Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1899

19 tény, hogy Tiberius a béke embere volt. Tacitus is ezt vallja, hacsak nem mond valótlant akkor is, midőn a II, 65-ben azt mondja: „Semmi sem aggasztotta Tiberiust annyira, mint az, hogy esetleg a béke megzavartatnék" és II, 64-ben : „jobban örült Tiberius, hogy a békét bölcs eljárással megerősíthette, mintha csatát nyert volna." Nem volt szükség Kelet zavaraira, hogy Germanicust visszahívhassa, visszahívta volna a nélkül is. Maga Tacitus mondja munkájának elején: „Nem volt ezen időben semmiféle háború, legfeljebb a germánok ellen, az is inkább a Quintilius Varrus alatt vesztett csatából kifolyó gyalázat lemosása, mintsem az uralom kiterjesztése vagy valami méltó zsákmány végett" (I, 3). Ha azonban Tiberius ugyanilyen értelemben azt mondja : „mivel a római boszunak már elég van téve," ez képmutatás. Ha Tiberius visszahívó levelét olvassuk, meggyőződhetünk róla, hogy a legjobb atya sem írhatott volna szebben fiának. Megemlíti Germanicus érdemeit, veszteségeit is ugyan, de világosan kiemeli, hogy ezekért őt nem hibáztatja. A háború befejeztével triumphust rendel neki, tiszteletére pénzt veret ezzel a felírással: Germanicus Caeser signis receptis, devictis Germanis. Azután pedig fogadott fiának nevében a népnek fejenkint 300 sestertiust ad, sőt a következő évben consultársává teszi. Tacitus mindezekre röviden csak azt jegyzi meg : „azért még sem hitték el neki az őszinte szeretetet" (II, 42). Bármennyire tagadjuk Tacitus elfogulatlanságát, azt meg kell engedni, hogy nagyon következetes. Tiberius a körülmények nyomása alatt küldte Germanicust Keletre. G. Caesar óta a császári családnak egy tagja sem volt ott, habár egy ilyennek jelenléte szükségessé vált oly esetben, midőn a legfontosabb ügyek elintézését nem lehetett egyszerű legatusra bizni. Pedig most is ilyenek voltak Keleten a viszonyok. A parthusok 16-ban K. u. elűzték királyukat, a kit Rómából kértek és kap2*