Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1905

Képcti, "©ersegl^ s l^öt>eíőil^. Verseghyről Révaival szemben úgy szoktunk beszélni, mint a fonétikus írás tántoríthatatlan hívéről, aki mindenkép azt tartotta volna, hogy úgy írok, amint beszélek. Pedig aki olvassa Verseghynek a helyesírásról szóló munkáit, az könnyen meggyőződhetik, hogy „ Verseghy, valamint Révai is (bizonyos határig) etimologikus helyesírást akart és eltérésük nem a helyesírás különböző alapelvén, hanem különböző grammatikai felfogásukon alapult", (Riedl Frigyes: „Verseghy mint nyelvtudós", Nyelvőr IX. 493. 1.). S valóban akármelyik munkáját vizsgáljuk, amelyben a helyesírásról szól, megtaláljuk vagy kifejezetten vagy beleértve, hogy „a józan orthographia megkívánja, hogy mind a képzőknek és ragasztokoknak gyökérbetűi az írásban híven megtartassanak

11 (Felelet, 368.), bár legfőbb, vezető elve az, hogy úgy írjunk, amint tisztán és csinosan kiejtjük a szavakat. Verseghy erősen ragaszkodott azon nézetéhez, hogy a j a vitás alakokban nem bélyegbetű s ennek okát egyrészt a „Hálái Francia Grammatika" hatásának tulajdoníthatjuk, melynek e három elvét : 1. ahány cikkelyezett hang van, legyen annyi betű, 2. egy betű se jelentsen több hangot, 3. úgy írjunk, amint tisztán és csinosan beszélünk, mindig szem előtt tartotta, másrészt mert a régiséget neHwismerte el tekintélynek, hanem az élő nyelvet. „Legnagyobbat vétenek — úgymond a Tiszta Magyarságban