Polgári leányiskola, Komárom, 1938

Visszaíekinlés a csehszlovák megszállás 20 esztendejére. 1918-ra száll vissza a lelkem, nemzeti létünk borús alko­nyára, a széttört magyar koronára, a szétszaggatott hegyekre és vizekre, az elszéledt nyájra, az elszakított apára és anyára, a bujdosó testvérre, a 20 éves rabságra. Arra az időre, amikor ha- zátvesztettekké lettünk a magunk földjén, a Csallóközben, a Yak-Botyán kurucainak lábnyomán, Komáromban, Klapka vitéz honvédjeinek véráztatta földjén. Visszaszáll a lelkem a megrendítő ámulatra, amikor Komá­rom ősi falai között megjelent a biciklin érkező első cseh légio­nárus, a gyáva győző, a védtelenekkel szemben vakmerő. Lát­nunk kellett, hogy a trianoni elfogult bírák a hamis tanuk val­lomása alapján miként húzták meg a Duna habjai felett az álkos trianoni határt, mely nekünk máról-holnapra azL jelen­tette, csak amonnan a tiétek. És Komárom ősi várán a nec arte, nec marté «-et hirdető köszön/, elfordította arcát a magyar sza­badság napsütötte oldaláról. Bezárultak a magyar házak mus­kátlis ablakai és bennt a tépelődések hosszú éjtszakái követ­keztek reánk. Elhagyjuk-e az ősi földet, a Jókai szülőföldjét, a Klapka városát, a Beöthyek bölcsőjét ringató nyárfasorok sut­togását, elhagyjuk-e a testvért, rokont’'a népet, hogy azután bíz­tató szó nélkül sorvadjon el az ellenséges rabláncokon. Mintha csak a költő szava hangzott volna fülünkbe: »eredj, ha tudsz«, és mi maradtunk. Vállaltuk a kisebbségi sors minden keservét, elindultunk a bizonytalanság országútján testvér nélkül üres ma­rokkal, de megvetettük a lábunkat az ősi földön, a magunk földjén, melynek édes magyar mezejét az ellenség hízott barma ropogtatta, és őrtállók lettünk az ősi földön, melynek húmusza az ellenség ekéjét csillogtatta, és hirdettük nemzetünk fennma­radását akkor, amikor a mi földünk vérén az ellenség porontya pirospozsgásodott és leszegényedett népünk alamizsnagyüj tői lettünk akkor, amikor aranykalászos szántóink gazdag termé­sét az ellenség bitorolta. Két küzdelmes évtized fojtogató karjai között éltünk. Néha visszahúzódva iskolánk falai közé, tüzet lehelve őseink leiké­ből tanítványaink leikébe, máskor belesodródva az akármi tör­ténik is kockázatos magyar életmentés fergetegébe. Dacos ma­gunkra eszméléssel, a magyar feltámadás egyszercsak mégis elkövetkező beteljesülésével lelkűnkben, ott állottunk a kor­3

Next

/
Oldalképek
Tartalom