Komáromi Lapok, 1918. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1918-06-01 / 22. szám
2. oldal Komáromi Újság U418. juntos 4. Hogy kívánhatják a tisztviselőtől, hogy 2 koronából 10 koronát adjon ki, vagy megfordítva : máris hihetetlenül lefokozott igényeit »ég ötszörösen fokozza le ? Urak, urak ott a kormányrúd mellett, rendezzük ezt a kérdést, míg nem késő, amig be nem áll a teljes összeroppanás. Rendezzük pedig ne bürokratikus módon, az élettel nem ismerős, hozzá nem értő referensek korlátolt felfogású holt blankettái alapján, hanem gyakorlati érzékkel, emberiesen. A pénz most mellékes. Pénznek lenni kell. Ez a probléma épen olyan fontos ma, mint a hadviselés problémája. A pénz tehát ennek megoldásánál szerepet nem játszhatik. Amint éhező és rongyos katonákkal nem lehet győzni, épugy nem lehet kormányozni éhező és rongyos tisztviselőkkel. Mert úgy áll a dolog, hogy a nagybirtokos, a kisbirtokos, a zsellér, a napszámos, az iparos, a kereskedő, az ipari munkás, szóval mindenki segíthet magán az áraknak ebben a mai őrült fölfelé törésében, csak a fixfizetésre, az olvasott garasra utalt szegény tisztviselő áll tehetetlenül e pokoli forgatagban, szabad prédájául mindenféle uzsorának. Hallja hát meg az ő kiáltó szavát, akinek meg kell hallani s ne forduljon el se állam, se törvényhatóság, se magános embertelen süketséggel az úri páriák segélykiáltása elől. Mert bizony baj lesz belőle, ha még soká hagyják mai vigasztalan helyzetükben a toll és szellemi munka fehér rabszolgáit. Videant consules, hogy nyomor és ínség át ne törje az itthoni tisztviselő-frontot. Május 30. (A tanítók értekezlete. — Memorandum a képviselőházhoz.) — A Komáromi Lapok tudósítása. — Fontos dátumot Írtam cikkem élére. Magyarország virágos kertjének hűséges, buzgó kertészei, a magyar állameszmének rendíthetetlen katonái — á magyar tanítók az ország minden városában e napon jöttek össze, hogy megbeszéljék jövendő sorsukat; hogy erőteljes akciót indítsanak azért, hogy nagyobb darab j kenyérhez, jobb megélhetéshez jussanak; hogy ; kevesebb gondjuk legyen; és lángoló idealizmusuk mellé, a mit még balsorsuk sem tudott elpusztítani, adják meg azt a pici morzsát, a melyet, a tizenkettedik órában, hangos szóval ' kérnek. Nehéz időket élünk valamennyien. A meg| élhetés gondja fojtogat; fájdalmakkal van tele | a levegő. Az iskolák tanítói, kik a nemzet jövő embereit lelkűk minden melegségévéi ennek a hazának szeretetére tanítják, a kik a magyarság ügyét mindenkinél jobban szolgálják; akik az emberpalántákba elvetik a tudás niagvát és rengeteg fáradsággal dolgoznak, megmozdultak. És mi, kik mindenkor a legmelegebb rokonszenvve! viseltettünk tanítóságunk iránt, lehetetlennek tartjuk, hogy ez a mozgalom, a melyet az igazság és méltányosság mozdonya cipel a forum felé, s a mely késések és fennakadások nélkül fog az állomásra megérkezni, az eredménytelenségben senyvedjen el. Lehetetlennek tartjuk, hogy a tanítóság kérése, a mi távol van a lehetetlenségektől, éppen úgy, mint a mértéktelenségtől, csupán egyenlő elbánást kíván tanító és tanító között, nagyobb kenyeret a tanitó özvegyének, méltó segítséget a tanító árváinak — ne találjon a fórumon meghallgatásra. A magyar tanítóság a magyar államnak egyik szilárd pillére, a melyet minél jobban erősítünk, annál jobban erősi'jük a magyar államot. Fogadja tehát a magyar parlament szeretettel a tanítóság memorandumát és adja meg neki azt a csekélységet, a mit tőle kér és tőle vár! * fi tanítók értekezlete. A Komárommegyei Általános Tanitő-Testület f. hó 30-án, délelőtt tizenegy órakor a városi és megyebeli tanítóság élénk érdeklődése mellett a Dunántúli Ref. Takarékpénztár helyiségében értekezletet tartott. Marcsa György elnök szives szavakkal köszöntötte Mirtse Lajos kir. tanfelügyelőt, a tanítók igaz barátját, Varga Sándor református lelkészt és a sajtó képviselőjét, majd pedig a tanítóságot, mely szép számmal sereglett össze erre az alkalomra. Marcsa György a tanítóság helyzetét ecsetelte. A szükség és szegénység hozott össze bennünket — mondja — eddig tűrtünk, eddig vártunk és az állami tisztviselők árnyékában húzódtunk meg. Fényes tanujelét adtuk türelmünknek. A helyzetünk azonban odáig fajult művészeti és irodalmi körökben szerzett barátai és ismerősei unszolására is, operaénekes, vagy mint akkor mondták: „dalszinész“ lett. Mint ilyen, nagyon kedvelt és ünnepelt tenoristája volt — a múlt század hatvanas éveiben — a kolozsvári közönségnek. Természetes, hogy mint aféle müvésziélek, aki a tollat is jól forgatta — sőt nem egy eléggé sikerült költeményt is szerzett — leginkább az akkori fiatat írók társaságát kereste, mert hisz azok között érezte magát legjobban. Így történt, hogy szorosabb barátságba jutott Pálffi Alberttal, Lauka Gusztávval és — Petőfi Sándorral, aki éppen akkortájt, a negyvenes évek első felében, kezdte igazában bontogatni szárnyait. Ök négyen csaknem minden délután egy asztalnál ültek az akkori Fillinger-kkvéhkzban, amely a hajdani Sebestyén-tér és Kuria-vAca sarkán volt. Noha a Sebestyén-tér azóta eltűnt, az a ház, melyben a Fillinger-kávéház volt, még ma is meg van, csakhogy a Kuria-utca és Váci-utca sarkára került. Ez a kávéház volt az akkori egyetemi fiatalság legkedveltebb találkozóhelye. Legtöbb volt köztük a joghallgató. Egy szép délutánon ismét együtt ültek a jóbarátok: Pálffi, Lauka és a nagyapám s éppen afelől tanakodtak, hogy mi lehet Sándorral, már mint Petőfivel, mikor egyszerre csak nyílik az ajtó, betoppan Sándor s elfoglalja a kis asztalnál számára fentartott negyedik helyet. Nem volt valami jókedvű. Szótlanul, sőt mogorva tekintettel nézegette hol az egyik, hol a másik jóbarátot, akik nem sokat zaklatták kérdéseikkel annál is inkább, mert jól tudták, hogy igy a hónap vége felé Sándor nagyon gyakran rossz kedvű szokott lenni. Már éppen készülődtek, hogy valami jó adomával derítik fel — aminek különösen Lauka Guszti, a „Don Gunároszu, volt a mestere — amikor Petőfi — mereven rájuk tekintve, — igy szólt : — Fiuk ! írtam egy néprománcot. Meghallgatjátok-e ? — Hogyne, hogyne! Halljuk Sándor! — volt az egyhangú válasz. Erre mindkét kezével felborzolta a haját és szavalni kezdte a költő : „Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába; Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága . ..“ Na, hát a fiuk valósággal el voltak ragadtatva s kérve kérték, szavalná el mégegyszer; már el, hogy fel kell lépnünk, külön kel! megmozdulnunk. (Általános helyeslés.) — Olyan bajunk, sérelmeink vannak, a melyek miatt külön kell szavunkat felemelni. Meghallgatást kérünk. A községi és felekezeti tanítók rosszabb helyzetben vannak az állaim tanítókénál, a mi legékesebben a pótlékoknál nyilatkozik meg. — Azután súlyos gond és aggodalom nehezedik ránk: nyugdíjtörvényünk elavult, nem számol a mai életviszonyokkal. Egyenesen tarthatatlan a nyugdíjtörvényünk, melynek revízióját régen meg kellett volna csinálni. De, sajnos, két évtized rohant el a fejünk felett s a nyugdíjtörvényünk még ma is a régi. Szót kell ez ügyben is emelnünk. — Azért jöttünk össze a mai napon, a mikor az ország minden részében a tanítóság szintén egybesereglik, hogy kifejezést adjunk minden olyan törekvésnek, mely a tanítóság helyzetének javítására irányul. (Helyeslés.) Majd bejelenti, hogy a székesfehérvári karlársaktól értesítés és felhívás jött a testülethez a szervezkedésre; a hevesmegyei tanítóság szintén felszólította a megyei tanítóságot, hogy ne várjon tovább. A hevesmegyei átirat — mondja az elnök — arra kér bennünket, hogy minél több kiküldöttel vegyünk részt a junius 8-án, Budapesten tartandó nagygyűlésünkön, mely után monstre küldöttséggel járuljunk a parlament elé és sérelmeinket hozzuk a kormány tudomására. Weiss Kornélia a testület nagytudásu főjegyzője ismertette mindkét átiratot, amelyek fölött elénk eszmecsere indult meg. Az értekezlet elismeréssel fogadja az átiratokat és úgy a fehérvári mint a hevesmegyei tanítóságnak köszönetét fejezi ki a mozgalom megindításáért. A képviselőházhoz intézendő memorandumot tárgyalta ezután az értekezlet, a mely elhatározta, hogy annak átnyujtására Balta Aladárt, Komárom város országgyűlési képviselőjét fogja felkérni, ezenkívül a memorandum egy példányát pártolás végett a komárommegyei képviselőkhöz is eljuttatja. Ezután Marcsa György lelkes szavakkal felhívta a tanítóságot, hogy a budapesti nagygyűlésen minél számosabban jelenjék meg és a tanítóság nevében a legmelegebb köszönet hangján emlékezett meg a komáromi sajtóról, a mely a tanítóságot mindig támogatja s ezzel az értekezletet bezárta. tisztelgés a püspöknél. Az értekezlet után a tanítóság Németh István református püspök, főrendiházi tagnál amit Petőfi azonnal meg is cselekedett. Mikor másodszor is elhangzott, hogy: „. . . Elkeseredésében Mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával A szamár fejére.“ Lauka Guszti is akkorát csapott az asztalra, hogy csaknem minden edény letáncolt róla. — Noliát ennél szebbet, különbet nem irtát még Sándor! — kiáltotta elragadtatással. Petőfi mosolygott. Jól esett neki a fiuk önkéntelen megnyilvánuló nagy tetszése. Egy kis csend következett. Az érzékeny Pálffi Berci szemeit törölgette, nagyapám ütköző bajuszkáját ráncigálta, Lauka Guszti meg nagy megindultságában az orrát fújta, még pedig olyan és annyi vehemenciával, hogy egy kisebbszerü trombita harsogásnak is bátran beillett volna. Kisvártatva Petőfi törte meg a csendet, szólván pedig a következőképpen : — Hát tetszik, fiuk, tetszik ? Na jó. Már most koledáljatok a feketémre. l^Míindenki tudja, elis- = POLITZER MÓR 11161*1 és elmondja, hogy fiComárom, Nádop-utca 19» v ■ üzletében a legszebb minőségű férfi cipői*, divatárui*, fehérneműéi* stb. l*aphatól*.
