Komáromi Lapok, 1920. július-december (41. évfolyam, 47-97. szám)
1920-10-23 / 78. szám
i920. október 23. .Komáromi Lapos“ 5. oldaL derék, tekintélyes tagját vesztette el Csukás István dr.-ban, ki több évtizeden át szolgálta lelkes buzgalommal az egylet érdekeit. Az elhunyt emlékét jegyzőkönyvben örökítette meg az igazgatóság. Fülöp Zsigmond főkönyvelő szibériai hadifogságából ez év augusztus hóban megérkezvén, szeptember 1-én elfoglalta hivatalát. Az intézet október 31-én d. e. 11 órakor tartja közgyűlését, melynek tát gysorozatára az elnök, igazgató és igazg. bizottság választását tűzték ki. Az intézetnek vagyona 2 547.416 K 59 f-t tett ki, ebből kötelezvényekben volt 1.491.952 K, helybeli társintézeteknél elhelyezett betétek 444.252 K, hadikölcsönkötvény 461.625 K, az intézeti ház 45 586 K. Ezt terhelik törzsfizetésekben és azok osztalékaiban 2.274675 K-, a tartalékok 73.332 K-, a' nyugdíjalap 97.096 K-t tett ki, üzleteredmény 96 648 K 56 fillér, melynek fölosztására a fentebb jelzett igazgatósági javaslat szolgál. » Sifon női ingek kellős alátéten burkolt .sakkokkal, előrcsz csinos, finom virágmintázattal hímezve, vállon gombolható, 297 teljes bőségben szabva, 110 cm. hosszúságban 1 ing ára ...... K 60.— ő darab vételénél . darabja K 55.— 6 darab utánvéteíi összege K 330 — Meg nem felelés esetében az összeget akadálytalanul visszatérítjük. Kívánatra férfi és női ruhaszövetek ízléses mintáival készséggel szolgálunk. Ta&sky J» Fsai cégnél Bratislava női ruhák, divatáruk és fekérnem&k gyára. Gazdag Vince esete. A Pasteur intézetbe utazott Prágába. — Erűimben íettleg inzultálták magyar beszédéért a vasutasok. — Prágában elfogták és a rendőrségen elzárták. — Újlenyomatot is vetlek lóla. Hazatoloncolták anélkül, hogy orvos megnézte volna. Gazdag Vince nagymegyeii magyar polgárember. Megharapta egy kutya. A kulyaharapás veszedelmes, ha nem tudjuk róla, hogy milyen fajta kutya. Mert a falun mindig van kóbor veszett kutya is, tanácsos tehát taitani tőlük. A megharapott ember orvoshoz ment, azután a községi elöljáróságon jelentkezett. Itt ellátták írással, magyar Írással persze és az előírás szerint elindították Prága felé. Pozsonyban kiszállt, elment a térparancsnokságra, ott útbaigazították, adtak neki cseh nyelvű irást is. Ezzel elindult Prágába. Talán rossz vonatba ült, mert Briinnben kiszállt és a vasutasoktól kérdezősködött. A cseh vasutas azonban nem érti a magyar szót, nagymegyeri polgártársunk pedig csak ezen a nyelven ért. Sőt a cseli vasutasok neki estek és szidták, gyalázták, lökdösték Gazdag Vince földinket, akinek pedig épen elegendő baja volt magával is. Nagynehezen mégis eljut Prágába. Kiszáll a Masaryk-pályaudvaron. Megy a többi utas után. Az u’.cán megszóld egy embert, akihez bizalma volt, hogy orvost keres, orvos doktort. A rendőrhöz utasítja. A rendőr elviszi a rendőrségre, ahol szintén nem értik az ő nyelvét, csak szörnyen legorombitják, amin Gazdag Vince elcsodálkozik, elszedik mindenét, megmotozzák és becsukják az 5. sz. zárkába. Ott tölti az éjszakát. Nem lehetett jó éjszakája szegény Gazdagnak. Nem is kívánt neki senki jóéjszakát. Csak szidták, mint a bokrot, anélkül, hogy tudta volna miért. Másnapra összepakkolták és rendőrt adva mellé kikisérték — azt gondolva nyájas olvasó, hogy a Pasteur intézelbe, óh nem ! — a pályaudvarra, felültették a vonatra, megparancsolván, hogy le ne merjen arról szállni hazáig. Gazdag Vince.örüli, hogy kimászott a csávából, dehogy szállt volna le a vonatról. Haza érve panaszt tett az elöljáróságnál és kéri 240 korona költsége megtérítését. A kutyát időközben megvizsgálták: nem volt veszett. Ez volt Gazdag Vince szerencséje, mert súlyosan ráfizethetett volna az életével. Ezt a tanulságos eselet kiragadtuk a feledés homályából két okból: hogy a közigazgatás mélyébe belepillantsanak azok, akik annak a tetején ülnek és intézkedjenek, hogy a Gazdag Vince esete meg ne ismétlődjék, a másik tanulságot pedig' leszűrjük az esetből, mert alkalmas megmérni a szeretet hőfokát, amelyet irántunk éreznek Prágában, a soktornyu, aranyos Prágában . . . Egy hadifogoly levele. Halottak estélye 1919 ben a tasclikenti fogolytemetőben. Az orosz nép a legvallásosabb népek egyike a földön. Még ha csak a szomszédba megy, akkor is keresztet vet magára a kapujába, ha ki jön és akkor is mielőtt a szomszédhoz bemegy. Nagy tiszteleibe tartja a pópát, templomot és a temetőt. Ezek a szokásai megmaradtak a népnek akkor is, mikor a bolsevismus lüze-lángja a leghevesebben lobogott. Nagyobb városokban állandóan ott van 2—3 pópa a temetőben, mert folytonosan hívják őket a hívek újra beszentelni az. elhunytnak sírját. Ezért minden temetőbe irodája, illetve várakozó szobája van a pópának. Valóságos kiránduló helyük volt a íaschkenti oroszoknak a szép fekvésű, gyönyörű, fásitott temetőjük, mely a várostól fél órányiraterült el. Vasárnaponként, ünnepeken, mindég tele volt kiránduló csoportokkal. Először kiimádkozzák, kisírják magukat kedveseik sírjánál, azután terítenek a sir körüli gyepen és a kivitt uzsonnát olt költik el, a maradékkal pedig beszórják a sirhaimot is, hogy az égi madarak se éhezzenek a temetőbe. Minden temetéskor visznek ki ennivalót s aki csak körülöttük van, a sir behantolása után azt megkínálják. A szegények is tömegesen keresikfela temetőt, mert ott bőven jön az alamizsna. Dicséretükre legyen mondva a iaschkenti orvosoknak, temetőjük egy szép helyén nagy darabot hasítottak ki már 1914-ben a hadifoglyok számára. Mintegy öt ezer hadifogoly nyugszik ott, alussza örök álmát az idegen hant alatt. A közeiben nyugosznak a tisztek és doktorok. A magyar tisztek maguk- és a foglyok közt gyűjtést indítottak egy, a temetőben felállítandó emlékre. Kiváló szobrászunk vala ott Taschkentbe a budapesti Gács szobrász személyében, aki már 1916 elejére el is készítette a hadifoglyok síremlékét. A szobor 4 méter magas. Talpazatán egy sfinx ül, mely hatalmas női felsőtestet mutat oroszlán lábakon. A szobor oldalán a szemlélő előtt életnagyságban meggörnyedve áll egy szenvedő 7-es honvéd hadifogoly. Valóban megrázó hatással van a nézőre. A felirat magyarul és oroszul igy hangzik: „Magyar tisztek, a magyar katonáknak: 1916.“ E szoborhoz szoktunk mi is elzarándokolni a szomorú fogság napjaiban. Itt könynyeztük meg elhunyt bajosainkat. Ott sirnak még sok ezeren mais. Különösen halottak estéjén valóságos búcsújára hellyé változott át a hadifogoly temető. Taschkent és környékén 10000 hadifogoly élt, azok majd mind felkeresték elhunyt bajtársaik sirját. 1918-ban szabadon koszoruzhattuk meg a síremléket. De már 1919-bea másképpen ment az ünneplés. A kommunisták kijelentették, hogy csak velük egyidőben ünnepelhetünk és koszoruzhatjuk meg a síremléket. Az emlékbeszéd elmondójának nevét szintén be kellett jelenteni. Ezreket adtak össze a hadi' foglyok egyetlen koszorúra. Az ünnepély noy, 2-án d. u. 1 órára volt megengedve. Vörös zászlókkal, katonai kísérettel vonult ki a kommunista csapat, A katonaság négyszögbe vette körül az emléket és bennünket s kezdetét vette az ünnepély. Az énekkar gyászdalokat énekelt. Ezután 5 szónok tartott beszédet a szobor előtt. A pártonkivüiiek nevében e sorok írója a következő beszédet mondotta: Ünneplő gyülekezet! Szeretett bajtársak! A múlandóság jelképén a megsárgult, lehullott falevelek avarszőnyegén újra eljöttünk ide az enyészet honába, a halottak csendes birodalmába. A jelen pillanatban senkit nem temetünk, senkit nem siratunk, a nehéz, hideg hantok nem hullanak rémes dübörgéssel az egyszerű fehér fakoporsőra és mégis „lelkünk borítja néma fájdalom, s szemünkre a bu köny fátyolt bocsát“ valahányszor néhai bajtársak, siroiok emlékénél megállunk 1 Emlékezni jöttünk most is rólatok! Emlékezni a kath. kér. világ legszebb, legmegrázóbb ünnepén, halottak estéjén! Emlékezni rólatok, kik a közös nyomorúságban szivünkhöz nőttetek, kik száz haláltól, véres harctérről már megszabadultatok s itt a szomorú fogságban, messze idegenbe, az édes szeretteitek, hazátok után való emésztő vágyak Uizében, a nélkülözések, szenvedések, nyomorúságok özönében 5 esztendő alatt jobb és bal kezünk mellől elestetek, porba hullottatok. Képzeletünk bejárja most nemcsak Taschkendnek, hanem az egész Turkesztánnak, Nagy Oroszországnak, Szibéria volt hadifogoly lágereinek bús temetőit, ahol !0 ezrével nyugosztok idegen hant alatt. Mind-mind a mi veszteségeink vagytok 1 Semmi nem kedves nekünk ez idegen földön. Nem köt minket ide semmi sem. Ha az összes patakoknak zúgó habjai igaz gyöngyöt hoznának számunkra, ha a karcsú jegenyék és növények télen is virágba borulnának, örök napsugár, kék ég ragyogna téien is felettünk, akkor sem kedves nekünk itt semmi sem, „nincs itt nekünk maradandó városunk!“ Csak ti vágytok kedvesek és felejthetetlenek előttünk eltemetett drága iialotíaink, néhai bajtársak! . . . Mindent s mindenünket oda adnák néktek amink van, de tudjuk, hogy néktek nem keli semmi! nem fáj semmi! Tudjuk, hogy „semmi bölcsesség, semmi cselekedet nincsen a koporsóban !“ Mégis azért soha el nem múló forró kegyeletünk jeléül egy koszorút, néhány virágszálat helyezünk el síremléketekre, néhány.virágszálat szivünkből fakadót, mely elhervad ugyan, de drága, kedves emléketek hervadhatatlan lesz előttünk, glóriafényként ragyog, bevésve szivünk előtáblájára, mit le nem törölhet onnan soha senki sem. Az az emésztő vágy tüze, mely halálotokkal elmúlt szivetekből, nem aludt el mártír halálotokkal, hanem átplánlálódott a mi sziveinkbe, és tovább lobog ott olthatatlan lánggal. Emlékezni jöttünk hozzátok. A sok fájó emlékek hatása alatt bús siratok orminál meleg könnyek peregnek orcáinkról. Siratjuk bennetek korotoknak szépségét, siratjuk a régi erények ékességét, siratjuk életpályátoknak derékba való keítétörését; özvegyeiteknek, árváitáknak igaz támaszát, kik valahol messze, az ígéret földjén, a bogárháíu kis házakban, vagy az akácos temetőben kigyűjtött lobogó gyertyafénynél forró imát küldnek a Mindenhatóhoz: Jó Istenünk a mi kenyérkere-Padlók súrolásánál és főtárgyak tisztításánál még a legjobb szinszappan sem iesz jobb szolgálatot mini a Schicht-Ominol. 0k>tinol tisztit minden fa- és üvegtárgyat, márványlapot, bádog- és zománcedényt, evőeszközt stb. Ominol erősen bepiszkított kezek tisztítására is szolgál. ]* szappan mellé tartozik tehát Ominol.
