Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1874

7 szokásban a holtak elégetése '), de önmagának mond ellen azon tény fölhozásával, hogy Numa a máglyáknak borral való behintését megtiltotta 2). k A temetés mégis régibb az égetésnél 3), azt mint a régi korra emlékeztetőt néhány előkelő család későbben is megtartotta 4). A ius pontificium értelmében csak azt tekintették a vallás szertartásai szerint eltemetettnek, a kinek szájába elébb egy darabka hantot tettek, s csak ily szertartás mellett lett a sír szent helylyé 5). Ha valaki holt testre bukkant, háromszor kellett egy-egy marok port hintenie reá; ha ezt elhanyagolta, vallási büntetés alá került c). Végre a legrégibb időkben ha valaki halottját el akarta égetni, legalább valamely levágott tagját kellett eltemetnie 7). Mindezek amellett bizonyítanak, hogy az eltemetés régibb az elégetésnél. Mindazonáltal az elégetés későbben annyira szokássá lett, hogy nemcsak a gazdagok, hanem a szegények is ugy égették el halottjaikat, az utóbbiak sokszor többet egy máglyán 8). Ezen eljárás által —nem tekintvén azt, hogy a levegő tisztaságát nagyban elémozditá — azt akarták jelképezni, hogy az ember lelkének tűz által megtisztítva kell a más világra átköltöznie 9), a mely felfogásnak első példáját a Herkulesről szóló mythusban találjuk. Későbben a keresztény császárok mindent elkövettek, hogy az elégetést megszüntessék, a minek csakugyan az lett a következménye, hogy az elégetés Kr. u. a 4-ik század vége felé teljesen kiment a divatból 1

0). Hogy nemcsak Eomában, hanem a többi Itáliában is az elégetés mellett az eltemetés is szokásban volt, azt azon tény is kétségtelenné teszi, hogy ugyanazon sírban találtattak mind nyoszolyán vagy koporsóban fekvő holt tetemek, mind urnák. A helyet, hol a halottakat elégették, ustrinának vagy bustumnak nevezték. Ez majd a sír közelében volt, majd a sírtól távol. Ugy látszik u. i., hogy akiknek nem volt telkök a sír mellett, azok halottjaikat közös ustrinában égettek el. Ily közös égető helyre annál is inkább szükségök volt, mert a törvény megtiltotta, hogy valaki halottját idegen telken vagy idegen sír mellett égesse meg 1'). Ily közös ustrina romjai máig is láthatók a via Appia mellett a várostól mintegy öt mérföldnyire i

r). Ezen égető helyen volt fölállítva a máglya (rogum, pyra) cziprus-gallyakkal körülrakva, egyrészt a máglya díszítésére, másrészt a meggyújtott holt test kellemetlen szagának ellensúlyozására. A máglyaépitésre könnyen égő fákat használtak ,

3), kezdetben minden díszítés nélkül, későbben azonban a fadarabokat kisimították, a mit a XII tábla törvényei eltiltanak l

4); e tilalmat azonban oly kevéssé vették tekintetbe, hogy nem csak kisimították, hanem különféle festményekkel is földíszítették 1

5). Voltak oltár alakú máglyák is, az ilyenek Statius szerint négy emeletből állottak; a legalsóban szalma volt a tűz élesztésére, a fölötte levőben virágok, a harmadikban tömjén és illatszerek, a legfölsőben értékes ruhák ,

6). Amint a holt testet nyoszolyájával együtt a máglyára helyezték, a rokonok még egyszer megcsókolták az elhunytat l

7) és fölnyitották szemeit, hogy utoljára mutassák meg neki az égboltot ,

8) Mindaz, amit az elhunyt életében használt, vagy ami neki kedves volt, a máglyára dobaték, u. m. ruhák 1

9) — 1) H. N. VII, 54. 2) H. N. XII, 12. 3) Cic. de Leg. II, 22, 56. 4) Plin. VII, 54. Cic. de Leg. II, 22, 56. 5) Cic. de Leg. II. 22, 57. 6) Hor. Od. I. 28. — Petron. 74. — Quintil. Deci. V. 7) Paul. p. 148. Plut. Q. R. 79 p. 140 R. Cic. de Leg. II. 25, 55. 8) Martial. VIII. 75. 9) Serv. ad Aen. VII, 68. — Ov. Trist. I, 4, 10. — Sil. Ital. X. 577. 10) Macrob. Satum. VII, 7. 11) Cic. de Leg. II. 24, 61. 12) Rich. Illustr. Wörterb. 671. 1. 13) Ov. Trist. III, 14, 20. — Serv. ad. Aen. VII, 215. 14) Cic. de Leg. II, 23. 59. 15) Plin. H. N. XXXV, 7. 16) Stat. Theb. VI, 56. 17) Tibull. I, 1, 75 — Prop. II, 10, 29. 18) Plin. II. N. XI, 37. 19) Verg. Aen. VI, 221. — Lucán. Phars. IX, 175. — Tac. Annál. III, 22. — Svet. Jul. 84.