Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1916

20 erdőben a hajnal első sugarára. Azt meg tudja magának bocsátani, hogy „bölcs tanulmányokra" adta fejét: „De hogy a mezőt, az anyatermészet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet, Holtig sajog itt benn — s tüzesebben vér Láttodra, le búzás alföldi szekér" {Vásárban.) Petőfihez a legszebb barátság filzte s ennek fényes horizontját a legkisebb félreértés felhője sem homályosította el. Nem is sirattak meg jóbarátot szebben és fenségesebben, mint Arany Petőfit. Egyik költeményében azon tanakodik, hol nyugszik barátja. Azt hiszi, ott kell nyugodnia, ahol : „Minden csepp vérbül uj virág kelendett És több madár zeng " {Emléklapra,) A vigasztaló irathoz, amelyet a segesvári csatában eltűnt hős költő bánatos özvegyének küld, így beszél : „Repülj utadra most .... de nem, ne még, Szárítsd föl nedvesült szárnyaidat : Nehéz vagy a könnyhullatás miatt, Mellyel emlékeinek áldozék. Majd csak felszárad a könny . .. ámde a bú?" {Emléklapra. Nem is tudja felejteni hű barátját. Harminc évvel halála után is azt írja róla, hogy álmaiban gyakran vele van, sokszor látja. Kell-e hangsúlyoznom, hogy Arany szívében a legnagyobb hely az édes hazának jut, hogy lantján a legtöbb húr neki van szentelve? Ami Petőfi az ébredő és szabadságáért küzdő hazának volt, az lett Arany az ezer sebből vérző elbukott hazának. Pedig milyen nagy dolog vigasztalni akkor, amikor az ember maga is vígasztalásra szorul ! A sötét éjtszakában, amely a szabadságharc után hazánkra borult, ő tűzi ki a magyar égre a hit, a bizalom, a remény fénylő csillagát. Mikor a hazának nem volt szabad megölt fiait siratnia, mikor a kegyetlen gyilkosokat nem volt szabad megbélyegezni, akkor Arany elmegy a bibliás időkbe és a fiait sirató Ráchelt szólaltatja meg a haza nevében. „íme, látok, látok . . . megnyílt a jővendő!" {Ráchel siralma.) kiált föl reménykedve. A szabadság eszméjét nem fogja az erőszak elnyomni. Nem lehet tagadni, hogy néha a költő is vigasztalannak látja a jövőt. A dalnok bújaban a hazát kidőlt fához hasonlítja, melyet hiába biztat, hogy „virágpzzék megint." (A dalnok búja.)