Dolgozók Lapja, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

I Száz éve született Füst Milán A végtelenség igézetében századi _______________ irodal­munk talán legkülönösebb, legtalányosabb alakja volt Füst Milán, akinek élet­műve máig inkább az írók és az elszánt irodalmi ínyencek titkos kincse, mint a széles olvasóközönségé. Verseinek sejtelmes, tüné­keny gondolatisága és ze­neisége, drámáinak (Bol­dogtalanok, IV. Henrik ki­rály) egyéni dramaturgiájú gondolati összetettsége, böl­cseleti munkáinak ihletett- sége és követhetetlen mű­fajteremtő kísérlete (Láto­más és indulat a művé­szetben; Ez mind én vol­tam egykor) nem adják könnyen igazi értékeiket. Talán csak a Nobel-díj kö­zelségébe került regénye, A feleségem története vált igazán népszerűvé. A ne­hézkes, a köznapi életben esetlen hajóskapitány, aki­nek a szerelem nem bol­dogság, hanem vágyakozás, kétely és gyötrelem, és ki­fogyhatatlan derűjével is megfoghatatlan, elérhetet­len felesége alakjaiban Füst Milán egyetemes típusokat formált meg, az egyszerű történeten keresztül filozó­fiai mélységgel az emberi lét általános kérdéseiről is vallott. N em vett részt írói moz­galmakban, nem csinált és nem követett semmiféle di­vatot. Következetesen járta a maga útját, eltéríthetetlen szenvedéllyel maradt hűsé­ges eszményeihez. Ezt a kö­vetkezetességet nem térít­hették ki útjából történelmi események és fordulatok: ami az író világába hatol­hatott, az mindig csak az volt, ami korábban kiala­kult meggyőződésében meg­erősítette. Füst Milán nem Huszadik azzal a világgal tartott kap­csolatot, amelyben élt, ha- ' nem azzal, amelyiket időt­lennek, változatlannak, örökkévalónak tartott. így aztán talán nincs is nála életrajzi adatokkal kevésbé jellemezhető élettörténetű alkotó irodalmunkban. Az öröknek, állandónak v&lt értékek igézetében élt, ezt érezte egyedüli esély­nek a környezetét meghatá­rozó kétségek között. „Az emberi lélek, nem tudni, mely oknál fogva, alig is képes felfogni, elfogadni, megérteni a világ végessé­gét, minthogy eredendően más igényt hordoz magá­ban” — írja. Vagyis érezve az emberi lét szívszorító végességét, a végtelenség igénye miatt árasztja el műveit az a kifogyhatatlan szomorúság, amelynek vég­telen sötétségét mindig át­lengi valami opálos fényű ragyogás, amely akkor is reményt ad az ezerszer csalódottaknak, ha biztosak benne: minden hiába. „Aki küzdőképtelen, s mégis meg van verve am­bícióval, az egy másik világba menekül, olyanba, ahol más módon is boldo­gulhat — nyílt küzdelem nélkül. Rendesen a művé­szet világa ez” — foglalta össze sorsa képletét, vagyis a művészet magasabb- rendű törvényei, eszményei nemcsak önmagukért vol­tak fontosak számára, ha­nem arra is lehetőséget nyújtottak, hogy a min­dennapokból egy másik szférába kerülve kárpótolja magát az ifjúkor nélkülö­zéseiért, sanyarúságáért. Személyiségében meghatá­rozó szerepű volt a szere­tet és biztonságérzet nélkül felnőtt ember bizonytalan­sága. Ott élt benne a saját kudarcait a fia által bepó­tolni vágyó anyja átörökí­tett becsvágya, s a már.tí- romsággal ráerőszakolt ter­hekkel való vívódás is hosszú ideig kísérte. Ezért jelenhetett meg már fiatal korában gondolkodásában a betegségek szinte kultikus tisztelete — a szülők gyön­gédségét, figyelmét kihar­colni akaró gyermek jelleg­zetes magatartási formájá­nak törvényei szerint. Így aztán a koravén ifjúból szinte a felnőttkort átugor­va lett már fiatalon öreg­ember, akinek külső kudar­cai sohasem igazán mint művészt keserítették. A köl­tő és író sebei az embernek fájtak, és ezt sajnálta ő is — önmagában. S mindezen nem segíthetett a késői elégtétel: amit az élet siker­ben, elismerésben elmulasz­tott megadni neki, azt vég­legesen jóvátehetetlennek tartotta. „Hol vannak már azok, akik fiatalkoromban annyira kételkedtek ben­nem? és akiknek mai cso­dálkozása volna az igazi elégtétel számomra? már mind halottak” — írja. De mindenekelőtt anyjának sze­retett volna bizonyítani: „ha most látta volna, hogy az ünneplő közönlség előtt mint hajlongok páholyomban, és ezt most ő elmesélhetné a szomszédasszonyoknak, és azt mondaná nekik: — Lát­ta volna csak az én fia­mat ... — Ez volna az én igazi elégtételem.” A filozófus, az eszmét és eszményt kereső és szolgáló író mégsem csak az ideák világában lebegett. Szerel­mese volt az anyagoknak, » tárgyak szépségének: mert eszményeit a megvalósult al­kotásokban, a mindennapi valóságban is fel tudta fe­dezni, s itt tudta a legköz­vetlenebbül tanulmányozni. „Mert lehet-e hívebben szol­gálni az Istenséget, mint az örökös elmélyedéssel, van-e odaadóbb szolgálat, mint az, mikor az ember a Teremtés művét figyeli szűnni nem akaró szomjúsággal, s oda­áldozva ennek minden ide­jét, de minden boldogulását is?” — kérdezi. Ez a rajon­gó áhítat jellemzi a legjob­ban a való világhoz kapcso­lódását. Van ebben valami végzet­szerűség is: része lenni va­laminek, de igazán soha­sem oldódni fel abban. Per­sze, két oldala van ennek 1% a kívülmaradás szabadságot is jelenthet. Füst Milán er­re azonban nem tartott igényt, semmilyen szinten. Az 1944-ben életveszélyes kalandokat túlélt író példás hűsége a magyar kultúrába ágyazottság, az eltéphetetlen kötődés példázata is. „Itt él­tem, itt is akarok meghalni, mert ez a hazám” — írtad tovább aligha egyszerüsíthe- tően. Születésének z^‘ évfordulóján, műveit olvas­va, gondolatait, nyelve ze­néjét figyelve ne csak tisz­telegjünk emléke előtt. Ves­sünk számot magunkkal is: méltóak voltunk-e, va­gyunk-e erre a hűségre? Füst Milán: Ez mind én voltam egykor (Részletek) Azt feleled nékem: — Ez nincsen egészen úgy. — Semmi sincsen egészen úgy, — felelem én. Vagyis minden, amit mondani tu­dok, esetleg tizenöt szem­pontból érvényes, a tizen­hatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a ti­zenhatodik szempont tet­szik legfontosabbnak. Ak­kor hát megbuktam ná­lad. + Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Min­den, amit mondani tudok, annak alighanem diametrá- lis ellentéte is bebizonyít­ható. De továbbá: az em­ber nem is tudhat min­dent, adataim tehát két­ségtelenül hiányosak lesz­nek mindenben, amit állí­tok. Ezenfelül adataim hi­bások is lesznek. No, de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami, mert vala­mi kis igazamat azért java­részt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán meg­állapítottam. Ha jól oda­figyelsz. ■Ar Ezenfelül: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kéz­zelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gon­dolataik a végtelenbe, vagy a semmibe vezetnek... ~ár Minden szempontból he­lyesen cselekedni nem le­het. + — Ami forog, forogni akar, s ami nyugszik, nyu­godni akar. A halottak te­hát valószínűleg éppúgy ragaszkodnak halálukhoz, mint mi az életünkhöz — mondotta Lokmán. ★ — Vannak magabiztos lé­nyek és vannak, akiknek állandóan visszhangra, tük­röződésre, vagyis arra az önigazolásra van szüksé­gük, hogy ők is valakik a világon. Ezek aztán sohase tudnak egyedül maradni, és mindig sikerekre, ragyogás­ra van szükségük, — mon­dotta Lokmán. Aki a halált állapotnak képzeli, annak azt felelem, hogy hiába reménykedik, mert a halál nem lehet jobb, minthogy jobb állapot nincs, mint a mi életünk. S, hogy a halál rosszabb-e? Valószínűleg a mi életünk­nél rosszabb dolog se lé­tezik. De ha azt kérdezné valaki, hogy a halál lehet-e megváltás? Erre már ne­hezebb felelni, s különösen egy orvosnak. Mert képzeld el, vegyük azt: ha valakit fejjel lefelé fölakasztanánk, s így lógna egy hétig, — nem megváltás volna annak a halál? — kérdezte Lok­mán. ★ — Eredménye szerint megítélni egy embert, szem­telenség. Hány olyan kitűnő ember van, akinek se tör­ténete nincs, se különös eredményeket nem tud fel­mutatni, és mégis jó volt nekünk, hogy a világon volt. Itt vagyok mindjárt én. Olyan sok nagy ered­ményt értem én el? Sem­mit. És mégis voltam szá­modra, vagy a feleségem számára valaki, bár hiszen én ma már ezt se nagyon firtatom, — mondotta Lok­mán, + — Ha a természet úgy rendezte volna be, hogy a nőknek csak egy válluk legyen, vagy majom-áll­kapcsuk, akkor azt mon- danók: — milyen csodaszé­pek a nők ezzel az egy vállukkal, — mondotta Lok­mán. — Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még em­lékeztek vrflna ránk, — mondotta ugyanő. Bényei József: Nappal jön Verdes az idő szárnya takarj ,be éjszakára asszonyt melegeddel őriző két szemeddel Takarj be pirkadásig nappal jön napra másik s félelmeim fakadnak sugarában a napnak takarj hát egész napra szükségem van hajadra estéiig a szemedre asszonyi melegedre Kondor Klára: Nosztalgia Sokat bolyongtam a nagyvilágban de szívem csak hazámért dobogott, s ha szakítottam levelet egy akácfáról egy kicsit mindig hazahozott. Láttam az aradi Maros-partot a szürke folyó halkan csobogott, vitt szálfát és hordalékot mit a hegyekből hozott. Láttam az édes szülőotthont, kertjében a fákra repkény futott s az alkony pírt font köréje ha már bealkonyadott. » Láttam jó anyám, a szentet, mint sétál a kerti fák alatt, nézte a szőlőt érlelő indát, mely befonta a házfalat. Láttam jó apám a pipával, miből kunkorodva száll a füst, olyan volt haja aggkorára, mint ég kárpitján a színezüst. Káldi János: Nefelejcs Nefelejcs, nefelejcs, égszínű tündérke, mit sugall, mit dúdol virágfejed kékje? Mit üzensz igézőn lelkes sugaraddal világszép, álomi, csupa-mosoly angyal? Bizonyára nem mást: vigyelek anyámnak, hessentsem, röpítsem arcáról az árnyat. Bizonyára nem mást: adjalak kezébe — derítsd föl, vidítsd föl nefelejcs mély kékje. BMX-bandita A fiam — azzal az átlátszó ürüggyel, hogy elég jó bizonyítványt hozott haza — elkez­dett nyúzni. A nyúzás célja egy BMX-kerék- pár volt. Egyik este va­csora előtt sikerült egy csúcstalálkozót össze­hozni a gyerekkel, ahol kölcsönösen kicseréltük nézeteinket. A magam részéről három pontot terjesztettem elő a BMX-kérdésben: elő­ször is, a bicaj baromi drága; másodszor, még így is hiánycikk; har­madszor, ez a bringa csak mutatványokra szolgál, nem rendes ke­rekezésre, a nyereg is keskeny, azon nem le­het ülni, csak kunszto­kat csinálni. A kérdés­kört egy negyedik pont­tal is kiegészítettem: ha netán nyaralni me­gyünk, nem fér be a BMX a kocsiba, mert nem összecsukható. A fiam megfontoltan bó­logatott, majd könnyez­ni kezdett. További esz­mecserére már nem volt lehetőség, mert megfőtt a vacsora, és kezdődött a tv-híradó. A gyerek másnap egy módosító javaslat­tal állt elő. A kompro­misszum lényege: ve­gyek neki a BMX he­lyett egy kempingbicik­lit. Űjfent elgondolkod­tam, majd leszögeztem a tárgyalási téziseket: először, a kempingbicaj is jó drága, s az is eléggé hiánycikk, ha nem is annyira, mint a BMX; ugyan ez a tajta gép összehajtható, és befér a kocsiba, de kis- kerekű jószág, komoly túrázásra nem vaio. Márpedig egy kerékpár testedzésre és kirándu­lásra szolgál, nem bo­hóckodásra és artista­mutatványokra. Az ellenvetésekre a fiú helyben nem tudott replikázni, de másnap­ra felkészült, s előadta, hogy kér egy verseny­bicajt, majd így érvelt: a versenybiciklinek ko­moly, nagy kereke van, kiválóan alkalmas test­edzésre. Erre bólinta­nom kellett, de megma­gyaráztam, hogy egy nagy kerekű verseny­bringa pláne nem fér be a kocsiba, nem is beszélve arról, hogy csak országúti kereke­zésre szolgál, s nem hegyen-völgyön való túrázásra. Mellesleg egy versenygép lega­lább olyan drága, mint egy BMX, s ugyanúgy hiánycikk. S eljött a negyedik este. A felek nézetei kö­zeledni látszottak egy­máshoz. A fiám egy normális túrakerékpár kérésével hozakodott elő. Ez nem drága, kö­zölte velem, kapható a sarkon is, ugyan nem összecsukható, de fel lehet tenni a tetőcso­magtartóra. S mindezek mellett strapabíró. A kérésre már-már rábólintottam, de eszem­be jutott, hogy nincsen tetőcsomagtartónk. Ha azt is kell vennünk, ár-. ban ott tartunk, mint­ha BMX-re szántuk volna el magunkat. A gyerek agya lázasan kattogott a megoldáson, majd felderült a képe. — Most jut eszembe, apu, nekünk nincs is kocsink! — Erről van szó — mondtam komolyan —, előbb a kocsira és a te­tőcsomagtartóra kell összegyűjtenünk a pénzt. Már van rá félretéve négyezer forintom. — Pont annyi egy kempingbicaj — visított fel a fiú. Végül megvettük. Nem az autót, hanem a bi­ciklit. Majláth László DOLOOZÓK LAPJA 1988. július 16., szombat

Next

/
Oldalképek
Tartalom