Dolgozók Lapja, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

Pünkösdi rózsa, gépfegyverrel „Szervusz Szergej! Nem viszontlátásra!" Soha nem aláztak még úgy útmenti jelzőtáblát, mint 1989-ben azon a május végi pénteken, mikor Sárbogárdról hazafelé indult a Szovjet Déli Hadseregcsoport 13. harcko­csihadosztályának ezredé. A tábla azt közli fenyegetően, hogy fényképezni szigorúan tilos. Erre föl odaszaladt sok masinás ember, és lefotózta — elsőként a táblát. De ez csak a kezdet! f&E­I. Begurultak a laktanyába, az újságírókkal, hírügynökségi •tudósítókkal, filmesekkel, tévésekkel tömött autóbu­szok, be a piroscsíkú pizsa­másokat rejtő személygép­kocsik, megérkeztek a kato­nai atttasék, megfigyelők, valóságos egyenruha-divat­bemutatót tartottak az egyre gyülekező tömegnek: sárbo­gárdi gyerekek, fiatalok, szülők, atyafiak is felsora­koztak az ünnepi egység­gyűlésre. Az utolsóra, mely egyben nyilvánosnak nyilvá­níttatott. Az elegáns egyenruhákon csillogtak a rangjelzések, jelképek, kitüntetések. Ba­rettek, sapkák, fejfedők, csákók ... angol nyugalom, amerikai közvetlenség, sváj­ci udvariasság, norvég kí­vülállás ... a megfigyelőket legalább annyian bámulták, fotózták, mint a T 64-ese- ket. Mindenkinek kéznél volt a „fegyvere”: fényképe­zőgép, filmfelvevő, jegyzet­tömb, magnetofon. Fényké­pezték az esőszürke eget, melyen alig tolakodott át a "Nap alumíniumszíne, az égen rebbenő balkáni gerlé­ket, a rikítóan friss, lakta­nyasárga épületeket. Egy mongol arcú kiskatonát, aki megbénult a sok kattogástól, berregéstől. Ilyesmire nem készítették föl a bizonyára alapos kiképzésen. Program szerint reggel ki­lenc előtt negyed órával, szóval pontban 8.45-kor Ja­kovlev ezredes, a laktanya parancsnoka fogadást adott az újságírók és megfigyelők részére. A fogadás ezúttal ■nélkülözte az orosz kaviárt és pezsgőt. Az ezredes a pa­rancsnoki épület előtt állt a ■lépcsőn, és a következőket ■közölte, snájdig magyar és angol tolmácsa segítségével: — Nagy-nagy örömömre szolgál, hogy az újságírók között olyanokkal találkoz- hatom újra, akik már Kis­kunhalason is ott voltak a két transzport elindításánál. Tokodon született 1922- ben. Családja apai ágán, 1700-ig visszamenően, min­den generációban volt leg­alább egy erdész, vagy va­dász. Nem véletlen, hogy ő is a természet elkötelezett barátja lett. Már 12 éves korában a madártannal foglalkozott. Édesapja sze­rető irányításával, a ma­gyar és a német vadász­könyvek, a madármeghatá­rozók fejlesztették szakmai jártasságát. 1940-ben beiratkozott Sop­ronban a Műszaki és Gazda­ságtudományi Egyetem Er­dőmérnöki karára, ahol 1944 nyaráig folytatta tanul­mányait. Ekkor behívták katonának, tábori-tüzér lő- iskolára vezényelték, Német­országba került, ahol ame­A mai napon megkezdjük a harckocsiezred katonáinak 'hazaszállítását. ötvennégy T 64-es harckocsi és hat­száz katona indul a Szovjet­unióba. Az ezred állománya Dél-Ukrajnába kerül, a tech­nikát megsemmisítik, az ez- rédzászlót múzeumban he­lyezik el. Az ünnepélyes ál­lománygyűlés után meghív­juk Önöket egy ebédre, hogy személyesen tapasztal­ják, milyen ételeket fogyasz­tanak a szovjet katonák. Van kérdés? — Mi lesz a laktanya te­rületén? Mi lesz az épületek sorsa? — Egy szovjet tüzérezred érkezik ide rövidesen az oszitrák határ környékéről... — Hát... — mondja va­laki. —... ennyi idegen kato­nával, ennyi fegyverrel min­denesetre 'kevesebb lesz Magyarországon ...! — jegyzi meg a mellette álló. —... az európai tömbor- szágdkban! — fejezi be a harmadik. II. Kotta szerint folynak az események, az ezred harco­sai, a világ egyik legerősebb hatalmát képviselik. Rezze­néstelenek a sorok. A kato­nazenekar rézfúvósai olyan makulátlanul fényesek, hogy a pesti Rákóczi út gagyizói csak álmodhatnak ilyen aranyló rézgyűrűkről. Szovjet, majd magyar Himnusz, Internacionálé. Az attasék és megfigyelők a maguk szabályzata szerint tisztelegnek, a fotósok hada nyüzsög. Parancsnoki dísz­léptek döngenek végig a té­ren, elvonul egy szakasz, megkoszorúzzák a távolabb lévő szovjet emlékművet, ahol a második világhábo­rúban e körzetben meghalt szovjet katonákat tisztelik. Bogyin harokocsiparancs- nok lép a mikrofonhoz. Az emelvény mögött, mellette a Déli Hadseregcsoport tábor­noka, a Honvédelmi Minisz­rikai, majd francia hadifog­ságban volt. Harmincöt ki­lóra fogyva került haza. Átmeneti nehézségek után szakképzettségének megfe­lelő munkát kapott, nyug­díjba viszont dekoratőrként ment. Figyelemreméltó rajz­készségét tudományos mun­kássága során kitűnően ka­matoztatta. A Magyar Madártani In­tézettel már 1941-ben kap­csolatba került, ahol dr. Vasvári Miklós, az intézet — később mártírhalált halt — igazgatója, dr. Pátkai Imre, azután pedig dr. Keve András irányította tevé­kenységét, hasznosította ki­terjedt külföldi ismeretségi körét. A negyvenes években a nyugati határmenti erdők­térium magas rangú képvi­selői, a város vezetői ülnek. Lehűlt a levegő, nehezen forrósítják fel a hangszórók­ból harsogó szavak: — Mi tudjuk, hogy Ma­gyarországon bonyolult ese­mények zajlanak! Kívánjuk, hogy érjenek el eredményt! Boldog vagyok, hogy fiatal katonaéveimet az önök ha­zájában tölthettem el. Vi­szontlátásra ! Arca feszes. Nem árul el boldogságot. Nem is illene egy katonához. III. — Az alakulat elvonul Sárbogárdról — mondja a városi párttitkár némi pá­tosszal a hangjában. — Ez a lakosság egyetértésével ta­lálkozik. — Papírról olvas­sa a szöveget, mégis, míg angolra, és oroszra fordítják, mintha keresné a legmegfe­lelőbb folytatást: — Némi aggodalmat kelt viszont, hogy egy másik alakulat ér­kezik hozzánk. A mostania­kat már megszoktuk. De akkor is. Ez a nap, itt Sár- bogárdon, maga a történe­lem. A Magyar Szovjet Baráti Társaság arany fokozatú ki­tüntetéseket ad át. A barát­ság erősítéséért, jó kapcso­latért, útépítésekért, falvak­ban nyújtott társadalmi munkáért. A piros-szalagú, tányérsapkás zenékar tust húz, a fegyvernem szerint fekete szalaggal ékesített tá­nyérsapkás harokocsizók pi- henjállásiban várakoznak. S ekkor megélénkül a tér. Nyakkendős úttörők serege ront elő, cserregve, csipogva. Mintha pót-anyáknapja, vagy majális lenne. Szalad­nak pünkösdi rózsákkal, a nemzetiszínnel gyűrűzött út­törőnyakkendőkkel. Az első sorokban álló katonák mind­egyikének jut egy szál vi­rág és egy nyakkendő. Áll­nak a harcosok, tétován tartva a bíbor virágot. A Déli Hadseregcsoport művészegyüttese máris el­kezdi műsorát. „Hazám, ha- zááám, te mindenem! — énekli hatalmas orgánum­mal egy szovjet katona, mígnem a szöveghű befeje­zésig ér: — Tee szegény madjar hazááám...!” ben újra felfedezte a siket- fajdot, felhívta a figyelmet a keresztcsőrűnek a Sopron- menti erdőkben található fészkelőhelyeáre, valamint a fenyves- és búbos cinke költöhelyeire, igazolta ugyan­itt a sárgafejű királyka fészkelését. 1938-tól járt ki a táti szigetekre, (a három na­gyobb, két kisebb és egy időszakos apró szigetből álló, egymástól mellékágak­kal elválasztott, szigetsort nevezik Táti-szigeteknek, jóllehet, azoknak tekinté­lyes része a kataszter sze­rint Esztergom város tulaj­dona.) Minden zúgot úgy ismert ott, mint a tenyerét. Tudta, hogy a szigetcsoport ősi, eredeti arculatának fenntartása érdekében szük­séges volt a rezervátumsze­rű állapot megőrzése, amely az itt őshonos és átvonuló madárfajok biztonságos lé­tét nem veszélyeztette. Hogy ez sikerült, abban nagy sze­repet játszott az itt lakó emberek természet- és ma­dártisztelete, — az élővilág szeretete, a felesleges zak­latás, oktalan károkozás megakadályozása. Így ír Hopp Ferenc „Egy névtelen rezervátum 1938— 1988" című, kis példány­számban megjelent monog­ráfiájában a Táti-szigetek­ről, amikor az 1978. évi 17. sz. (Bős—Nagymarosi Víz­lépcsőrendszer megvalósí­tásáról — szóló) törvényből az odáig elérő környezet- pusztításokról értesül. Ami­kor a fősziget ebedi oldalán végzett hatalmas tarvágá­— Voltak köztünk súrló­dások! — mondta beszédé­ben a párttitkár. — De ezek az utóbbi időben elsimultak. A sárbogárdi kisiskolások kórusa kitesz magáért. A gyerekek a tapasztalt tanító néni karnagykodása mellett a szokásos fej- és üveghan­gon éneklik: „ .. ,Mondd-e pajtás, indulsz-e már?” Nagyon várom, hogy elő- pördüljön egy gyerek és el­kezdje: „Egész úton hazafelé azon gondolkodám / hogyan fogom szólítani rég nem lá­tott anyám.. IV. Tóth Tibor altábornagy, a vezérkari főnök első helyet­tese, azt ecseteli, hogy az újabb harckocsiezred kivo­nása bizonyítéka a Szovjet­unió őszinte békevágyának és megegyezési készségének. Történelmi lépes ez, a bi­zalmat erősíti. — Kivonjuk csapatainkat az osztrák határ körzetéből, s ezzel létrehozzuk a bizalom övezetét — mondja beszé­dében a szovjet parancsnok. — A mai nappiai bezáróan 10 ezer katonát, 600 harcko­csit vonunk ki Magyaror­szágról és 500 lakást adunk át a magyar hatóságoknak. Szakaszok díszmenetben, el! Döngenek a lépitek. A felvezető kétméteres legény. Vadonatúj gépkarabélya hó­fehér szíjával, mintha já­tékszer lenne a kezében. A harckocsizok hihetetlenül fiatal arcúak, majd’ azt mondom, gyerekemberek, zömében rövidre nőttek. Megvallom őszintén, már a kosárlabdapálya látványától is kisebbségi érzésem támad, de Sárbogárdon egész meg­termettnek éreztem magam. S az antropológiai élőkép! Csontos, széles tatárarcok, keskeny szemű, huncut te­kintetű kazahok, zömök ko­zákok, sötét bőrű grúz legé­sokról készült fényképeket megmutattam neki, csak le­gyintett, szólni nem tudott. Fájdalmát Francois Villon soraival fejezte ki: „...Ka­szás testvér! Sovány a föl­dünk ! Könyörgöm, egyet tégy nekem: ha vinned kell, hát szórd szét trágyá­nak a testet itt, e réte­ken.” Amikor a Ballada a múlt idők szigeteiről tiszteletpél­dányát elküldte nekem, azt nosztalgikus visszatekintés­nek nevezte, és nem hely- történeti, botanikai, zooló­giái tudományos feldolgozás­nak. „Valószínűleg utolsó munkám” — fűzte hozzá. Szerzője öntáráló megál­lapításától függetlenül, a mű nagyobb nyilvánosságot érdemelne, nagyobb pél­dányszámút és megfelelőbb külsőt. Madártani része for­rásértékű ! 1956-tól több évig a „Do­rogi Tájmúzeum" szakértő­je, lelke, belső munkatársa, ahol kitűnő preparátumai­val, kiállítások szervezésé­vel tűr\t ki. Az 1957. évi „Bányásznap”-i kiállításra dr. Szunyoghy Jánost, a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának vezetőjét is meghívták. Ekkor adták ki először a „Dorogi Járás Ma­dárvilága” című monográfiá­ját. Kiterjedt kapcsolatot tar­tott fenn neves külföldi or­nitológusokkal is. Többek között: Herbert Scheiflerrel (NDK), Hans Johansennal (Dánia), Bernhardt Gzimek- kel (NSZK), dr. Henra Pe- terssel (Galapagos-szigetek), nyék, kis bajuszkával, ahogy illik, szőke lettek... egy ha­talmas állam sokféle képvi­selői. A kitüntetés „kötelező”: "átlagban három-négy csilin­gel a mellen, de nem ritka a nyolcHkilenc sem. Egy fiú a szakasz utolsó sorában lé­pést téveszt. Nevetni kezde­nek a nézők. Megzavarodik, sasszét sasszé követ, valósá­gos összekötő tánclépések- kel inai tova. y. A lényeg következik! A hangárakból már kiálltak a harckocsik. Megszámolom, pontosan ötvennégy! Megvan mind! Iszonyúan soknak és fenyegetőnek látszik az acél­tömeg. Mennyi lehet ötszáz, vagy ötezer tank? A statisz­tikák ritkán öltenek plaszti­kus képet képzeletünkben. Az első harckocsin ott a csapatzászló. Füstfelhőben dübörögnek fel a szömyete- gök. Reng a föld. Rendészek terelik a bá­mészkodókat. Fotósak sza­ladnak mindenfelé, hasalnak a földön, keresik a jobb po­zíciót. Érkezik a vezérgép: kikanyarodik a laktanyából, zörög a lánctalp. Mindenki enyhe füstmérgezést szenved. — Szevasztok! — Két ti­nilány hervadt csokrait len­geti a konvoj felé. — Szevasz, Szergej! — mondja egy barna bársony- nadrágos férfi! — Nem vi­szontlátásra ! Ki visszainteget, ki tiszte­leg. Géppuskacsőben pün­kösdi rózsa, sapkák mellett pünkösdi rózsát szorongat­nak a katonakezek. Kék füstben ázunk, köhö­günk, ruhánkba beeszi ma­gát a szag. Fotósok cikáz­nak: micsoda veszélyes mes­terség az övék! Az egyik tank lefullad, kis zavar az olajozott gépezetben. — Ezt a füstöt látnák a zöldek! — mondja valaki ... — Na ja, a tank mindig nagy környezetvédő volt...! Tíz perc múlva az udvar csöndes és elhagyatott... A beton fehér, mintha sziksó verte volna fel. Pedig csak a lánctalpak, kínozták meg. Utoljára. VI Jöhet az ebéd, hogy lás­suk, mit esznek hétköznap a szovjet katonák! Íme a menü: primőr pa­radicsom és paprika, ubor­ka, zöldhagymaszár, só, bors, mustár, fehér kenyér, sült­hús, zsírban (olajban) ázó rizs, kaporral, hagymával, sárgarépával is ízesítve, co- ca-cola, tea, porcelántányé- rak, formás üvegpoharak, kés, kanál, villa szalvéta, abrosz. A tisztaság lenyűgö­ző. Meg kellett volna hívni tapasztalatcserére a magyar önkiszolgáló éttermek vala­hány képviselőjét is. ■A sárbogárdi állomáson stílszerűen egy vasutasber­kekben csak „Szergej ”-nek becézett M 62-es motorvo­nat húzza a harokocsdkkal zsúfolt szerelvényt. A tan­kok még mindig füstöt okádnak búcsúzóul. Galam­bok még mindig keringenek nyugtalanul az égen. A katona vonat épp>en olyan, mint a háborús filmeken. Egy-egy ablakban 10—15 fej is megjelenik. Mások még állnak, várva a vagonra. Hol van már a művészeti együttes táncosainak ferge­teges vidámsága?! Állnak a fiúk a szüntelen dübörgés­ben egymáshoz sem szólva, mosoly nélkül, kis egyenbő- röndökkel. Kissé mintha el­hagyott nyáj lenne. Csupa fiatal férfi. És se lányok, se asszonyok, se gyerekek. Még Gicciolína sem. Kádár Péter dr. Albert Schweitzertől nevére dedikált fényképet ' kapott Gabonból. Levelezett külföldön élő neves ma­gyar vadászokkal, gyűjtők­kel, akiktől adatokat, tudo­mányos ariyagot kapott. Dr. Keve András ösztön­zésére publikálta o fehér- karmú vércséről szóló ta­nulmányát, mely e ritka fajnak fészkelését 1939-ben, Dorog környékén is megál­lapította. Tanulmánya né­met nyelven jelent meg Lip­csében, az Uránia kiadásá­ban. A tatai Herman Ottó Természettudományos Stú­dió évkönyvében 1970-ben kibővítve újólag kiadták a „Dorogi Járás Madárvilága” c. munkáját. 1974-től a Magyar Madár­tani Egyesület alapító tag­ja. Nagy odaadással foglal­kozik a felnövő fiatal ma­darász-generáció nevelésé­vel. Már régebben kezdett saját maga részére is gyűj­teni, főleg afrikai népi fa- faragású, emberábrázolású szobrokat, harci eszközöket (lándzsák, kardok, tőrök, dob stb.), melyekből állan­dó kiállításra való, jelentős értékei maradtak. Dorog városnak érdemes lenne e szép gyűjteményt megsze­rezni, és Hopp Ferenc-em- lékszobát ezekből berendez­ni! Már ezt megelőzőleg a National Geographia Society Washingtoni Központja (vi­lágméretű képeslap, több, mint 200 országból) mun­kái és információs anyaga miatt rendes tagjává vá­lasztotta. 1978-ban 6 hónapi észak-amerikai gyűjtőtevé­kenysége eredményeképpen megkapta a National Wil- dife Federation tiszteletbeli külföldi tagságát. Dr. Keve András 1962- ben rendelkezésére bocsá­totta a „Csigaforgató"-ra vo­natkozó kutatásának ered­ményeit, megbízva őt a munka folytatásával. 1987-ben jelent meg, szű­kös. anyagiak miatt — je­lentős saját áldozatvállalás­sal —, erről szóló hézag­pótló kis könyve, melynek külföldön nagyobb sikere volt, mind idehaza. Az ugyancsak saját költségén szétküldött tiszteletpéldá­nyok nyomán a dél-afrikai Endangered Wildife Trust pártoló tagjának hívta meg, az új-zélandi rendező bi­zottság pedig meghívóleve­let küldött számára, az 1990-ben, Christchurchban tartandó XX. Coftgressus Internationalis Ornithologi- cum-on való részvételre. Az American Múzeum of Natu­ral History köszönőlevele a „Csigaforgató” monográfiá­jáért már halála után, 1989- ben érkezett. Ugyancsak nem érhette meg az adataival kiegészí­tett és a Komárom Megyei Tanács V. B. Művelődési Osztálya kiadásában meg­jelent „LIMES" tudományos szemlében közölt „Csigafor- gató”-ját. 66 évesen, megújuló al­kotóereje teljében, számta­lan, immár meg nem való­suló tervvel, ötlettel ragadd ta el tőlünk a könyörtelen halál. Dr. Sághy Antal POUOQ3EŐK A természet kutatója volt Megemlékezés Hopp Ferenc dorogi ornitológusról es gyújtóról 1988. május 29-én hunyt el, szívinfarktusban, az esztergomi kórházban Hopp Ferenc, a Magyar Madártani Egyesület alapító tagja, az MME Komárom megyei 24. sz. Helyi Csoportjának veze­tőségi tagja, szakértője. 1989. június 3., szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalom