Komáromi Lapok, 1920. július-december (41. évfolyam, 47-97. szám)
1920-12-25 / 95-96. szám
tí. oldal. „Komáromi Lapok i&iiO. december 2»; A költözök * Végvári Verse. (Kihagyással.) Mi elmegyünk, de lelkünk itt maiad S körüllengi titkon a falakat. S legyen bár ez tini-lommal tele, Üres az elhogyott lak ürege, Ki helyünkbe jő, néha visszadöbben És megbotlik néha a küszöbben. És néha meg- megrérniük az árnyak, Kil: minden zugban ülnek s reánk várnak. És metsző hideg száll szive fölé, Egy emlék, ami nem volt az övé! S néha agy érzi: valamije nincs — És égeti a kezét a kilincs. És néha fel felriad éjfél tájban, Pedig tán csak a szú örül a fában. Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad S körüllengi titkon e falakat. Mi elmegyünk — $ amíg távol leszünk, E város ott lesz, ahol mi leszünk. *Az Ungvárott megjelenő „Határszéli Újság" legújabb számából. Apró krónikák. Talán inkább „Könny cseppek“ cimü rovatnak kellene felváltani a mindég csak derűt sugárzó „Apró kronikák“-at? Jobban illenék az a mai komor idők, komor hangulatához, . . . Kinek is volna kedve: manapság — kacagni? Könnyező szemek, panaszos ajkak mindenfelé. . . Ezért is némult el már hosszabb idő óta a krónikás mulatíató szava. Életbe vágó komoly problémák, nagy kérdések dörgő haisogása között ki is figyelt volna a mese mondására? Karácsonynak, a szeretet fönséges ünnepének kellelt jönni, hogy én is megtörjem a hallgatás csendjét. Künn tombolhat a vihar, folytathatunk ádáz küzdelmet, bosszút liheghet a gyűlölet: annak borulatát legalább e szent napon a családi otthonokból tova űzi a karácsonyfák kigyula dó fénye. A „Komáromi Lapok“ is állít karácsonyfát olvasói széles családi körének. Néhány gyertyácskát hadd gyújtsak én is, azon. Emié-, keim tárházából hadd akasszak rá néhány apró csecsebecsét — én is. A szent este derűjében beleillik egy kis tréfa is.. . * * * Vendéginvitálás. Feszly Árpádtól, nagy nevű földinkről, a művészvilág e legkedvesebb bohémjárói szól az ének. Hosszas művészi barangolás után megszállotta őt is a honvágy. Ellenállhatatlanul húzta, vonzotta őt magához a szülőföld : Ógyalla, különösen pedig az annak közelében a niartosi határban, a holt Vág pariján elterülő nádas, ingoványos, a kultúra által ős eredetiségéből még ki nem forgatott Kingyes puszta, melynek Árpád nevéhez fűződő fé iyes korszakáról hajh, de sok mondani valóm volna. Lesz is még, ha isten éltet és ha az idő kedélyes mesélgetésre alkalmassá válik, Most csak ógyallai otthonában keressük föl a művészt. Ide jött dolgozni. Műterme szorgos munka színhelye volt. Az idő tájban a „Kárvallottak“ cimü nagy vásznán dolgozott, melynek thémáját az akkori hetényí nagy tűzvész szolgáltatta. Munka után persze jól esett a pihenés, Je egy kis mulatság is, melynek Árpád barátunk sohasem nem volt elrontója. Sőt gyakran kezdeményezője és mindig éltető lelke. Gyakran hangzott föl a nu’ívészofthon vidám vendégség zajától, Budapestiek, helybeliek, sőt külföldiek is sürüli keresték föl. Csak mi komáromiak voltunk egy kissé késedelmeskedők. Szándékosan. Hadd dolgozzék a művész háboritlanul. Ne zavarjuk őt. Hivott bennünket többször is Levél, küldönc, üzenet egymást érte. De mi csak nem akaródzíunk mozdulni. Végre nyomós argumentummal támogalta hívását, imigyen írván Balkay Adolf akkori főkapitánynak — Árpád barátunk komáromi társasága rendszerinti úti marchal-jának: — „Gyertek már ki hozzám egyszer. Mégis csak csúnyaság, hogy éppen Ti nem kerestek fel. Talán féltek az ellátás hiányosságától ? Ne féljetek, úszni fogtok mindenféle jóban, mert tudd meg- és hirdesd urbi et orbi: hogy van ám már szakácsnéni is.“ Ennek az argumentumnak már nem állhattunk ellen. El lön határozva a kirándulás, de az ötletes Balkay ezt tudató levelében malidozusan megjegyezte: „Megyünk, de csak a Te kedvedért. Hogy már szakácsnéd is van: az nekünk komáromiaknak nem imponál. Kár is volt vele kérkedned. Hiszen itt Komáromban minden bakakáplárnak van szakácsnéja, sőt a legtöbbnek még szobaleánya is * * * * Mire kell az asszony ? A kedves, derékk öreg Zuber József vármegyénk és városuns főispánja ünnepelte főispánságnnak 10 eves jubileumát. Meleg, szívélyes volt ünneplése úgy a vármegyénél, mint a varosnál. Megérdemelte, A hivatalos ünneplést — ősi szokás szerint — nagy bankett, nagy cícó követte. Ott volt a megye és város színe java. A mai Vigadó nagytermét zsúfolásig megtöltötte a vendég sereg. Sőt így része még a kis terembe is kiszorult, közvetlen és kellemes összeköttetésben az itt híitőzködő pezsgős palackok légióival. Mert légió volt azok száma. Mégis.látszott a hatása a nagy teremből ide emigrált társaság egekig csapongó zajos hangulatában, melyet még fokozott az a körülmény, hogy Zámory Béla bátyánk, a humoráról, elmés ötleteiről országszerte ismert csallóközi földesur, a bankett „irodalmi és pezsgő osztályáriak „maneger“-je vitte itt, elölülői minőségben a szót.“ A „főasztal“ hivatalos toasztjai áradatának lezajlása után lassan-lassan kezdtek onnét is ide a „macska-asztalhoz“ átszivárogni a vendékek, Maga az ünnepelt „öreg“ ur is egyszerre csak ott termett, ami nyomban leikes üdvözlő diktióf váltott ki Béla bátyánk különben is beszédes ajkáról. A dictió imigyen vágó akkordban csendült ki: — „Tudod mit míltóságos uram, azt tanácsolom én, hogy házasodjunk meg. Már előre is éltetem a leendő Méitóságos asszonyt!“ — Ugyan Béla, szólt szelíden mosolyogva az agglegény főispán — hát hogy az ördögbe jut ilyesmi az eszedbe. Mire való lenné nekünk a feleség 65- éves korunkban ? — Mire való? Hát arra, hogy ha prüszszentünk: legyen valaki aki egészségünkre kívánja.“ Orion. . Gyászfátyolos lanton. A Komáromi Népjóléti Központ megalakulása alkalmából. Szomoruságosan jött inár nekünk, De ily gyászbaborulían még soha Egyetlenegy karácsonyiinnepilnk. Felettünk reszketnek a csillagok, Viharzókká lettek az éjszakák, A na’p miránk szánalmasan ragyog. Millió sebéből vérzik a világ: Uj Messiásra várnak nemzetek, Sok éhező kenyér után kiált. Az embersziv bizony ma sem hévül, Nem is heviilhet fel eszményekért A jégvirágos ablakon belül. Szigorral vizsgáljátok magatok’, Dús földi kincsek gondtalanjai, S mig el nem késtek, — bőven adjatok! Segéljeiek szükölködőket és Ruházzatok fel rongyost, meztelent! A létöröm nekik úgyis kevés. Jó lélek elborzad s töpreng tovább . . . Bubánatok között epekedőn Várunk, remélünk égi uj csodát. Tóihkárolyi Lajos. Villamoson. Péter ur sietve ugrott fel a villamosra és csendesen húzódott meg az egyik sarokban. A feje kábult volt és már fájt a sok gondolkodástól. Péternek nagy gondja van Most kell határoznia sorsa felől: elveszi e Magdát feleségül, vagy nem? A dolog korántsem egyszerű. Nagyon, tie nagyon szeretik egymást, szinte hi-, heteden, hogy még v-m ekkora szerelem a világon. Nehéz volna elképzelni, hogy utaik szétváljanak. igen ám, csafdiogy ezen n»sgy szereimen kiviit minden más körülmény ellene szól a házasságnak'. Péter azon az utón van, hogy szép karriért csinálhatna, de ez a házasság alighanem útját vágja ennek. Magda hozzamehetne egy előkelő, gazdag úrhoz, fényben, kényelemben élhetne, A gazdag nagynéni is ez utóbbi összeköttetést pártolja... Szóval Péter és Magda külön külön nagyon jól és gondtalanul élhetnének, azonban abban a pillanatban, amint egymáséi lesznek, mindkettő szegény tesz, mint a templom egere. Nem félnék a szegénységtől, nem vágynak a gazdagságra. Peter érzi,, hogy Magda nélkül az egész világ nem er semmit. Meg fülébe cseng Magda hangja, amint Könnyes szemekkel, snó hangon mondja: — Higyje e! Feier, én örömmel tudnék dolgozni annak a kedvéért, akit igazán szeretek. Csakhogy Péter érzi, hogy most okosnak keil lennie Hátha elmuiik később ez a nagy szerelem, megőrlik majd a gondok, nélkülözések. Szeretne tisztán, világosan gondolkodni, csak ne zakatolna közbe a szive. Fáradtan dűl hátra és szórakozottan néz körül a villamos kocsiban, A sok idegen arc utálatosnak tűnik fel előtte. Miért kell ezeket az idegen arcokat néznie, miért nem láthatja inkább Magda édes aicocskájáf. Lassankint megszelídül. Félfüllel odaliallgat a beszélgetésekre. Egy mosolygós arcú, szelíd tekintetű nénikg panaszkodik: — Bizony lelkem, megdöglött a disznónk. Nem tudom, mi tessz az ünnepekre. Ha hazajön a gyerekem, mii adok majd neki? Olyan furcsa, idegen a banal ezen a mosolygósra teremtett atom, olyan fájón esik az a nagy szeiídség, ami elömlik a panaszkodásán. Pedernek fájón esik a beszéd, ügy sajnálja ezt a jó nénikét, hát még mennyire sajogna a szive, ha azt látná anyagi gondokkal küzködni, síelid megnyugvással a nélkülöz.sekbe beletörődni, akit úgyis mindig, mindenért sajnál! Egy fiatal asszonyka haragosan formed rá kis gyerekére:» —'Ugyan maradj már veszteg, még bekened ruhámat a sáros cipőddel. Ez az asszony — gondolja magában Péter — bizonyára azért ilyen türelmetlen, mert már beleunt, belefáradt a sok vesződségbe, gondba. Valószínűleg nincsen cselédje és egész nap neki kell bajlódnia a gyerekkel. Így azután nehéz a gyerekhez ( kedvesnek, gyengédnek lenni. Egy kis gyerekre gondolt, akt még nincsen és akiért már előre fáj a szive# ha arra gondol, hogy az anyja valaha ridegen, iürelmetlenül bánna vele. Péter tekintete riadtan keres menedéket. Szeretne voiami szépet, bízta»ót látni Végre talál egy fiatal párt, akik egymás mellett ülve, halkan diskurálnak. Péter szinte könyörögve tekint rájuk Várja, hogy valami nagyon kedveset mondjanak egymásnak. Lesi ajkukról a szót, mintha jövendő sorsa az o szavuktól függne. Hogy ne vesszen karba a nagy várat ozás,, az asszony egyszerre hangosabban szólal meg ’ — Mert ügyetlen vagy. Mások tudnak szerezni, te nem. Mert mások élelmesebbek. Te persze mindig puritán vagy. — Te kérlek, próbál a férfi halkan közbevágni. — Azt gondolod," hogy én eljárhatok akármilyen ruhában. Nekem mindé.i jó, ugy-e? A férfi nagyon halkan kezd magyarázni. Péter pedig csüggedten néz maga elé. Kezdi sajnálni maga-magát, azt a későbbi Pétert, akinek majd szemére hányják túlságos becsületességét. Közeledik Péter állomása. Felkel és kimegy a kocsi elejére, hogy hamarosan leszállhasson.
