Dolgozók Lapja, 1979. július (32. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

D0LG02ÖKLAF5A 1979. Július 89. vasárnap é ­Két kép Városiasodás Gábor Móric kamarakiállításának anyagából Éva Gyerekfej (Hauer Lajos felvételei — KS) A „megsemmisítő” kritikáról Á római hétköznapok kró­nikása, Plinius mesélte Apel- lesről, a híres festőről: képeit Kiirtdig kirakta a háza elé, s elbújva kifülelte, miként vé­lekednek róluk a járókelők. Dicsérte a piktornak ezt a szokását, hogy a gyalognépet tette meg művei első bírálójá­nak, s javított is a képein a kihallgatott őszinte kritikák nyomán. Igen ám, de Apelles csak bizonyos határig fogadta el a gyálógvoksokat. Ugyancsak Plinius jegyezte föl: egyik nap a szomszéd suszter kifo­gásolta egyik képén, hogy rosszul föstötte meg a saru fűzőjéhez a lyukat. Tudvalévő, mondta, hogy azt stancolni kell, míg a festő hasítékot ké­szített a saruszíjnak, A hasí­tás ném jó, tovább szakadhat. Afielles rtiegfogadta a szaksze­rű bírálatot, átfestette a lyu­kat a sarun, újból kirakta a képét. A suszter jóváhagyta a sarut, de most már a lábat kezdte kritizálni. Éppen az imént vett mértéket egy fuvo­láslány karcsú lábacskájáról, s tanúsíthatja, mondta a kö- riiláHóknak, hogy egy hetéra vádlija bizony nem olyan, ahogyan Apelles megfestette. Ezt már a festő nem bírta megállni szótlanul, kírohanta réjtekéből, s állítólag a követ­kező szavakkal utasította vissza a kritikát: — Suszter, maradjon a kap­tafánál ! A kritika jogának és illeté­kességének eme behatárolá­sa azóta közmondássá vált, ér­vényességét azonban máig vi­tatják. Főleg újító, avantgárd képzőművészeti alkotások előtt a gyalognép ma is gyak­ran fölvet sarulyuk-szaksze- rűségű bírálatokat, sőt nem ritka, hogy összecsapja a ke­zét és felkiált: „Hát ez mi? Megáll űz ész és ácsorogl” Miré a művészek gyakran nem csak a kaptafához küldik vissza a bírálókat, de epésen megjegyzik: Az fohászkodjék így, akinek van, ami megáll­jon. A művészi újítás és a .köz­napi”, „józan ész” műbírála­tának ellentétei valószínűleg olyan régiek, mint a művészet maga. Már Peirakosz görög festőről följegyezték két és fél ezer évvel ezelőtt: sokan elragadtatott lelkesedéssel dicsérték a képeit. Mások azonban „budipiktornak” gú­nyolták, mert a kor általános szokása szerint nem isteneket és istennőket festett, hanem borbélymúhelyt, legelésző sza­marakat és zöldségkosarakat. Bejárta a világot pár éve annak a közéleti vezetőnek kritikája is, aki igy fakadt ki egy modem festő képei előtt: Jfa ecsetet kötnének egy sza­már farkára, különb képeket pingálna” A műrész nem hagyta magát, parázs vitá­jukban állítólag a kaptafa és a népi egyszerűség és józan­ság, romlatlan ízlés is szóba került. Nem tudjuk, ki kit győzött meg. Tény azonban, hogy az azóta elhunyt mérges kritikus síremlékét a szamár farkánál kisebb tehetségűre becsült művész készítette. Ko­runk egyik legkiemelkedőbb műalkotásának tartják. Az NSZK-beli Dutsburg Lehmbruck múzeuma katalo­gizálta az elmúlt ötven év hí­res-hírhedt közanségmegnyil- vánulásait a korabeli képző- művészeti alkotásokról, s ki­állítást is készített az anyag­ból. Néhány idézet a kiállított dokumentációból. Lehmbruck 1927-ben kiállított A térdelő című szobráról: „Szörnyű Jor- mátlanság, beteges fantázia,” Henry Moor korunk elismer­ten legnagyobb szobrászának 1961-ben kiállított Fekvő nő ruhás figurája című alkotásá­ról: „Lidércnyomásos fantasz­ta”. Walter de Maria egyik kompozíciójáért 1977-ben a következő bírálatot kapta:, „Fejgörcsben szenvedő fajta- lankodó”. Ottó Dressler utá­nozta Apellest: 1974-ben Ber­linben elvegyült a tömegben egy áruház kirakata előtt, ahol a műveit kiállította. Hangok a tömegből: „Lefe­jezni az ilyet!”, „Kést a hasá­ba!”, „Törjük be a kiraka­tot!” Betörték. Nálunk sem ritkák ezek a hangok, elég fellapozni a kiállítások vendégkönyvét. Némely .műélvező” gyakran kiált rendőrért, ügyészért is. Vagy maga bíráskodik. Szo­morú tanúságot tehet róla sok ledöntött, megcsonkított, meg­gyalázott szobrunk. A Magyar Hírlap elrettentő listát kö­zölt a minap, hogy nemzeti kincsként számon tartott köz­téri szobraink egész sorát tönkretették barbár „műbírá­lók”. Megyénkben sem sokkal jobb a helyzet. Melocco Mik­lós csodálatos Ady-szobrát a minap bélsárral kenték be, kezébe sörösüveget nyom­tak ... A duisburgi kiállítás egyik mél tatója arról irt: nem is az értetlónség, a képzetlenség a legriasztóbb ezekben a művé­szetellenes megnyilatkozá­sokban, hanem a vad, indula­tos türelmetlenség. AZ elítélő, mérges reagálás néha még in­dokolt is lehet. De a romboló, a megsemmisítő szándék, amely a művet nyomban sze­métre hányná, a művészt té­bolydába csukatná, s a művé­szetet rendőrileg üldöztetné — ez föltétlenül nem ósak ká­ros, de kóros jelenség is. Az érvek nélküli elutasítás, vita helyett a gyalázkodás, az al­kotók megszégyenítése és meg­félemlítése, nem tűrhető el kritikai módszerként, semmi köze semmiféle „egészséges köznapi ízléshez”, „paraszti józan észhez". Valóban így van. A kapta­fához való visszautasítás sem tűrhető el. mert művészet és közönség kapcsolatának javí­tásában a művészeknek is vannak tennivalóik, s ehhez meg kell ismerkedniük a kö­zönség véleményével is. Ám a laikus vélemény sem tolhat­ja föl magát perdöntőnek, iga­záért nem harcolhat kala­páccsal, suszterárral és di- kiccsel. Egyik módszer sem szolgál­ja a nagyon szükséges közele­dést. S amíg a módszerek nem változnak, őrökké csak ellenséges táborok fognak egy­mással szembenállni. így a megértés, a közeledés lehe­tetlen, legfeljebb renegátok szaladgálhatnak egyik tábor­ból a másikba. Régi igazság, hogy azt ve­szi észre legnehezebben az ember, ami a szeme előtt tör­ténik. Aminek külföldről, messze vidékekről csodájára járnák — a közelében élő sza­mara mindennapi valóság, amit csak akkor méltatnak figyelemre, ha más íeihívja rá a figyelmet. így vagyunk az ország fejlődésével, átala­kulásával is. Régi újságok forgatása közben tűnik csak fel: mi minden szerepelt a tervekben, ami azóta megva­lósult, sőt megszokott lett. Ugyanilyen természetes lesz egy jó évtizednyi idő múlva, 1990 végén, hogy Magyaror­szág 130 települése korszerű várossá fejlődött Addigra megvalósul napjaink legna­gyobb beruházása: ezer mil­liárd forintba kerül a 15 éves lakásépítési program végre- hajtása. A méreteket mutatja, hogy csupán Budapesten évente 50 ezer ember költöz­het új lakásba. Annyi, ameny- nyi most egy közepes város egész lakossága. Arányaiban nagyjából ugyanilyen fejlődést irányoz elő a terv az ország másik 129 településének. Ezek kö­zött természetesen a nagyvá­rosok vannak az első helye­ken: új, sokszintes lakóházak és városnegyedek emelked­nek Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Miskolcon és Győ­rött. De megváltozik a város­kép, a településszerkezet egy sor más városban, sőt olyán helyeken is, amelyek ma még nem érték el a városi szin­tet. A fejlődés útja Mindenképpen a városiaso­dás a fejlődés útja, ezt sen­ki sem vitatja. Természete­sen a népgazdaság teherbíró képessége szabja meg a ha­tárát. Ezért várható, hegy a várossá nyilvánítás üteme mérséklődik. Jelenleg hazánk tíz és félmillió lakosának 55 százaléka él a szóban forgó 130 településen, 1990. végén közel 11 millió lakosnak 61 százaléka lesz városi lakos. Ez pedig nem csupán „státus­különbséget” jelent, hanem mindenekelőtt azt, hogy a ma legdinamikusabban fej­lődő nagyközségek egész sora éri el a korszerű városoktól megkövetelhető fejlődési fo­kot, A nagy kérdés most — a hogyan. Magyarországnak év­századokon át nem éppen di­csekvésre méltó nevezetessé­ge volt, hogy falvaink igen lassan fejlődnek. Néhol még ma is állnak a száz-, vagy több százéves házak, össze­vissza kanyarognak az utcák, úgy, hogy, ahogyan valamikor régen, ki tudja már, kinek az érdekében és parancsára kijelölték a nyomvonalát. Mindezt megtartani aligha le­hetne. Amint Budapest egyes kerületeiben toronyházak épültek az egykori viskók he­lyére — hasonló változások várnak számos új városra is. Biztos, *hogy sok helyen ak-dnak majd lokálpatrióták, akik jobb ügyhöz méltó buz­galommal védik községük, kis­városok minden egyes házát, utcáját, mondván, hogy ez így maradt fenn a történelem­ben, az évszázadok során. Elő­fordulhat az ellenkezője is: lesznek olyanok, akik egysze­riben mindent a városiasodás, az egyébként vitathatatlan fejlődés érdekében akarnak tenni, s ennek feláldoznák azt* is, aminek — éppen a múlt, a történelmi örökség hordozója­ként — fenn kell maradnia. Fiók-Budapestek? Megváltozik számos telepü­lés arculata. Várossá lesznek olyan falusias építkezésű helységek, mint Balmazújvá­ros, a Hajdúságban, Tisza- földvár, Tiszafüred az Alföl­dön, Fonyód a Balaton part­ján, Vasvár és ' Zalaszentgrót a nyugati vidékeken és még sok más mai nagyközség. Legtöbbjükben máris van ipar, megváltozott a lakosság foglalkozás szerinti összetéte­le. adottak vagy hamarosan adottak lesznek a feltételek a várossá alakuláshoz. A legtöbb helyen máris emelkednek a korábbinál ma­gasabb, emeletes házak, hi­szen beletartozik ez az élet­forma-váltásba. A szülők még életelemüknek tartották a kertes házat, ahol állatokat is lehet tartani — gyermekeik már a gyárból, irodából ha­zatérve nem is tudják, . nem is akarják átvenni e téren a családi stafétabotot. Szíveseb­ben költöznek valamelyik új ház emeleti lakásába, ahol távfűtés, meleg víz és sok egyéb szolgálja kényelmüket. Mégsem lesznek az új és a fejlesztésre váró városok hol­mi „fiók-Budapestek”. Elkez­dődött a házgyárak számára legkedvezőbb, öt- és tízszin­tes házépítési normák felül­vizsgálata. Számoltak azzal a terv készítői, hogy lesznek Homorődi József Battyán Kiss Mihályi Baranyi Ferenc i SNJyár Nem tudom A Nap fénykévéjét nyíló ajtómon belöki. Egy darázs zümmögve érkezik, Lehullott gyümölcsre száll — nem éhezik, A kakas kikiáltó. Es a kukorikúú hirtelen Udvar fölé ágaskodó felkiáltó. Sütkérezik a napon, A cirmos, a tyúk meg a disznó. Hűs vizet kínál az árnyékban az itató Rajzmontázs — a kút, A kamara, a nyitott tyúkól ajtó. Meglibben egy egy akáclevél — kis szélhajó Kerítések lécei porosán aszalódnak. Déli Nap folyik az ereszekről, A levegő megolvadt. Folyik, folyik a meleg ... Lustul a nyugalom, Forró porból növeszti már magát az u ".atom A csönd, a fényes penge él. Hol erre, hol arra elsuhan, Föltekintesz az égre, s vakítóan rádzuhan. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom.: nem nyugalomról, nem macska-kényes renyheségröl, amely puhán körüldorombol, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugatomról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról, nem kacsalábon forgó házról vagy bankban őrzött pénz-halomról, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom, ha álmos bódulatban élek. s békémet restséggé alázom, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom. De bármiről szóljon az élet: az ember nem lehet magában, . a társt-alan, csupasz remények didergésében pusztulás van. Bármiről szóljon is az élet: az ember nem lehet magában Verb6ezy Antal i Eli»-virág egy albérletre leiéin hógy alszol este van háromszor négy az mgár kering majd lezuhan ■emeg az égő gyenge fénye Hfáradt míg a falat elérte otthonunk párnán a csuklód kék-eres mindketten tudjuk meghalunk de ez a kevésbé lényeges eső-virág az ablakon csokorba kötni nem tudóin mint aki üvölt hangtalan nézem hogy alszol este van ♦ <já A* í A4 A« S* á-á « « fré * »** «-ó 9« helységek, amelyekben ennél alacsonyabb házakat kell épí­teni. Mi tagadás: ehhez járul az immár hagyományosnak számító lift-probléma is, hi­szen Bács-Kiskun megyében például ötemeletes házak is épültek lift nélkül, s az SZTK-t kellett segítségül hívni: adjon igazolást, egész­ségének veszélyeztetése nél­kül ki hányadik emeletre költözhet a lift nélküli házak­ban. Határt szab a történelem Másutt valóban a történe­lem szab határt a városkép- változtatásoknak. Ahogyan eddig is — világszerte elisme­rést aratva — óvták az újat építők Sopron, E?er, Pécs és más városok hagyományos szépségeit, ugyanúgy vigyáz­nak a következő években pél­dául a hajdúvárosok évszáza­dokon át kialakult utcaszer­kezetére, s mindarra, ami a múltból valóban átmentésre méltó. A tervezők ugyanazt akarják, mint a lokálpatrió­ták — de túlzások nélkül, Maradjon meg mindaz, ami szép, ami őrzi a múlt művé­szetének, építészetének egy- egy darabját Nehezebb fel­adat, de megvalósítható: ezt egyeztetni a legkorszerűbb, új építészet alkotásaival. Az elmúlt évtizedekben —■ éppen a városok és falvak fo­kozatos fejlődése során — a legtöbb helyen beépültek azok az utcák, városrészek és dű­lők, ahol szinte adta magát a hely a terjeszkedésre Most, a 15 éves lakásfejlesztési terv végrehajtása során a dombosabb vagy vizesebb vá­rosrészek, külterületek beépí­tésére is sor kerüL Ehhez az eddiginél költségesebb beru­házásokra van. szükség: több villanyvezeték, vízvezeték, út, csatorna és még sok minden szükséges ahhoz, hogy váro­saink tovább tudjanak fejlőd­ni. Ezer milliárd forint óriási összeg, nagy erőfeszítéseket igényel előteremtése a nép-, gazdaságtól. önmagában azonban még ez is — kevés, A 130 település lakosságának egyetértése, segítése is kell ahhoz, hogy a terv — éppúgy a szemünk láttára, mint a* eddigiek — valósággá, min­dennapi életünk részévé le­gyen. Várkonyi Endre Pécs legrégibb kútja Pécs legrégibbnek tartott kútját találták meg a régé­szek a történelmi városköz­pontban, a székesegyház kö­zelében, a Csontváry Múze­ummal szemközt. Maradvá­nyai egy közmű építése során kerültek napvilágra. Előbb törökök építette kút­nak vélték, a további vizsgá­latok eredményei azonban ar­ra utalnak, hogy reneszánsz építményről van szó, vagyis a magyar középkorban is hasz­nálták. De az is elképzelhető, hogy már a római korban is létezett, hiszen a városnak azon a részén áll, ahol szá­mos római kori lelet jelzi a kétezer év előtti életet. A régi kutat betonkoszorú­val vették körül, hogy meg­óvják a járműforgalom okozta esetleges további romlástól, és ideiglenesen helyreállították, hogy látványként szolgáljon addig is, amíg újra vizet ad. Mélyebben fekvő előteréhez lépcsőket építettek. Később bekötik a vízvezetékbe, s így nemcsak érdekes műemlék lesz, hanem visszanyeri ere­deti funkcióját Jg,

Next

/
Oldalképek
Tartalom