Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1857

5 a nyegle önáltatás, dac-inger és néha nevetségesen pöfeszkedő tehetetlenség daeinonai ölék el a magábaszállás szerencsésebb pillanataiban szüleinlett komoly elszánással összeölelkező tökéletesbtilési vágynak utósö gyönge csiráit; sírt ásva a mindenkit megnyerő őszinteség, nyiltszivüség és tiszta becsületesség ragyogó erényeinek; megbódítva, gyakran örökre megbénítva az ifjak galambszeliden alázatos és sikló— okosan ovatos barátnéját, az en gedel m ességet, pedig: „Az engedelmességjobb az áldozatnál." (Kir. I. 15, 22.) Nemde a tudás és lelki nemesbülésből eredő boldogság utáni törekvés az, mely téged, o kedves ifjú, a múzsák hajiokába vezényleti? Igenis; kelle, hogy ide téged ez kecsegtetett legyen. — De én Istenem! menynyire csalatkozol, ha azt véled, hogy jövő boldogságod megállapítására elég. ha kötelességeidet külsőleg, csak azért, hogy elöljáróid előtt jónak láttassál, amúgy félszegen felfogva hivatásodat, elvégzed ugyan, de a nélkül, hogy néhanéha komolyan, mennyire korod és felfogásod engedi, saját énedbe mélyebben tekintenél s önmagadban a helembert ismerni tanulmányoznád. Pedig e belismeret nélkül mit használ neked, ha a világ minden bölcseinek tudományát elszavalni birod is bár, de ha ez külsődet szépíti csak, tán kedves- és dicséretessé is tesz az emberek előtt; de jaj neked, mert megelégedtél a fának suhogó ernyős lombozatával anélkül, hogy annak érett gyümölcseire, melyeket késő korodra beszerezned most kellene, valaha számítottál volna!— Hasonló vagy az utashoz, ki sivatag pusztára kelvén, élelmét akkor emészté meg, midőn még a vidék bő gyümölcseivel táplálkozhatott volna, s midőn a sivatag kopár belsejébe ért — éhen hala meg! — 0 hitesd el magaddal, kedves ifjú, hogy a tudományosság külszine reád nézve csak tarka kérgezete a növekedő csemetének, melyeta belsejében titkon rejtező s szüntelen növekedő féreg szüntelen emészteni, s lassan-lassan elemészteni fogna! E féreg a könnyelműség férge. Vajha annyi ékesszólással bírnának a tanárok aranyoknál drágább ajkai, hogy a szerencsétlenségek e fő okozóját minden ifjú kebelből idejekorán kiirtaniok, vagy messze elidézniök lehetne! De fájdalom! amely ifjú, akár rosz szellemének folytonos sugallata — e mérges lehelet — által, akár a szavaikat szép, de mérget rejtő ktilszinekbe burkolni tudó elvetemedett társak gonosz csábításai által, már egyszer magát tévútra vezettetni engedé: az közönségesen megmarad azon, s a folytonosan gyakorlott és könnyebb, mert érzékeinek inkább megtetsző rosz szokás szivében lassan-lassan megkövül és mintegy