24 óra, 1993. május (4. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

8 H E T V E G E 1993. május 29., szombat „Legtöbbet a nőkkel és a szerelemmel foglalkoztam” Pillantás az emlékek kútjába - Gábor Miklóssal Prózai gondok közepette talá­lom: csőrepedés van a lakásban, csak a hallban tudunk beszél­getni. Szürke jogingban van - a fehér haj keretezte arcon a las­san mélyülő barázdák azonban árulkodnak koráról. Gábor Miklós a minap volt 74 (!) éves... Mostanában két régi filmjét is vetítette a Duna tévé: a Valahol Európában-t és az Apá-t.-Az az igazság, hogy a fil­mezés soha nem volt olyan nagy élmény számomra, mint a színpad. A „Valahol...” egyéb­ként elképesztő körülmények között készült, sokszor azt sem tudtuk, hogy forgatás után hol fogunk aludni vagy másnap mit eszünk. Az Apa? Kedves emlé­kem, mert nagyon jó volt a te­Shakespeare Vihar című színművében hetséges rendezővel, a fiatal Szabó Pistával dolgozni. De hát, az igazi a színpad... Azt hiszem, két szerep van, ami a „legnagyobb”: A Hamlet és Lear király. Ez utóbbiról lema­radtam - helyette a Bolond ada­tott meg, az is pompás. A Ham­lett? Csakugyan a nagybetűs FELADAT, maga a színjátszás szépsége... Igazi öröm vissza­emlékezni rá.- Beválasztották a Széchenyi Akadémia tagjai közé, még­hozzá hármas minőségben: szí­nészként, rendezőként és író­ként.-Arra büszke vagyok, hogy nem színészként vagyok író. „Csak” úgy, hogy a színészek világáról írok, mert az életnek ezt a szeletét ismerem igazán. Amit papírra vetek az abban a világban játszódik, ahol élek. Vannak kiadatlan kéziratai a fiók mélyén?- Alig párezer oldal... ami nem is fog megjelenni, csak esetleg pár évtizeddel halálom után. Mert ezek az írásaim tele vannak elfogultságokkal, tehát igazságtalanok. Ha publikálni akarnám, kénytelen lennék át­dolgozni őket, holott ezeknek az írásoknak épp az a sajátjuk, hogy elfogultak, mert a pillanat hatása alatt születtek. Sebeket azonban nem akarok okozni.- Ön át-átrándult a feszté szét birodalmába is.- Már felhagytam vele; a Színészmúzeumban azonban Bajor Gizi tiszteletére lesz egy kiállítás, ahol szerepelek majd néhány képpel. Még időnként vágyakozva nézem, de már nem veszem kézbe festőszerszáma­imat. Mert minőségi követel­ményeim vannak. S ha nem tet­szik, amit csinálok, inkább le­mondok róla...- Annak idején énekelte Hig­gins professzor szerepét az Operettben - tehát a zene is kö- zeláll a szívéhez.- Sokat hallgatok zenét - az éneklésre meg mindig is vágy­tam, de úgy vagyok vele, mint a festészettel. Ha nem tudok - márpedig nem tudok - legalább olyan szintet elérni, mint mond­juk Yves Montand, inkább le­mondok róla.-Közeledve a 75. születés­naphoz, elégedett művészi pá­lyájával?- Egyszer egy füzetben ösz- szegyűjtötték, hogy mit játszot­tam életemben. Mikor végig­néztem, elégedett voltam: ez is, az is részemül jutott... Most sincs bennem elégedetlenség, s ha föl is merülne bennem, rápil­lantva erre a füzetre, az jut eszembe, hogy arcátlanság lenne még a Lear vagy a Mac­beth után sóhajtozni.- Szívében, életében mekkora hely jutott a szerelemnek?- Sok; hiszen talán a legtöb­bet a nőkkel, a szerelemmel foglalkoztam. Volt szép, nagy, komoly és volt könnyű, játékos, sőt szégyellnivaló szerelmem - mindegyik kedves, szép emlék. Ha valamit szívesen idézek föl magamban, egykori szerelmeim arca, az örök Éva alakja az... László Zsuzsa Beszélgetés a 90 esztendős József Etelkával A mamáról - prózában Mama... A becéző megszólí­tás József Attila gyönyörű verse révén fogalommá vált. Most lá­tom, milyen óriás ő - írta édesanyjáról a költő. De mi­lyennek látta a Mamát, Pőcze Borbálát Attila nővére, a most 90 éves özv. Makai Ödönné, József Etelka?- Szabadszálláson született édesanyánk a falu legszebb lá­nya volt - mondja Etus néni, aki korát meghazudtoló frisseség­gel idézi a családi emlékeket. A szerelemben azonban a család­nak, s neki sem volt szeren­cséje. Sok kérője akadt, de egyikhez sem akart hozzá­menni. Inkább feljött Pestre, cselédnek. Itt ismerkedett meg apánkkal.-Róla írta Attila, hogy „... félig székely, félig román vagy tán egészen az...” Nagyapánkat ugyanis Josifu Ristának hívták. Nos, József Áron beleszeretett Pőcze Borbálába, a szerelemből házasság lett és öt gyerekük született. Két testvérünk egé­szen kicsiny korban meghalt, így maradtunk hárman: Jolán, Attila meg én. Apánk azután el­tűnt, amit Attila viselt legnehe­zebben. Sokáig azzal vigasz­talta magát, hogy Amerikába vándorolt és majd onnan segít bennünket. Nos, az igazság az, hogy az új világ helyett csak Temesvárig jutott, onnan írta: „Kedves mamátok elkergette a tik kedves kenyérkereső apá­tok”. Számomra is csak ebből de­rült ki később, hogy szüléink nem éltek jól, olyannyira nem, hogy anyánk inkább vállalta a gyerekek egyedüli nevelését, mint apánkkal az együttmara­dást. Hogy miért, azt már való­színűleg soha nem tudom meg. A mama apánk távozása után került olyan lehetetlen hely­zetbe, hogy kénytelen volt Atti­lát és engem Öcsödre, men- helyre beadni.- Két évig voltak ebben a ti­szazugi faluban. Találkoztak közben az édesanyjukkal?- Igen. Emlékszem egyik nyári látogatására, én éppen egy eperfa tetején csücsültem. Gombai néni, menhelyi gondo­zónk szólt, hogy keresnek... Vi­sítva rohantam Attilához: „Gyere, azt mondja kedvesa­nyánk, hogy itt az édesa­nyánk...” Azt láttuk, hogy elválásunk óta sokat öregedett. Szegény­kém, hogyne öregedett volna, hiszen éjt nappallá téve mosott, vasalt, hogy ki tudjon váltani Makai Ödönné József Etelka bennünket. Kétesztendei küz­delmébe került, míg ismét egy­ütt lehetett a család.- Tudtak súlyos betegségé­ről?-Nagyobbacskán igen... At­tila reménykedett a csodában, mindent megtett a Mamáért. Szenet, fát lopott, vizet árult, szatyrot cipelt - küzdött érte. De tulajdonképpen a legnehe­zebb kamaszkorban döbbent rá, hogy árvák lettünk. Mert akkor még egyikünk sem tudta, hogy apánk Romániában új családot alapított, sőt féltestvérünk is született. Nagyon nehezen viseltük a Mama elvesztését. Attila ké­sőbb, még felnőtt korában is gyakran visszatért gyermekkori fájdalmára: „Még gyermek vol­tam, amikor hallottam, hogy mások is írnak verseket, és hogy azok nagy emberek. Anyám kis, alacsony termetű, törékeny asszony volt. Nagyon szerettem. És azért szerettem volna költő lenni, mert a költők nagy emberek, és úgy éreztem, hogy akkor segíthetek édesanyámon, a nagy ember még a szatyrot, kosarat is könnyebben cipeli...” - írta.- szabó ­Attila, Etus és Jolán - a mamával „Nem tudok mást...” Interjú Jász Attila költővel- Néhány éve láttak napvilá­got első verseid. Tavaly a meg­értés nehézségei című antológi­ában az alig húszévesek között szerepeltél. Huszonhat évesen pedig már megjelent az első kö­teted.-Ez így van, de nem akkor írtam ezeket a verseket, sokkal régebben. Az első kötetem meg­jelenése előtt már két könyvben szerepeltem, nem versekkel, hanem tanulmánnyal és esszék­kel. A Vigíliának, a Magyar Naplónak, az Új Horizontnak rendszeresen dolgoztam: kriti­kákat, recenziókat, esszéket ír­tam. Verseket elsősorban még magamnak. A kamaszkoromból- szerencsére - kimaradt a ver­sírás. Kerestem önmagam, sok mindennel foglalkoztam; zené­léssel, színjátszással, ezek ötvö­zésével próbálkoztam; irodalmi esteket, filmklubokat, koncer­teket szerveztem... aztán eljutot­tam az íráshoz. Egyetemi ta­nulmányaimat megszakítottam és Öskün népművelősködtem. Ekkor kezdtem teljesen az „írásnak” élni. Ez a felkészülés időszaka volt. Műhelymunkát folytattam, olvasónaplót vezet­tem, próbáltam feldolgozni ol­vasmányélményeimet és mind­azt, ami lelki értelemben történt velem. Ekkor születtek az első igazi - a kötetben már szereplő- versek.-Megmutattad ezeket vala­kinek?- Ezeket már nem. A legelső kísérleteimet még egyetemista koromban igen. A veszprémi napilapok rendre közölték is őket. Nem így képzeltem el az áttörést, nem ilyen könnyen. Ezután két-három évig nem is publikáltam semmit, annyira megviselt a dolog. Tudniillik, ezek nem voltak olyan jó ver­sek, talán csak érdekesek. A külső kontroll fontos, de esetle­ges, mondhatni szubjektív. Rá kellett jönnöm, hogy a belső kontroll a legfontosabb, és ezt nem végzi el helyettem senki.- Ehhez azért nagy elszánás kellett.- A műben való hit nélkül ezt nem lehet csinálni. Ha nem si­került valami, az általában technikai probléma volt. Idő kellett, amíg elsajátíthattam va­lamennyire az írás technikáját, ami a minimum. Bár azzal szembe kell nézni, hogy nem lehet tökéleteset alkotni. A költő a lehetetlennel küzd, ami­kor megír egy verset, mert arra törekszik, hogy tökéletesen írja meg amit akar, de ez sohasem sikerülhet. Ugyanakkor úgy kell nekiindulnia, mintha mégis le­hetséges lenne. Ez a költészet paradoxona.- Hogyan tértél vissza?- Az akkori folyóiratok közül a Vigíliát tartottam a legjobb­nak és azt gondoltam, hogy ak­kor oda kell majd „anyagot” vinni. Ez az elhatározás ala­pozta meg a kötetem jövőjét. A Vigília egykori szerkesztője, Tillmann J. A. ’91-ben megje­lentette Léptékvesztés című versemet. Ez „véletlenül” Kán­tor Zsolt versével került egy lapra, aki a TEVAN Kiadó szerkesztője. Tetszett neki amit írtam. „Ha lenne egy kötetre való ilyen, szívesen kiadnánk” mondta. És tavaly megjelentet­ték a tatai Kulturális Alap tá­mogatásával a Daidaloszi nap­lót.-Jó néhány versedet, ame­lyek az antológiában vagy má­sutt jelentek meg ebben „átír­tad”. Nem szentségtörés ez?- Nem. A szöveg, amit csiná­lunk romlandó hús. Egyébként az antológia elkészülése előtt már a kiadónál volt nyomdaké­szen a kötetem. Az antológiá­ban nem akartam „ellőni a po­énjait”.- Mivel foglalkozol most, a Daidaloszi napló után ?- A kötetet úgy adtam le, hogy végre, egyszer és minden­korra, megszabadultam ettől a témától és kereshetek magam­nak egy újabbat. De, kiderült, ez nem így van. Életem nagy témáját vázoltam fel az első könyvemben. Jelenleg - erre csak utólag jöttem rá - az első ciklust, az Egy zuhanás emlé­keit bontom ki, éjszaka-verse­ket, töredékeket írok.- Újra és újra ránk köszön verseidben a mitológia.- A mitológia a könyvemben váz. Egy épület alapja, vagy egy olyan közös nyelv, amit többen is beszélünk és értjük egymást. Többet mondhatok el általa a valóságról, érthetőbben és mé­lyebben.- Amikor írsz, egy adott ver­set írsz vagy már kötetben gon­dolkozol?- Egyetlen verset írok egész életemben... Mindig az utolsót szeretem a legjobban, és azt hi­szem, abban tényleg sikerült va­lamit elmondanom... Aztán mindig újabbak jönnek. Ha egyszer tényleg sikerülne, nem kéne többet írnom.- Mint költő, mi a siker szá­modra?- Hogy most látnak, hallanak vagy plvasnak, a pillanat szédü­leté. Én mindig az egyes olva­sóhoz szólok, így a siker szub­jektív dolog. Nem az a dolgom, hogy a si­kerrel törődjek, hanem a versí­rás a legjobb képességeim sze­rint. Nem tudok mást, csak ver­set írni. Esszéimben, tanulmá­nyaimban is költőien szemlélem a problémákat... nem tudok mást. Sziráki Éva A Tatabányai Fúvóstrió tagjai Hangverseny a várban Barokk koncert Tatán A Tatabányai Fúvóstrió adott koncertet a tatai Vár Lovagter­mében a közelmúltban. A koncertet Nagy László színesítette cso­dálatos gitárjátékával. Az ilyenkor elmaradhatatlan Bach, Mozart és Beethoven műveken kívül felcsendültek Luis Milan G. Sanz-Carlevaró és Maros Rudolf művei, átiratai is. Nagy László­val és a trió tagjaival - M. Szeredi Andreával, Ludányi Tamással és Horváth Ernővel - az évadban reméljük még sokszor találko­zunk majd a koncerttermekben. Haraszti

Next

/
Oldalképek
Tartalom