Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1890

9 járjon, korán kell önállóságra szoktatni, nevelni ; annál is inkább, mert nincs szerencsétlenebb ember az életben, mint aki a sok tépelődés és befolyás között nem ér rá magát valamire elhatározni, ki ahelyett, hogy maga igyekeznék előbbre jutni, azt várja, hogy mások rángassák és taszigálják keresztül az életen. Az iskola bevégeztével a nevelés még nincs befejezve, csak más irányt vesz, amennyiben az ifjú önállóságának nagyobb tér engedendő. Ez a továbbképzés, vagy ha úgy tetszik, nevelés, alapjában véve nem más, mint az önállóságra való vezetés, tehát az eddigi nevelés folytatása. A nevelés nem teljesítené teljesen feladatát, nem volna bevégzett, ha ez utolsó és nevezetes lépés előtt megállana. Vagy nem kegyetlenség volna-e a fiatal, tapasztalatlan vándor sajkáját egészen magára hagyni, vagy könyörtelenül kitaszítani az élet sokszor magasan járó hullámai közé? Mit nyerünk avval, ha — amint, sajnos, igen sokszor történik — a kedves és romlatlan ifjak a felsőbb intézetekben elromlanak, s ha azért a kis tudományért, amit onnan haza hoznak, ott hagyják testi épségöket és kedélyök frisseségét. Igaz ugyan, hogy az ifjú már kinőtt a büntetés alól, de ha büntetni már nem lehet, lehet oktatni, felvilágosítani, hogy becsületbeli kötelessége magát tovább képezni s az erkölcsi sülyedéstől megóvni ; hogy van ugyan joga az önelhatározásra, de nincs a balgaságra, a rosszra. Ha az atya már nem büntetheti fiát botlásaiért, legalább éreztetheti vele nemtetszését, mutathatja a vétek feletti felháborodását, látszólag megvonhatja tőle szeretetét, szóval mutassa, hogy fia viselete nagyon is érdekli őt; ne elégedjék meg a félneveléssel, hogy úgy ne járjon, mint Heli főpap a fiaival. A komoly, de szeretetteljes fellépésnek elhanyagolása épen olyan hiba volna, mint a másik túlzás, t. i. a folytonos járószalagon való vezetés és az önállóság legkisebb nyilvánulásának elfojtása. la