24 óra, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-06 / 31. szám

THÁUA SZEKERÉN lonescu „süket dumája" Schmidt Magdolna Miss Martin szerepében (Haraszti Norbert felvétele) „FELEJTSÜK EL DRÁGÁM, AMI NEM TÖRTÉNT MEG KÖZTÜNK.” — A kopasz énekesnőből. * Néha az az érzésem, hogy Tatabánya dúskál a színhá­zi javakban. Emlékszem olyan napokra is, amikor a Nép­házat sem -lehetett volna elkerülni, A Közművelődés Házát pedig egyszerűen lehetetlen volt. mert olyan „fontos” da­rabot játszottak. Az egyeztetés nem mindig megy, pénz meg hál’ istennek van. Legfeljebb közönség nem mindig, pedig a színházlátogató fejekre lehet megszerezni az álla­mi fejpénzt. az pedig a fennmaradás ígérete; remény, hogy jövőre is káprázhatunk a nagy sikerű, nagyszínházas blőd- lin és az alternatív színházak értékfelvető kísérletein; az öröm és az izgalom pedig ugyanaz, csak az egyik táblás siker, a másik pedig táblátlan: amolyan rétegigényt elégít ki. entelleküieieknek és az intellektuális félsznobériának vet némi cupákot az avantgárd konyhájából, mint volt ez a szegedi Próba Társulat lonescu vendégjátékával is. A legdicséretesebb tény számomra, hogy eljöttek: itt voltak. Hogy a szándék méltánylandó-e haszonelvű, érték­zavarodott korban? Felvállalták Ionescut, az európai avantgárd őscinikusát, ezt a szürrealista, féldada, a sze­mélyében is abszurd figurát, aki amúgy saját maga is csak „síiket dumának” pocskondiázta művészetét, mert ezt ér­demli a kora. Vele a kor embere és az ő viszonyai, ha már annyira elidegenedett önmaga morális lényegétől, hogy a kommunikációra is képtelen. Ez az a helyzet, ami­ben a részle: lesz az egész. Az érthető mondat az érthe­tetlen. az érthetetlen az érthető — amikor az ellentétek­ben abszolútizálódik az azonosság. A nyelvi jelben, a köz­lésben. a monológban, a dialógusban megfagy a jelentés, a jelentéstől elidegenedés. Itt jelenik meg a dráma úgy. mint nyelvi lelemény, vapv egyszerű képzavar, elhallás — énektanár, vagy ko­pasz énekesnő teljesen mindegy! A szavak egymásmelled- ségére hull a nyelv szét — aztán szótagókká, hangokká —, s jeltelenül, jelentéstelenül elszáll a hideg kozmoszba,; mint a nagyzongorára tett kiszongorából a zenei hang. Kiürült foimá'k, kiürült pózok, kiürült emberi kapcso­latok. önmaga karikatúráját rajzoló életmód, magatartás, gondolat és lélek. Sötét egy mester. lonescu; a nihil, a halál és az anar­chia mestei e. aki belül sír, reszket, kifelé pedig röhög, sü­ket dumájával ráz fel a bohózatból, a valójában szomorú polgárpukkasztásból, a groteszkbő1! és az abszurd szituáci­ókból. Ez a társulat — szándéka ellenére — a szemleltetes szintjénél megragadt, mert valójában Ionescut a szerepal­kotó színészek, az avantgárd lelkek és intellektusok tudják megcsillantani, nem a pontosságra, a játékfegyelemre, a beállításokra ügyelő, pusztán interpretáló színészek, akik­nek a textussal és a színpadi helyzetekkel van gondjuk, s nem a szerepalkotással. Ez a Vallai Péterek, Eperjes Ká^- rolyok intellektusát feltételezi, nem a szerepet eljátszó, esetleg lejátszó színészét. Kov Gábor rendezése egyetlen lényeges tartalmi ele­mét nem vette észre e klasszikus abszurdnak, a belső rit­musát, amely valahogy úgy hallanék ki a dialógusokból, mint á Biblia szövegeinek a lélegzetegységei, vagy éppen a szürrealista szövegek belső ritmusa, s ennek nem adott tartalmi jelentőséget, nem nyomatékosította — ez elsik­kadt. A színpadkép megkomponálásában a keveske mozgás­nak rendelte alá a tér felosztását, ezért aztán a színpadtér jobb oldalának túlsúlyát elvitte a zongora és a csomagha­lom tömege: a kompozíció felborult. Az előadás amatőr színvonala, a színészi kvalitás hiá­nyai persze nem törlik el a vállalkozás érdemét: a darab jelvállalását. Ha a hiányérzetről illik még szót ejteni, ak­kor azt is megjegyezném, hogy nagyon mellé kívánkozna egy másik egyfelvonásosa is, A lecke, amelynek kölcsön­hatásában erősebb megvilágításban tündökölhetne a mo­dernizáció és a totális polgáriasulás hőse az elidegenedett égvén, a kiüresedett személyiség és személyesség. Csató Károly Színházi esték Az 5 színházi este bérleteseinek Tatán az Ali ba­ba és vagy 40 gengszter című darabot ígérték annak idején. Az előadás technikai okokból esett kútba. Helyette a Győri Nemzeti Színház interpretálásában Huszka Jenő: Lili bárónő című 3 felvonásos operett­jét láthatja a közönség vasárnap este 6 órától a Ma- gyary Zoltán Művelődési Központban. Az utolsó bér­letes előadás Hervé immár klasszikus operettjének kissé átszabott változata: Na Nebántsvirág címmel, melyet a Honvéd együttes visz színre. Mészöly Gá­bor sajátos művét február 25-én, kedden fél 4-től a nyugdíjasok, este 7-kor pedig a bérletesek nézhetik meg. Ne légy hülye, Malacka! avagy Játék a sötétben Koncz Gábor, Cseke Péter, Tallós Rita Fotó: Kiss T. József Es lön sötétség. Még szerencse, hogy rög­tön eszembe jutott a darab címe, így gondoltam, előké­szítenek a „váratlan” sötét­tel. A Népház-Játékszínben precízen elhelyezett gyer­tyák, majd az óramű pon­tossággal mentegetődző han­gosbemondó bizonyossá tet­te: ez itt csak jáíéfc-sötétség. Szinte mindenki jól szóra­kozott a „bemelegítésen”, az elemlámpával szeren- csétlenkedő ruhatáros nénik voltak a sóhajtozó kivéte­lek. Elfoglaltuk helyeinket a „földöntúli” lila fényben — a nézőtéren balesetveszélyes lett volna a gyertya —, vi­gyorogtunk és/vagy moso­lyogtunk a másik vakító fogsorán, ingén. Vártuk az újabb cselvetést. Miközben vártuk, valamit valakik va­lamiért csináltak valahol — tán a színpadon —, de sötét volt, marhára sötét. Durra­nás, a színpad fényárban, de ez a színészeknek sötét­séget jelentett. Innentől kezdve a közön­ség azt látta, hogy a sze­replők nem látnak. Ez ki­apadhatatlan humorforrás­nak bizonyult: mielőtt saj­nálni kezdtük volna őket szerencsétlen helyzetük mi­att, elmosolyodtunk, elne­vettük magunkat, röhögtünk egy jót, ki-ki ízlése szerint. Aztán ezt újra és újra kezd­tük, mert a helyzetkomi­kumnak nevezett pillanatok meglehetősen sűrűn követ­ték egymást. „Ne légy hülye, Malacka!” — emelem ki ezennel a színdarab egyik visszatérő mondatát. Melkett ezredes, alias Koncz Gábor inté imigyen buta, de rendkívül szexis leányát, Carolt (Tallós Rita). Az ezredes arcán lát­szik — a közönség látja, a lánya szerencsére nem —, hogy csak megszokásból is­mételgeti a felszólítást. Na­gyon jól tudja: szexbomba kislánya igenis hülye, és annak vőlegénye, a házL gazda Miller nevű szobrász (Cseke Péter) egy nagy bal­fácán. A felső szomszéd, Miss Furnival (Kállay Ilo­na) tagadja, ámde szereti a piát; Harold, alias Löte Attila pedig szereti a szob­rászt, mint nőies férfi a férfias férfit. (Ezt olyan meggyőzően mutatta ki, il­letve be, hogy a darab vé­gén — megérdemelten — tiszteletbeli hölgyként virá­got kapott). Millert még Clea (Sára Bernadett) is szereti, aki ráadásul későn érkezik a „buliba". Schup- panzigh, a villanyszerelő (Bozóky István) szerencsére nem szereti a szobrászt, csak a szobrait, de kevés a pénze. Georg Banberger milliomos (Kautzky József) nagyot is hall, későn is ér­kezik, el is tűnik. Képzeljenek el mindehhez még nagy-nagy sötétséget, és kész a fergeteges bohó­zat, gegsorozat. A szereplők semmi különleges pluszt nem nyújtanak — Lőte At­tila kivételével —, rutinból oldják meg hálás feladatukat. Hogy mi mindenen lehetett nevetni? A történet (f)el- mondása poéngyilkosságok sorozata lenne, amiért a leendő nézők átka sújtana. Nem vállalom. Valószínűleg csak a legkritikusabb nézők figyeltek fel arra, hogy elég gyakran látták egymást a „sötétben” a szereplők. Ezek az ismétlődő hitelvesztések nein tudták igazán felsza­badulttá tenni a röhögést- nevetést. A vége vastaps. Siker. A jóslatom legközelebbre ugyan­ez. Peter Shäffer darabját kitűnően „magyarította” Szász Imre, kitűnően ren­dezte Makk Károly. Bízom benne, hogy előadásról elő­adásra jobban átélik, -érzik a szereplők a rövidzárlatot, és a „kiagyalt” poénok gyakrabban keverednek a spontánokkal. A sötétséghez hűségesebb játék a tervezettnél még több poént szülhet változa­tos előadásokát, és persze a nézőtéren még nagyobb vi­dámságot. Persze ha ez ilyen egysze­rű lenne... A közönség — az ezerfejű cézár, a könyör­telen kritikus, a megveszte­gethetetlen — előadásról előadásra változik. Mindig újra és újra el kell hitetni velünk, hogy sötét van és világos van, szerelem van és gyűlölet van. Külön-külön és egyszerre. Ez a JÁTÉK, a SZÍNHÁZ értelme. Mórocz Károly Lőte Attila és Tallós Rita Az ifjúság édes madara A Szállodai szoba állott- fülledí levegőjét csak a ventilátor forgatja. Reggel van. Így indult a Népház-Já­tékszínben — február 4-én — Tenessee Williams: Az ifjúság édes madara című színműve a József Attila Színház vendégjátékában. A történet következmény­sorozat, ahol a korábban kijelölt út finisét tárja elénk Williams, vagyis amit a három felvonás bemutat, csak konklúzió, áz eleve elrendelt beteljesedése. Miről is van szó? Chance Wayne az Államok déli ré­szén élt, ahol beleszeretett a gazdag és hatalomra tö­rő Finley lányába. E kap­csolatból Chance megszö­kött, maga mögött hagyva a terhes lányt. A tiltott abor­tusz meddőséggel, illetve a Finley család morális vesz­teségével végződött. Chance Wayne visszatér a városba — itt kezdődik a dráma —, Alexandra Del Lago, az idősödő filmcsillag oldalán, ligyekezvén elhitetni, hogy karriert futott színész. Ez persze nem igaz: Chance selyemfiú, aki a színésznő számára játékszer, eszköz, Kapaszkodó az öregedés kü­szöbén. Olcsó egyezségük pillanatnyi. Chance-re a Finley család bosszúja vár: herélés. Az előadás színvonalas, igényes szórakozást nyúj­tott. Balikó Tamás világos, változatos dinamikájú elő­adást rendezett, amelynek kitűnő díszletei — Szlávik István tervezte — egyként szolgálták Tenessee Williams drámáját. A darab többré- tegűsége a rendező és dísz­lettervező munkáján túl a színészi játékban ölt testet. Tordai Teri az öregedő filmcsillag szerepében meg­mutatta a korosodással já­ró krízis bugyrait. Megmu­tatta, hogy a sztármaszk személyiségjeggyé csontoso- dása lehetetlenné teszi az idők múlásának tudomásul­vételét. Hidegen és kegyet­lenül bánik önnön sorsával, de másokat sem kímél. A darab végén lehetőséget kap, hogy elodázza a szükség- szerűt: legutóbbi filmje so­ha nem látott kasszasiker, tehát összeszedve magát visszatérhet, de az idő ke­reke nem fordult meg. Krí­zise — ha később is, de — megismétlődik majd. Min­den színésznő szembesülni kényszerül e problémával. Ismerve Tordai Teri eddigi pályáját, úgy tűnik, neki sikerült, méghozzá úgy, hogy teljesítményét közön­sége vastapssal jutalmazta. A szerencse forgandó — akinek már volt, annak új­ra lehet, ezt bizonyította Alexandra Del Lago szere­pe. Chance Wayne (Mihályi Győző) az ellenpélda. Aki­nek soha nem volt szeren­cséje, annak nem is lesz. A darab Boss Finley bosz- szújával zárul: Chance-t ki­herélik az önbíráskodók. Az ifjúság édes madara a lánynál meddőség, Chance- nél a kasztrálás. Kijelölt útját ki-ki megjárta, a sor­súknak bevégeztetett. A lélektani megokoltság hiteles és nyilvánvaló. A filmszínésznő hiába mene­kül, a selyemfiú hiába tér vissza, ha az őszinte szem­benézés elmarad, akkor az utak sehová nem vezetnek. Tenessee Williams 1959- ben íródott drámájában a tőle megszokott lélektani alapossággal ad képet a vi­lágról, olyanról, ahol a né­zőnek nem juthat azonosu­lásra alkalmas helyzet, il­letve, személy, önbírásko­dás, pénz, hatalom, alap­talan vágyálmok, „múltba- forduló” ragaszkodás: ame- rikanizálódott valóságunk részei. A szállodai szoba állott-fülledt levegőjét csak. a ventilátor mozgatja. Be­sötétedett, éjszaka van. Pápai Ferenc Mihályi Győző és Tordai Teri (Fotó: K. T. J.) lAéRAM 1992, február 6., csütörtök

Next

/
Oldalképek
Tartalom