Dolgozók Lapja, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-21 / 221. szám

A DOLGOZOK LAPJA 1982. szeptember 21., kedd Szerepek és alakítások kell színésznek nyilatkoznia, ha ma­gunk tapasztaljuk: kis szerepben is le­het nagy alakítást nyújtani. Elhisszük, mert látjuk. Nyilván elsősorban az élő színházi produkciók lélegzetelállító perceire vonatkozik: egy manír nélküli, de hatásában drámai belépőre, az úgynevezett „beszédes csend” pillanataira, s egyáltalán, hogy a színész valóban éli-e azon idő alatt a szerepét. A filmnél — s persze a televíziónál is — nagyon sokat besegít már a technika. (A rádió mind­máig megtartotta sajátos karakterét: itt a hangszín és — dinamika alapján kell elhitetni a hallgatóval, hogy az való­ban úgy történt, vagy történhetett volna, légyen szó akár fantasztikus műben nyújtott alakítás hiteléről ...) A film is lehetőséget nyújt arra. hogy azonos, mozdu­latlan kameraállással, csupán az optika segítségével közel­hozva az arcot, hihetővé váljék az események belső színé­szi átélése. A televízió ennél ravaszabb jószág. Mert emellé még terjedelmesebb szöveg tolmácsolásánál, kameraváltás nél­küli jelenetnél csakis a hiteles, bensőleg is átélt szerep- megformálást tudjuk elfogadni értéknek. A színházban egy becsapott ajtó a díszleteket enyhén megmozgatja. Az illú­ziót ez például nem rontja, ha jó a játék, az üsszjáték. A filmnél a schnitt (a vágás) vagy az összedolgozás (monti- rozás) — nagyon sokat jelent a művészi hatás, összbenyo­más elérésében. A televíziókészülék a szobánkban áll — olyan közvetitőeszköz amelynek műsorai láttán már akkor felszisszenünk, ha a hangot utólag veszik fel a lévéfilm- hez, s a szájmozgás apró fáziseltérést mutat a hanghoz képest. E tekintetben tehát amolyan „köztes terület’ a té­vé az élő színház és a mozifilm eszközrendszere és hatása között. Ezért is volt olyan nagyszerű Miroslav Krleza drámá­jának, a Glembay Ltd. átdolgozásának a tévéváltozata. Sok mindent dicsérhetnénk a produkcióban — de legfőképpen a színészi alakítást. Dömölky János rendező nemcsak kitű­nő partnereket választott, hanem valamennyi fontosabb szereplő „testre szabottan" . alakíthatott egy-egy figurát a hanyatló polgárvilágnak egv család szétesésébe sűrített pa­noptikumában. Darvas Iván kegyetlen bankárja éppoly hi­teles volt. mint Szemes Mari mondén Castelli bárónője. Leone szerepében Tahi Tóth László egészen rendkívüli tel­jesítményt nyújtott. Dicsérhetjük Drahota Andrea Angeliká­ját. Haumann Péter Silberbrandt-.ját. Benkö Gyula és Kern András két Fabriczy-ját. Bozóky Istvánt, s másokat. Örkény Glóriájá-nak főszerepében pedig Zsurzs Kati nyújtott olyan élményt, mint m'ost ez a „társulat” — együtt es külön-kü- lön is. azért volt elementáris élményem ítz utóbbi napok televízióműsorait nézve, mert a Stúdió ’82-ben Szegvári Katalin mikrofonja előtt — egyebek között — Sze­mes Mari mondta el véleményét arról, hogy a megújult vezetesd József Attila Színházban szeretne ismét reményt érezni arra: szükség van rá, segítik művészi továbbfejlődé­sét. Az igazgató is megszólalt, keveset mondott. Iglódi Ist­ván főrendező viszont pontosan meghatározta, hogy a ren­dező színész, s megfordítva, a színész rendező nélkül, te­hát jó együttműködés nélkül nem lehet meg egy köszín- ház falai között. A Stúdió ’82-ben más-más oldalról még Sass Szilvia (Maria Callas halálának évfordulójára emlé­kezve) és Hofi Géza mondott szubjektív véleményt a ve­zető művészek problémáiról, elkerülhetetlen dilemmáiról. Miként az életben, ha valaki szereti a hivatását — már „csak” jól kell irányítani, s a maximumot könnyeb­ben nyújtja, mint konfliktusok közepette. Jó szerepet kell kapnia az embernek az életben, neki való szerepet, s ak­kor nincs baj. Ellenkező esetben akár fel is őrlődhet, te­hetsége elkallódhat... Mindezt azért érdemes hangsúlyoz­nunk, mert bizonyos munkakörökben, életpályákon az átla­gosnál jelentősebb mértékben állnak némelyek a figyelem középpontiában, a reflektorfényben. Anélkül, hogy ezek­nek az embereknek a nimbuszát a legcsekélyebb mértékig is megtépázni kívánnám, ne feledjük el,‘hogv a magunk szű- kebb-tágabb életkorén belül hasonló „cipőben járunk. Ta­lán csak egv alapvető különbség van: a művészetben szin­te nap mint nap újra kell bizonyítani (olykor bizonvgatni a pályára való alkalmasságot, a gyári szalag mellett ez azért nem annyira „késhegyig menő harc '). Ám valameny- nvien megkapjuk a szerepünket, s .azáltal méretünk le, hogv ezt a szerepet miként alakítjuk. A művészek példái is azt bizonvítiák, hogy a szerep, az alkat („testre szabottság”) és az alakítás szoros összefüggésben van. Korántsem óhajtottam szószátyáran eltávolodni vá­lasztott témámtól. Ellenkezőleg. Arra szerettem volna rá- iránvdani a figvelmet. hogy akár a nagy nyilvánosság előtt reflektorfényben élünk, akár nem. hivatásunknak ess’-- úgv tudunk bármely poszton megfelelni, ha a Rende­ző 1 társadalom figvel arra: mire is vagvunk képesek, azon a terüle’en teliesítro°nvünk legjavát nyúitjuk-e. s ^ amiről ed-iio színészek esetében sem esett itt szó. megfelelően ho- . nortiHa-e erőfeszítéseinket erkölcsi és anvagi vonatkozás­ba- esváránt. Mellőzött, többre, jobbra érdemes és képes vannak szén számmal nálunk. Mint minden más pá'ván. ..Futtatott” emberek is. Az egyensúlyt nehéz meg- t-i-ini. c főleg olvan ió csapatmunkát nyújtani mint az1 K-'-to Glembav Ltd. c. darabiának kétrészes interpretálá- y-'-nr tapasztalhattuk. Az az elemi erővel feltörő belső át- é’év ami ezt a társulatot iellemezte. bizonvítia. csak ígv lehet A közön«ée előtt jó értelemben látvánvosan. a szürke, civil életben látványosság nélkül talán, de éppoly jnpa.rvS'7ően. hitelesen. S mindez Nem is ! ,Jo9y aztán a szerző ráadásul ritka remek­művel adományozott meg ben- ____________________nünket, ezért csak külön hálá­sak lehetünk. Mégis, a totálban kicsorduló vagy megcsilla­nó könnycsepp — tehát az igazi átélés, szerepmegformálás ezért viszont a színészeknek kell köszönetét mondanunk. Hiszen a fikciót teszik hihetővé számukra. S ettől a határ­tól ettől a varázstól lesz igazán feledhetetlen egy dar*’’ tolmácsolása. Belső tűz. átélés, hit é.s meggyőződés ” •’’’ ' semmire nem megy a művész. Ügy vélem, más sem. J enkei János Oktatóközpont az oktatásért Művelődő közösségek Az UNESCO támogatásával 1973. óta működik Veszprémben az Országos Oktatástech­nikai Központ. Feladata az oktatás korszerűsítése, valamint audiovizuális anyagok fejlesztése. Ennek érdekében évente több ezer műsorpercnyi hanganyag, mozi­film. diasorozat és videoprogram készül a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt stú­diókban. Nemrég fejezték be a hiánypótló. kilencrészes, ötnyelvű, felsőfokú nyelv- *, vizsgára előkészítő vidéoanyag felvételeit Felmérések szerint a hazai lakosság csaknem egj'harmada szinte sohasem vesz a kezébe könyvet. Nem csekély azonban azoknak a száma, akik viszont el sem tudnák képzelni élátü- ket a rendszeres olvasás nél­kül. Az irodalom széretete or­szágszerte számos közösséget hívott életre, s százakkal mér­hető azoknak a baráti körök­nek a száma is, amelyek ugyan nem a könyvek okán szerve­ződtek. de tagjaik, kapcsolatá­ban meghatározó az írott betű iránti vonzalom. A Flazafias Népfront kisközösségekkel fog­lalkozó munkabizottságának hétfői ülésén rámutattak, hogy ezeknek a csoportoknak, kö­zösségeknek jószerivel semmi­féle kapcsolatuk nincs az Ol­vasó népért mozgalommal, s a lakóhelyük szerint illetékes közkönyvtárakkal, művelődé­si otthonokkal. A bizottság, céljai megvalósítása érdekében a közelmúltban módszertani kiadványt állított össze és jut­tatott el a megyei népfrontbi­zottságokhoz. Ebben felvázol­ta azokat a lehetőségeket, ame­lyek kihasználásával elérhető a szükséges és kívánatos együtt­működés. A vitában többen felhivták a figyelmet, hogy új közössége­ket nem mindenáron kell élet­re hívni: az erőszakolt, „felül­ről” szervezés ugyanis eleve kedvét szegheti a leendő ta­goknak. Művészetről, irodalomról — Balatonvilágoson Találkozó — a folytatás ígéretével Á meavei tanács művelődésügyi osz- ——— talya szeptember 17-e, 19-e között művésztalálkozót szervezett Balatonvilágoson. a tanács üdülőjé­ben'. Arra már többször volt. példa, hogy egy-egy művészeti ág képviselői találkoztak, de a megyénkben élő mű­vészek együttesen most tanácskoztak először. Azon túl. hogy hasznos infor­mációkat kaptak, a képzőművészek, fotósod és irodalmárok megismerked­hettek egymással is. Az első napon Bátor Zoltán, a me­gyei pártbizottság titkára tartott rész­letes, elemző előadást gazdasági., tár­sadalmi életünkről. Számba vette a nemzetközi élet eseményeit, az ország gazdasági helyzetét, de szólt a megye eredményeiről és gondjairól i$. Az elő­adást kővető beszélgetés kitűnő ala­pozást, kiindulópontot jelentette a to­vábbi programokhoz — a művészek számára reális kitekintést nyújtott az ország gazdasági lehetőségeire. Szeptember 18-án Agárdi Péter, az MSZMP KB tudományos és kulturális osztályának munkatársa tartott elő­adást művészetpolitikánk időszerű kér­déseiről. Abból indult ki, hogy napja­inkban nem a művészet kérdései fog­lalkoztatják elsősorban társadalmi-po­litikai közvéleményünket, sokkal in­kább gazdasági életünk tényei, felada­tai. Am a kultúra kiteljesedése nélkül nem képzelhető el a gazdasági haté­konyság javítása sem. A műveltség társadalompolitikai ügy. Reális képet festett mai művelődési életünkről, és szólt ítz ellentmondásokról, az elma­radásokról is. Reális számvetések, szo­ciológiai igényű felmérések szerint az ország lakóinak egyJiarmada nem ol­vas rendszeresen, a félanalfabétizmus sem ritka jelenség. Sokaft ingáznak, ami megnehezíti a művelődést is. Ebből is következik: napjainkban több gondot kell fordítani a hátrányos helyzet megszüntetésére, csökkenteni kell az egyenlőtlen esélyeket. A művé­szeti vitákról Agárdi Péter megállapí­totta: akkor van jelentőségük, ha elő­segítik a , társadalmi önismeretet, ha nem fedik el a valóságot, hanem ép­pen arról\ szólnak. Ilyen volt a fiatal írók legutóbbi, pécsi találkozója. Nem elvontan vitatkoztak a munkásiroda­lomról, hanem azt tekintették át, mi­lyen ma a munkásság helyzete — és az hogyan tükröződik, az irodalomban. 'Javítani kell a művészet és a közön­ség viszonyán! Egyrészt igényt kell teremteni a művészetek iránt, más­részt az igények szintjét emelni kell. Ehhez a céltudatos kultúrpolitikán túl szükség van a művészek támogatására is. Az előadó szólt az intézményeki-ől a művészeti közéletről. Lényeges meg­állapítása volt. hogy a különböző mű­vészeti ágakban meg kell kezdeni az érték szerinti differenciálást. Vonat­kozik ez a képzőművészetre. iroda­lomra egyaránt. A vásárlások ne szo- ciális juttatások, támogatások formáját öltse például a képzőművészetben, ha­nem az érték kiválasztódásának egyik eszköze legyen. Megyénk művészei elsősorban a vi­dék lehetőségeire kérdeztek rá, hiszen a fővároson kívül is teremtődhet jó művészet, s jó művészeti közélet. Eh­hez persze szemléletváltásra is szük­ség van, azaz el kell ismerni, hogy a túlzott főváros-centrikusság káros. Ezért kívánjuk megteremteni a felté­teleket például a vidéki könyvkiadás­nak is. Három előadás hangzott még el sj művészeti szövetségek munkájáról, idő­szerű feladatairól. Nagy B. István, a Magyar Képzőművészek Szövetsége te­rületi titkára, Jovánovics Miklós, a Magyar írók Szövetségének főtitkára, és dr. Albertini Béla, a Magyar Fotó­művészek Szövetségének elnökségi tag­ja beszéltek szervezeti, szakmai kérdé­sekről. A művésztalálkozó kirándulás­. ■ : sál fejező­dött be. Végső soron a művészeti élet irányítói és a művészek megállapítot­ták: ilyen és ehhez hasonló rendezvé- ' nyékre szükség van, a jövőben . több­ször szerveznek majd művésztalálko­zót. Diagnózis: a foci még mindig beteg! Számoljuk ki papíron! (Kárpáti Tibor és Hodu József) CSAKNEM háromszáz ki­lométert utazott Tatabányáig, s ugyanannyit vissza a békéscsa­bai Jókai Színház társulata, hogy szeptember 5-én, első­ként megyeszékhelyünk kö­zönségének mutassa be Végh Antal: Szép volt, fiúk! című színmüvét. A nézőtéren összesen tán het­venen lézengtek. Ez az „üres ház” eleinte nyomasztóan ha­tott a művészek játékára, az egyébként kiváló színészek vi- szolyogva mentek színpadra (kínpadra?). Szerencsére hamar megfe­ledkeztek az üres széksorokról, s mindent elkövettek, hogy a gyengécske darabot elfogadha­tóvá tegyék. A színmű — mint azt már Végh Antaltól meg­szoktuk — a „beteg magyar fo­ciról” szól. Egy vidéki labda­rúgó-csapat NB I-be jutása körüli hercehurcákat, a sport­vezetők és játékosok érdekel­lentéteit, a korrupciót, az iga­zi focit szerető, tiszta sport­emberek „kicsinálását” láthat­tuk. Nem firtattam, hogy Ungar Tamás rendező érdeme-e, vagy a művészek rátermettsége kö­vetkeztében sikerült-e néme­lyik figura hátborzongatóan valóságosra. Csak néhány pél­dát: a korosodó fanatikus ed­ző fiatal, anyagias felesége (Egerszegi Judit alakította), a züllésnek indult Szabó II. László (Kárpáti Tibor), aki papíron kiszámolja, hogy egy pont eladásával hozzájuthat egy lakáshoz, vagy a butácska, mindent kifecsegő titkárnő, akit Kim Bori jelenített meg. Apró szerepet is lehet jól és természetesen játszani! Ezt bi­zonyította a Jászai-díjas Szent- irmay Éva — ő volt a sérült lábú csapatkapitány orvosa. Tehát a színészek jók, a rendező is jó. Mi zavart mégis az előadás alatt? A darab té­mája! Amióta Végh Antaltól először megtudtuk, hogy „be­teg a magyar futball”, szorgo­san ügyködik, hogy ezt egy pillanatra se felejtsük el. Kí­váncsi vagyok, erről a (beteg) rókáról még hány bőrt lene lehúzni? dörzsölt

Next

/
Oldalképek
Tartalom