Dolgozók Lapja, 1984. július (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-22 / 223. szám

Becsöngettek... (Fot6: Fenyvesi Agnes) azánkban ma már jószerivel alig található olyan H magára valamit is adó nagyüzem, vállalat, amely az elmúlt években ne íratta volna meg saját törté­netét. Különösképpen az évszázados múltú, nagy­hírű gyáróriások jeleskedtek. Vezetőik gyakorlott történészeket, írókat kértek fel a krónika papírra vetésé­re: gyakran külsőre is imponálóan vaskos kötetek őrzik a múltat. Ha vékonyabb is egy-egy üzemtörténet, s ha amatőr helytörténész munkája, akkor is figyelemre méltó. Az üzemtörténetírás mozgalma a felszabadulás után bontakozott ki. A korábbi időkből alig két tucatnyi gazda­ságtörténetet, üzem-, iparág-, vagy iparvidéktörténetet őriznek a könyvtárak; az utóbbi három, négy évtizedből viszont már több százat. Az üzemtörténetírás legjobb művelői a Magyar Törté­neti Társulatban önálló szakosztályba tömörülnek, időről időre országos és regionális tanácskozásokra, tanasztalat- cserére gyűlnek össze, újabban saját Értesítőjük is van... Az üzemtörténetírás a múltat már többé-kevésbé fel­térképezte — bár teljességről még nem beszélhetünk —. a jelen viszont még eléggé feltáratlan. A gyáriak minden­napjairól, örömeiről. Törekvéseiről, életmódjáról még nem szólnak. Lehet enélkül üzemtörténet? S ki mások menekít­hetnék át a jövőnek a ma történelmét, ha nem mi ma­gunk? A legjobb üzemtörténetíró Jközösségek már rég fel­ismerték, hogy az emberi emlékezet semmivel sem helyet­-tesíthető értékeket rejteget. A Láng gépgyáriak például személyesen keresték meg régi dolgozóikat, nyugdíjasaikat, veteránjaikat, s lejegyezték visszaemlékezéseiket. A telefon­gyáriak — ugyancsak társadalmi aktivisták segítségével — a régi sztrájkok, bérharcok emlékanyagát ásták elő. Az országban — becslések szerint — vagy száz helyen működ­nek hasonló üzemi közösségek, s ez nem is kevés. El kell Uzemtörténetek azonban fogadni az egyik neves szaktekintély megállapítá­sát, aki szerint a mozgalom társadalmi hasznossága ma még elsősorban a gyűjtőmunka, a gyűjtött emlékek meg­őrzésében, az üzemtörténeti források ismeretében fejeződik ki. Mindez jórészt a múltra, a történelemre: napjaink kró­nikájára kevéssé vonatkozik. Más szavakkal: üzemtörté­netírás van, létezik, virágzik, üzemi krónikaírás viszont alig- alig. Bizonyos, hogy elmarad az igényektől — az önma­DOUQOXÓK gunkkal szemben támasztható igényektől —, s a lehetősé­gektől is. Hogy mennyire, azt jelzi az ellenpélda, a helytörténeti mozgalom. A falukrónikások országszerte szorgosan rög­zítik a dolgos hétköznapok eseményeit, például a tanács­üléseket, az iskolaavatást, a társadalmi munkát, a járda­építést, a falugyűlést, a sportnapot, a szüreti bált, az öre­gek ünnepét. A települések lakóinak örömeit, gondjait. A krónikákban naponta gyűlnek a sorok. Az üzemi krónikák vezetése a falusiénál talán bonyo­lultabb, talán egyszerűbb feladat Kétségtelen, egy-egy üzem, gyár működése nem minden dolgozó számára át­tekinthető, a munkamegosztás feszesebb, ám a mérnök, a közgazdász, a jogász, a művezető, a munkás, a szocialista brigádtag, a KISZ-titkár, a bizalmi, a raktáros, a maga munkaterületén birtokolja a szükséges ismereteket. Gondo­latait, javaslatait, örömeit, gondjait papírra is vetheti. Megírhatja napjaink helyi munkásmozgalmát. Ott meg is írják, ahol igénylik ezt a vezetők, s ahol szövetségesre leltek a szakszervezetben, az ifjúsági moz­galomban és a népfrontmozgalomban. Ezekben az üze­mekben kétségtelen, nem aranykönyvek íródnak. Csak olyanok, mint amilyenek a hétköznapok. Olyan tükröt tartanak maguk elé a helytörténetíró munkásközösségek, amelyek nem torzítanak. Nem szabad, hogy torzítsanak, mert akkor méltatlanok lennének a honismereti mozga­lomhoz, amelynek részei. 1934. szeptember 22., szombat / LAPJA

Next

/
Oldalképek
Tartalom