Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1913

toííak emlékének. Azt iríák rá: „Tegyen ez a szobor tanúságot róla, hogy a szegények sohasem felejtik el a jótevőiket." Ugyanezt a hálát, a gazdagodásra, erősödésre szomjazó szegény magyar lélek háláját hirdeti a mi szobrunk is. Az emlékezés mindig fölemelkedés. Fölemelkedés olyan magasságba, honnan elérje szemünk a multat. De az emlékezés magasságából eltekinthe tünk más irányba, a jövő irányába is. Ennek az útjait megvilágítják az emlékezésből, a múltból tündöklő tanulságok. A mi ma felujuló emlékeink foglalatában is van egy mozzanat, mely ilyen útbaigazító világosságnak látszik előttem. Király püspök egyik alapítványának ugyanis azt a rendeltetést szabta, hogy nemzetünk nagy gyásznapjának, a mohácsi veszedelemnek évfordulóin beszédeket mondjanak. E beszédek évről-évre hirdessék, hogy „hova jut az a nemzet, mely királyával egyenetlenkedve, törvényeit nem tisztelve, a közjavakat elhanyagolva, az önérdeket a közérdek fölé helyezi." Zok-szó ne hangozzék a kegyelet ünnepén; de véssük megilletődött szivünkbe ezeket az igéket, s helyezzük a szobor elé a nagy szivet és bölcs elmét megillető koszorúnkat." Horváth Kristóf, komáromi sz. Benedek-rendi házfőnöknek, a Király József-alapítvány igazgatójának, adományozójának, az ösztöndíjasok lelki vezérének beszéde: „Mélyen tisztelt ünneplő közönség! A kegyelet és hála érzelme, egy nemesen érző és gondolkodó férfiú iránt önkénytelenül megnyilvánuló hódolatos tisztelet hozott ma össze minket e helyen.