Komáromi Lapok, 1918. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1918-12-28 / 52. szám

2. oldal. „Komaromi Lapok 1918. december 28 tani sorsát, újítani, változtatni vágyik. Kérde­zem : vájjon alkalmas-e az idő most erre ? Lehet-e most az öncélokért minden tehetségün­ket latba vetni, mikor mindenkinek egy célt kellene szolgálnia? Álljunk meg egy pillanatra az uj esztendő kapujában. Engedjük, inig az alkotás-, a szer­vezkedés-, a forradalom heve egy oly fokra száll alá, mikor ismét visszatér a normális élet­működés. Ne akarjunk egy országot úgy bol­doggá tenni, hogy előbb a régit földig lerom­boljuk, mert az itt-ott összetört darabok el­veszhetnek számunkra és pótolhatatlanokká vál­hatnak. A régi épületek igaz, nem alkalmasak az uj idők megváltozott eszméit tovább szol­gálni, de egy kis javítással, egy kis jóindulatú hazafisággal átalakíthatjuk szükségképpen ad­dig, amig boldogabb idők és teremtésre alkal­masabb körülmények következnek el. Te pedig, az utcán ácsorgó hajdani dol­gos magyar nép gyermeke, nézz végig maga­don, nézz végig a veled együtt ácsorgó társa­don. Az a zöld ruha, mely testedet fedi, a te becsületes véred pirosától meuszentelt. Annak a vérednek, mely a világ összes fóruma előtt büszkén mondhatja, hogy egy cseppnyi árulás, egy parányi gyalázat hozzá nem tapadt; annak a vérednek, mely téged a négy esztendős há­ború alatt félistenné tett a szenvedések elvise­lésének ereje által; annak, mely imádott ma­gyar hazád szabadságáért, boldogulásáért bugy­­gyant ki. Te utcán ácsorgó becsületes szivfi ma­gyar, a felszabadulás örömeitől eltelve, nem érzed-e, hogy szivednek izgatott dobbanása hazádnak intő és hivó szózata? Nem veszed arcodon észre a szégyenpirt, mikor a munká­ban elfáradt társaddal találkozol? Tegye a józanság homlokodra megértő kezét és vezessen téged haza az uj esztendő első napján! Találd meg otthon félbenmaradt életed régi örömeit! Keresd elő a rozsdás szer­számokat és fogj neki a becsületes munkának ! Menj ki a határba! Pengesd meg ujjaiddal acél-kapádat és meglátod, hogy csengése a régi, mely eszedbe juttatja a munkás élet min­den gyönyörűségeit. Elédbe varázsolja az aranykalásztól rengő földet, a pacsirtaszót, az aratók messze hangzó énekét, a széna édes illatát, a nyári hajnal csípős, friss lehelletét, a feleség boldog ölelését, gyermeked öntudatlan gőgicsélését az igazi — boldogságot. Menj ki a határba magyar népem és vedd becsületes kezedbe az eke szarvát, mert Jönni fog . . Boldog uj esztendőt Angyal Béla. Az élet szövetsége. . . . Gyógyíthatatlan sebeinket nincs senki, aki bekösse . . . A sok közül, ott az utca sarkon, a lel­­kembe markol egy plakát. Alig tudom elolvasni, mert könnyekkel telik meg a szemem és elszo­rul a szivem, a mint olvasom : „Az áldatlan háború, mely nyomorékokká, özvegyekké, árvákká tett bennünket, elmúlt, de gyógyíthatatlan sebeinket nincs senki, aki be­kösse; a dicső halált halt apa, férj helyett nem adott uj családfentartót. Itt állunk magunkra hagyatva, tanácstalanul, tehetetlenül. Akik a múltban ki lettek rendelve bajainkat orvosolni, vagy nem értették meg, vagy nem hallották meg kérő szavainkat, vagy ígértek és nem ad­tak, vagy sa már hosszú, kínos várakozás után adtak is, nem volt elegendő. Ezeket mondják a rokkantak, a hadisérül­­tak, a hadiárvák és a hadiözvegyek abban a felhívásban, a mellyel december 29-én, délután 3 órára, a vármegyeház nagytermébe alakuló gyűlést hívnak össze, hogy szövetségük komá­romi fiókjának alapjait megvessék. Ok hozták a hazának a legnagyobb áldo­zatot. Nekik van a legtöbb jogok arra, hogy a haza hálája necsak szép szavakban, Ígéretek­ben csendüljön ki, de impozáns tettekben. Mert csak az az ország lehet naggyá, a mely meg­becsüli azokat, a kik érte a legnagyobb áldo­zatot hozták meg. Az az ország tudja csak kiáltani az idők viharait, amely magához emeli az érte harcolókat és ezzel példát szolgáltak az utókornak, a kései unokáknak. Fájdalom, keserű igazság, hogy a háború szerencsétlenei: drága magyar testvéreink nél­külöztek és nélkülöznek ma is. A háború alatt egész légió fordult meg nálunk és bár mindent elkövettünk érdekükben, bizony, sajnos, nem mindig tudtunk segíteni mi sem, vagy segítsé­günk nem volt elégséges. Pedig e sorok írója minden munkabírását e nagy cél szolgálatába állította és szinte pihenés nélkül harcolt érettük. Most, hogy a háború elmúlt, ha végig­tekintünk munkánkon, önérzetesen állapíthatjuk meg, hogy tudtunk eredményeket elérni és ép­pen ezért hiszünk abban, hogy ezután ezeket az eredményeket fokozni tudjuk. Hiszünk abban, hogy a népkormány találni fog módot és esz-Hol kárhozatnak ásít krátere, Buktasd oda a föld magyarjait! Mozdulj meg, Föld! Te, Isten ostora! Mi nem leszünk hazátlanok soha! Magyar földön sir a nóta. Irta: dr. Végh László. Messze esett Erdély bérce, Nem is látjuk . . Sír a székely ... ide hallik Zokogásuk. Hogy is látnánk, mikor szemünk Köny borítja; Ne hallanánk, szivünk ami Megszakitja. Székely nemzet, világ gyöngye, Jótestvérünk! Ott a szivünk, itt a szived Amíg élünk. Erdély volt a fellegvárunk, Hazánk őre. Erdély volt a szabadságunk Levegője. Le az égből nyúlna bár fal A határra: Levegője a tüdőnkbe Be van zárva; S keblünknek ez orgonáján Hangok kelnek: Bús nótái ezeréves Szerelemnek. Székely testvér, drága hívünk, Isten áldjon! Minden sír itt, a nóta is Minden szájon. Síró nótánk puskaporszem, A szél hordja Ajakunkról a szivekre Halomsorba; Mig a szívünk szikrájától Lángot nem vet, Amig Erdély karjainkon Nem pihenhet. közt a megfelelő és méltó segítségre és a tár­sadalom sem fogja magát kivonni, és nem is szabad, mert jaj lenne neki ha kivonná. Szivünk teljes melegével köszöntjük a holoapi gyűlés résztvevőit és kívánjuk, hogy munkálkodásukat kisérje az Eg áldása s a ma­gyarság megértő, áldozatra kész szerctcte. Az özvegyek és árvák, a rokkant testvéreink szavát értse meg minden magyar és jöjjöu segít* günkre a munkában, a mellyel boldoggá a' juk tenni azokat, a kik a hazáért szenvedő áldoztak — mindent. 13119. A vármegyei jegyzői kar az őt ért í. meket az alábbi memorandumban hozta a mánybiztos tudomására: Méltóságos Kormánybiztos Ur! Komárommegye községi és körjegyzői egyesülete f. dec. 14-én megtartott rendkívüli ülésén a vármegyei jegyzői nemzeti tanácsot alakította meg. A határozat értelmében küldött­­ségileg tisztelegni óhajtokunk Méltóságod előtt, de sajnos Méltóságod már nem volt odahaza. Ezúton kérem tehát Méltóságodat, hogy a jegyzői kar ügyét jóindulatú pártfogásába venni méltoztassék. Mi jegyzők voltunk a háború alatt leg­inkább megterhelve. Az összes rendelkezéseket, bárkitől szármázott is, nekünk kellett végrehaj­tanunk. Enberfeletti munkát végeztünk, hogy szeretett hazánkat megmentsük. Mi a nép között élünk, nekünk kellett rendelkeznünk, igy minket ért a nép haragja is. Tudjuk, hogy a gabona, szarvasmarha elrekvirálása, valamint a fejadagok betartása a népnek faj, ugyanazért a legjobb indulattal intéztük azt el, de hiába, mindenki­nek kedvére nem lehettünk s igy egyik-másika a jegyzőt ellenségének tartotta. Hozzájárult a felmentések körüli eljárás, mely a nép haragját méginkább felidézte. Nekünk jegyzőknek pedig más kötelességünk nem volt, mint a jelentke­zőket a névjegyzékbe kivétel nélkül mind fel­kellett vennünk. Miután a munkásra nagy szükség volt, kivétel nélkül pártolólag terjesz­tettük fel. A felsőbb hatóságok dolga veit azután, hogy kit mentsenek fel. Mindenkit ter­mészetes felmenteni nem lehetett, igy ez is a jegyző bűne maradt. Az általános elégületlenséget különösen a hadisegély okozta, amelyért egyedül a jegyzőt kárhoztatták. Pedig a jegyzőnek más teendője nem volt, mint a jelentkezőkről az összeirási ivet elkészítette s azt a hadisegély véleményező bizottság elé terjesztette. A fennállott rendelke­zés szerint nehogy az asszonyok munkakerülők legyenek, kivolt mondva, hogy csak azoknak jár segély, akik a segítségre tényleg reá vannak szorulva. A bizottság tehát a munkaképes egyé­neknek nem szavazta meg a segélyt. A leg­nagyobb baj az volt, hogy a harctéren levő katonáknak a legtöbb tiszt azt mondotta, hogy mindenkinek minden családtag után jár segély. A katona harcias modorban levelet irt a jegyzőnek, hogy a családjának adja meg a segélyt, mert ha nem, ha haza jön, majd elbánik vele. Mit tehetett a szerencsétlen jegyző? A hadisigély véleményező bizottság elé terjesztette levelét s ha nem szavazta meg a bizottság a segélyt, a jegyzőnek kellett megmondani a félnek s egye­dül a jegyzőt okozták. A hazatért katonák bo­­szuja határtalan volt az egész országban. A feleség, a hozzátartozó a végrehajtó közeget, s jegyzőt kárhoztatta mindenért. Mi nem tehetünl arról, hogy a kormány intézkedéseit nekünl kellett végrehajtanunk. Egy ember nem volt a: országban, aki felemelte volna tiltakozó szavát sőt még a sajtó egyrésze is ellenünk támadt igy nem csoda, hogy a sok sajnálatos esemén megtörtént. Az izgatás ellenünk még mindé tart. így Tóvároson és egyébb helyeke valaki azzal kezdte beszédét „Hogy micsoc’ emberek vagytok ti, hogy a jegyzőt még mo Reggelizés előtt fél pohár Schmidthauer-féle használata valódi áldás gyomor hajósaknak és székszorulásban 1 szenvedőknek az elrontok gyomrot 2—3 óra alatt telje­sen rendbe hozza.

Next

/
Oldalképek
Tartalom