Dolgozók Lapja, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

Nagycenk Nagycenk ' nevét az első írásos emlék 1243-ban em­líti, amikor IV. Béla kirá­lyunk Simon soproni is­pánnak^ adományozta a Chenkev nevű birtokot, amely később a Kanizsai, majd a Nádasdy család tu­lajdona. Nádasdy Ferencet azonban 1671-ben kivégez­ték. Birtokát a császár el­kobozta, majd 1677-ben a Draskovicsoknak adomá­nyozta. Zálogjogon azon­ban még ebben az évben Széchényi György kalocsai érsek tulajdona lett, aki Lőrinc nevű öccsének en­gedte át. Széchényi Antal generális 1741-ben Szépiákról birto­kának központját Cenkre helyezte át, tulajdonképpen ő kezdett a kastélyegyüttes építéséhez. Halála után Széchényi Ferenc lett Cenk ura, aki a keszthelyi Geor- gikon alapítójának testvéré­vel, Festetics Juliannával kötött házasságot, és Nagy- cenken gyűjtötte össze nagy értékű könyvtárát és mű­tárgy-gyűjteményét, ame­lyek később a Nemzeti Mú­zeum alapját képezték. Széchenyi István gróf Nagy- cenket és Kiscenket édes­apja halála előtt kapta meg, az ő 1860-ban bekö­vetkezett halála után Béla ■fia örökölte. Széchényi Antal idejében a kastélynak kápolnája és színházterme is volt. Hefele Menyhért 1791-ben készített tervet az épület kétemele­tessé való átalakítására. A terv azonban mindörökre terv maradt, ugyanis 1799. tavaszán a soproni Ringer József kezdett az átépítés­hez, s a kastélyegyüttes egységes klasszicista hom­lokzatot kapott. Széchenyi István Hild Ferdinánd ugyancsak soproni építész­szel 1834 és 1840 között is­mét változtatott a kastélyon, amelyben fürdőszobák, víz- öblítéses WC, gázvilágítás szolgálták a család kényel­mét. Széchenyi István kas­télyának sorsa 1945 elején, a II. világháború befejezé­se előtt teljesedett be. Né­hány cezaromániában szen­vedő lampaszos magyar hadfi a kastély vasrácsos ka­pujára tűzött sajtcédulán ad­ta mindenkinek tudtára, hogy a legnagyobb magyar kas­télyában az egyik magyar hadsereg parancsnoksága található. Másnap az an­gol, és az amerikai bom­bázók pontosan céloztak. Az idén, június 3-án, ezen a virágillattól és madár-tril­lától terhes nyári délelőt- tön újból ott sétáltam az eredeti pompájában díszlő nagycenki kastély udvarán. Újból csodáltam a szépsé­ges hársfasort, amelynek létrehozása Antal gróf ne­jének, Barkóczy Zsuzsanná­nak a nevéhez fűződik. Sétáltam és emlékeztem. A vénülő krónikás ugyanis szívesen emlékezik olyan eseményekre, amelyek ne­vezetes dátumokhoz fűződ­nék. Nagycenken pedig bő­ven található ilyen. Vol­tam én itt egy évvel a vi­lágégés befejezte után, amikor egyik kiváló pálya­társam ugyancsak riport- úton járva, a falu egyik házának árnyékszékében Széchenyi könyvtárából származó ősnyomtatvány egy-egy darabkájára lelt. Itt voltam 1961-ben is, amikor az Országos Műem­léki Felügyelőség akkor még kezdő és fiatal munkatársa, Kriszt György a kastély ál­lagvédelmi munkálatait is­mertette. (Kriszt György neve azóta szinte egybe­forrott a nagycenki kastély- lyal.) Részese voltam annak a helyszíni szemlének — az akkor készült fénykép ar­chívumom kincse —, amikor Csanády György akadémi­kus, akkori közlekedési mi­niszter, Nyers Rezső, Po- linszky Károly és a megye vezetője, Lombos Ferenc 1969. június 15-én elfogad­ták Kriszt Györgynek a kas­télyegyüttes teljes helyre- állításáról készített prog­ramját. Tudósítottam Nagy­cenkiről. 1973. szeptember 21-én, a kastély főépületé­nek — a mai Széchenyi István-emlékmúzeum — ünnepélyes avatásáról. Részt vettem 1976. szep­tember 21-én, a keleti szárny ünnepélyes átadá­sán (méntelep és lovasisko­la). Akkorra készült el a teljes közműellátás is. Széchenyi szellemét idézve adtam hírt 1986. szeptem­ber 21-én, amikor a legna­gyobb magyar hajdani ma­gánlakosztályából közgaz­dasági szakkönyvtár léte­sült. Most elvezetjük az olva­sót abba a nagycenki Vö­rös Kastélyba, ahol 1988. június eleje óta — a ha­gyományok teljes tisztelet­ben tartásával — az ország egyik legszebb szállodája, étterme és kávéháza műkö­dik. A Vörös Kastély föld­szintjén az egykori konyha boltozott terében kapott helyet a szállóvendégeket szolgáló 80 személyes étte­rem, kis különteremmel. Egyedi kialakítású, klasszi­cista ízlésű lépcsőház vezet az emeletre, a tetőterében kialakított, 54 ágyas, 19 fürdőszobás szobával és két lakosztállyal rendelke­ző, a hely szellemét sugár­zó szállórészbe. Minden szobában rádió, telefon és ITT márkájú színes tévé- készülék szolgálja a vendé­gek kényelmét. Az egykori pompájában helyreállított díszebédlő, most tanácsko­zások, hangversenyek, kiál­lítások vagy fogadások meg­rendezésére egyaránt al­kalmas. Nagyobb tanácsko­zás esetén összekapcsolható a Széchenyi-szárny tár­gyalótermével is. Kávéházjáró hírlapíró lé­vén irigykedve léptem a gondos munkával restaurált, öntöttvas szerkezetű virág­házba, ahol hangulatos ká­véház teraszaival együtt szolgálja a vendégek ké­nyelmét. Ebben a virágház­ban zajlott le 1840. au­gusztus 20-án a történelem­ből ismert István-napi ebéd, amikor a reformkori Magyarország küldöttségét fogadta Széchenyi István. Az országgyűlés 60 tagú delegációját Deák Ferenc, Eötvös József, Klauzál Gá­bor vezette, tolmácsolva a nemzet megbecsülését. A szálló és a különterem fa­lait Bozóky Mária festő­művész akvarelljei díszí­tik, ihletőjük Széchenyi naplója volt. Néhány antik csillár, tükör, régi beren­dezési tárgy adja meg a szálló, az étterem, a kávé­ház hangulatát. A teljes kastélyegyüttes helyreállítását mindvégig Kriszt György, az Országos Műemléki Felügyelőség fő­munkatársa irányította és vezette. A tervezés Varga István, Ybl-díjas építész munkáját dicséri. A belső- építész Vági Ervin volt. A kivitelező az OMF soproni kirendeltsége, az építtető 1 pedig a Pegazus Tours Uta-“1 zási Iroda. I. B. „Fülembe a szivemre Sejtelmem sincs, hogyan kerültek te tájra e dalok, hosz- szú időkre bele is vesznek új nóták, divatosabb szerzemé­nyek tömkelegébe. Akik ismerték, 'hajdan sűrűn énekelték, azok is sodródnak erre-arra, olyan helyekre, ahol az élet nem szíve-eresztett szerenád egy holdfényes falusi estén. Amikre leginkább emlékszem, a „Fülembe cseng, a szí­vemre fonódva, a nótaszó, w \nóta, a nóta” és a „Csendes a tó, egy kismadárka, úgy álmodik a táj felett” című, de van még több más. Minek bajlódnék itt, mi a giccs, mi nem (hisz a nép éneke ez), a folklór kutatással pedig úgy ál­lok, mint hajdú a harangöntéssel. Pedzem, hogy talán né­met eredetűek lehetnek e dalok, még a két-háromszáz éve idetelepültek hozhatták ;magukkal és valaki átköltötte. Vagy a bányászokkal érkeztek (több nációból) a Gerecse és a Vértes /szénmezejére. Mert — mint szintén ferre-arra sodró- ródó — sehol másutt nem hallottam e nótákat, csak ezen a~ tájon. Üj-Alsógallán legényes- kedve, az iparoskörben oda­valósi bányászgyerekektől tanultam meg e dalokat. Hányszor énekeltük el a lá­nyos házak ablaka alatt, né­ha már szerenádon túli hangulatban. Aztán alat­tam is megpergett az idő, a legényélet már csak halk derengés emlékezetem sutjá­ban. A télen Felsőgallán, a Széchenyi Művelődési Ház­ban hálóztunk és egy ifjú ember egyszer csak elkezdte énekelni a „Csendes a tó”-t Hirtelen több évtizedet, pat­tantam vissza a múltba, hogy a báli éjjelen át, ismét buz­gó kontrása legyek a haj­dani daloknál késői utódom­nak. Közben mintha rég el- -szállt ifjúságommal keneget- tek volna. Télutón az alsógallai Jó­zsef Attila Kultúrházba botlottunk be. A mellette lévő külön házikóban ép­pen énekkari próba folyt. S amit már kimenet hallgat­tam, amíg szólt, áhítattal: „Fülembe cseng, a, szivem­re fonódva.” A kézzel írott üzenet a szerkesztőség titkárságán várt. „Szeretnénk, ha eljön­nél éls egy kis riportot ven­nél fel rólunk, mivel néhány hónapja megalakítottuk az énekkart, jó lenne, ha felfi­gyelnének miránk is, hogy egyszer mi is felébredtünk és vagyunk. A többit majd a helyszínen megbeszéljük. Fogási János.” Hát persze, Fogási Jancsi: egyike a volt legénytársak­nak. Ősidők óta nem láttam. Párommal ott is voltunk a randevún, kicsit késve, már ment a műsor. Idős férfi mondott köpés, rigmusoskö- , szöntőt — a lakodalmi vő­félyektől hallani hasonlókat —, később egy szintén erő­sen javakorabeli hölgy ver­selt, adomázott, írivolabban kicifrázva a dolgokat, hogy nagyobb derűt keltsen. Egy­két vicc szakállát már nagy­apáink viselhették, de itt hálás volt a fogadtatás, hi­szen bármennyi ismétlés is lehet komikus, minden a közönségtől függ. A műsor bő keretét az énekkar adta, végig a szín­padon tartózkodva, a „ma­gánszámok” a soraiból ke­rültek ki. A záró dalcsokor német anyanyelvű volt, em­lékezés az őshazára. Eltűnőd­tem, hogy az aisógallaiak annak idején alighanem va­lamelyik sváb hegyvidékről vándorolhattak ide (a Ve­reshegy és a Kőhegy alá, ahol most a Turul van), mert bánatos, többtercű da­laik jágerről szóltak, akit az orvvadászok megöltek, vagy az erdészlányról, akit elszerettek. A Népházban vagy más nagyobb helyeken ez az elő­adás aligha telítene meg akárcsak néhány széksort és a szereplők is valószínűleg zavartan toporognának a színpadon. De itt a helyén volt minden, közönség és dalos között mindössze há- romlábnyi különbség mu­tatkozott, amennyivel ma­gasabban volt a pódium. Különben is: a legtöbb dalt idelent együtt énekelték a színpadon levőkkel, . nem kellett hozzá hatásvadász felszólítás. Az egész, műsort (énekek, szólók, versek) hallgatva, újabb töprengésre volt ok. A tévé „Repülj páva”-soro- zat falvak tömegében élesz­tette fel a kórusmozgalmat, népdaléneklést és lám, az „Önjelölt” , furabogár-egyve- leg se maradt hatástalan. Íme, a nép szerepelni vágy. Ami (ha nem tudálékos kul- túrcentivel mérik) minden­képpen tiszteletet keltő szán­dék. Szándékaikról beszélt Fo­gási János is az előadás után, egyáltalán arról, mi­ért, kikből alakult a kar, mit akar. Hát bizony, a ti­zennégy tag többsége nyug­díjas. Akik öt hónapja hét­főnként összejárnak, minde­nekelőtt a maguk örömére, hogy múltjuk, falujuk közös emlékein osztozgassanak. S ha lehet, adjanak is belőle másnak. — Néhány hét múlva a szociális otthon lakói jönnek hozzánk vendégségbe — mondta Fogási, az öreg ba­rát, ezúttal karnagyi minő­ségben. — Készülünk ün­nepségekre, a falubán élők számítanak ránk. De hát számítanak-e? Bogozgatom átfutó alsógal­lai emlékeim fonalát, több csomót találok benne, ami­kor a szálak valahogy ösz- szegubancolódtak. Nagy ne­kirugaszkodások idéződnek fel bennem, utána egy idő múlva (kicsivel vagy - sok­kal) a lehorgadás. De rög­tön hasonlók özönlenek, máshonnan, mindenfelől, amiről Ady „muszáj-herku- lese” jut eszembe, aki erejét feszítve hiába ágaskodik, folyton lerántják. Kérdem is Fogási János­tól; sima ez az énekkardo-l log vagy • előfordulnak aka­dékoskodások, intrikák? Jó­tól kérdem, mert az alsó­gallai falusi legények közül (akik nem szívesen asszimi­lálódtak a telepiekhez, alzo, hozzám se), benne mindig volt hajlam a társadalmi együttműködésre: tagja volt a Kolpingnak, a MÄDISZ- nak, utóbb népfrontelnök, örök tevékeny. A válasz: —- Most is van olyan tiszt­ségviselő, aki szívesebben tesz keresztbe, mintsem se­gítene az énekkar dolgait egyengetni. Még jó, hogy az érdemes cselekvők se hiányoznak. Gallai János, aki szintén al­sógallai, de már a fiatalabb nemzedékhez tartozik, a mű­velődési ház ügyvezetője. Az 5 buzgó közreműködésével újult meg az épület és újul annak belső tartalma is. — Ebben a régi városrész­ben mindig is volt érdeklő­dés, vágy az aktív közösségi élet iránt, de amióta elvit­ték a két iskolát, nincs lo­kálpatrióta pedagógus, hi­ányzott a hozzáértő irányí­tó, szervező. Most hozzáfog­tunk mi. Kilenc év után új­ból alakult énekkar, most indítunk egy nemzetiségi gyermek tánccsoportot. Lét­rehoztuk a József Attila baráti kört. Kertbarát-elő­. adások vannak és családi összejövetelek. Építünk a múltbeli hagyományokra, lesz májusfadöntés, szüreti bál, minden, amit az Alsó- gallán élők régen megszok­tak és most tőlünk várnak. Körbemutat, a masszív, talpas asztalokra, padokra, köríves székekre, a megszé­pült, bárszerű söntésre. A különteremben éppen egy tatabányai vállalat hölgy­galériája „nőnapozik’ da- • nolászva. — Megszüntettük a kocs­majelleget, mindent megtet­tünk azért, hogy aki ide be­tér, kulturált körülmények közöttT jól érezze magát. A nagyteremben ott a biliárd, az asztaloknál sakk- és ulti­csaták folynak. Odakint pe­dig kuglizót építettünk. Nem tekepályát, kuglizót. Úgy tudom, ez az egyetlen/ ilyen Tatabányán és környé­kén. No persze: azok a régij feledhetetlen kuglipartik az alsógallai iparoskörben, há­rom, hét vagy kilenc bábú­ra. Rögtön nosztalgiám tá­mad. De itt egyszerre min­den túlszép: hát semmi pa­nasz? — A Puskin Művelődési Házhoz tartozunk, több ilyen kisebb városbeli intézmény­nyel együtt — feleli Gallai János. — Ez jó megoldás, hi­szen adminisztrációval, el­számolásokkal, propaganda­anyagok készítésével és sok egyébbel nincs dolgunk. A központosítás nekünk is előnyt jelent, de csak akkor, ha a javak elosztásából nem maradunk ki. Mindent elkövetünk, hogy kultúrhá- zunk kedvelt, felkapott, le­hetőleg rentábilis legyen, úgy vélem, ezt el is értük. De ennek haszna egy „nagy­kalapba” kerül, amibe mi még voksért se nagyon nyúlkálhatunk bele, mert még képviselőnk sincs ott olyankor. — így igaz — helyesel Fo­gási János. — Énekkarunk egész évre összesen tízezer forintot kapott. A legtöbb kiadást mi álljuk, a magunk zsebéből. Nem is nagyon akarunk másra támaszkodni, ez itt Alsógalla dolga. O Nos, igen, ahogyan em­lékszem, abban az „ánti- világban” se mecénálták le­gényegyletünket. Inkább mi az ott működő söntést. A jogos zokszó itt is eb­ből ered. Az átrendezett, hagyományos szórakozások­ra (biliárd, kártyázás, sakk, kugli) tisztes szinten alkal­massá tett kultúrház látoga­tottsága alighanem felülmúl­ja a város csicsás-rangos vendéglőiét. Es nemcsak al- sógallaiak, akik ide járnak: sokan jönnek Újváros erre- felőli részéből, a Gál-lakó- telepről, meg a szőlőhegyről lebotorkálok, hazamenet közben. Kisebb-nagyobb ba­ráti társaságok, munka után brigádok, nagy hajcihővel egy-egy biliárdpartit leját­szani. És mások még, több­nyire a régi ízeket keresők. Olykor mi is. Mivel itt valahogy a légkörből még e dallam csurog, hogy „Fülem­be cseng, a szívemre fonód­va ..Amit most már az énekkar bármikor el is da­lolhat — mert ismét léte­zik, ahogy Fogási Jancsi ir­ta üzenetében. Havasházi László 1988. július 16., szombat LAPJA Kastélyszálló Az egykori Vörös Kastély, a mai szálló főbejárata

Next

/
Oldalképek
Tartalom