minő utakon, minő eszközökkel keröltél az álarcos bálba? Szerencsés vagy, ha még jókor vetköződöl ki álarcodból! B K. Szizat egy magyar gyeimeklap uraiéit. Ideális, anyagilag szegény, de lelkileg gazdag, egyének megkezdték a gyűjtést Szlovenszkó egyetlen, sajnos most haldokló gyermeklapjának, a „Gyermekvi!ág“-nak megmentésére. Azok a szerencsés halandók, kiknek a lelkileg gazdag, koldusokénál több anyagi jólét jutott osztályrészül, ha meglátják emezek 5—10 koronáját a gyüjtőiven, lehetetlen, hogy e nemes példa rájuk is ne hasson és ne segítsék ők is talpra állítani Szlovenszko egyetlen magyar gyermeklapját: a Gyermekvilágot. Nem, jó tanáccsal, elismeréssel, ezekből már kaptunk eleget, hanem pénzzel, hogy ez a reális valóság szolgálja a legszebb idealizmust a gyermeki lelkeknek magyar, keresztény irodalommal való nevelését. Hiszen rongyos 6000 korona összehozásáról van szó, manapság egy lap életében
