Dolgozók Lapja, 1978. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

I DOLGOZÓK LAPJA 1978. május 1., va&ámaa Cclldömölki fafaragó A Ság-hegy lábánál Celldamölkön élő Nemeth Gyula az elmúlt évben elnyerte fafaragásaival a Népművészet Ifjú Mestere címet Az ifjú mester munka közben Alkotásainak legszebb da­rabjai A megyei levéltár rangja MEGYÉNK közművelődési intézményéi között rangos hélyet vívótt ki magának a levéltár. Tette ezt annak el­lenére, hogy raktározási gondjai évek óta megoldatla­nok, s például tavaly a sze­mélyi állomány sem növeke­dett. A körülményekhez ké­pest a levéltár irányítói arra törekedtek, hogy minél ele­venebb kapcsolatot építsenek ki különböző esztergomi és megyei intézményekkel, szer­vezetekkel. Érdemes erről né­hány szót szólni. A levébárat jobbára álta­lános és középiskolai osztá­lyok keresik fel — ilyen al­kalmakkor a szakemberek az iratokat mint történelmi for­rásokat igyekeznek bemutatni a fiataloknak. Gyakran és rendszeresen tartanak hely- történeti órákat is, elsősor­ban általános iskolások szá­mára. Az esztergomi József Attila Általános Iskola tör­ténelem szakköre kétheten­ként a levéltárban tartja fog­lalkozásait. Tavaly a tatai Eötvös Gimnázium történelem szakkörének tagjai egy Tata történetével kapcsolatos fog­lalkozáson vettek részt ugyan­itt. Mint arról évről évre la­punkban is beszámolunk, az őszi id y iákban szervezik- rendezik meg a Komárom megyei Levéltári Napokat. 1977-ben e program keretében a környező megyék levéltáro­sainak, . illetve a esztergomi közgyűjtemények vezetőinek részvételével tartottak meg­beszélést, A megye középisko­lai történelemtanárai számára levéltári források felhaszná­lását bemutató órát szervez­tek. s természetesen bemu­tatták az intézményt is. 1974 óta rendezik meg a Levéltá­ri beszélgetések sorozatot, en­nek keretében tavaly például tizenhét előadást szerveztek, Esztergomban, Tatán és Táton. Ezen kívül hagyományaiknak megfelelően helytörténeti elő­adásokat tartanak a levéltár ^zakembe / . Az esztergomi művelődési központ havonta megjelenő műsorfüzetének vé­gén rendszeresen olvashatjuk az Esztergomi krónikát, en­nek összeállítását is a levél­tárosok végzik. Jelentős kísér­letként tartják számon a XII. század végi magyaror­szági írásbeliség megismerte­tésére készített középiskolai történelemóra anyagát — színés diával, magnófelvétel­lel. Ennek felhasználására a megyei Pedagógus Tovább­képző Intézet vállalkozott. I Tatán tavaly két kiállítást rendezett a levéltár, az idén is négy tárlat előkészítésében vesznék részt a Komárom megyei Múzeumok Igazgató­ságával együtt. Ez évi mun­katerekben fontos közműve­lődési feladatként jelölték meg az oktatási intézményekkel — s külön a szakmunkásképző iskolákkal — az együttműkö­dés, a kapcsolatok erősítését Ugyancsak jelentős lépéseket kívánnak tenni az esztergomi Tanítóképző Főiskola helytör­téneti, honismereti, közműve­lődési munkát végző dolgozói­val a munkakapcsolat meg­teremtésére, illetve erősítésé­re. Segítik a megye honisme­reti szakköreinek munkáját. S még sorolhatnánk. PEDIG a levéltár elsődle­ges, alapvető feladatköre nem is a közművelődésben való eleven részvétel. Nevéből is következő fő funkciója, hogy a régi iratokat megőrizze, a jelenkor dokumentumait ösz- szegyűjtse és értékelje, osz­tályozza stb. A korábban már említett helyhiány miatt csak a veszélyeztetett helyzetben lévő iratokat tudják átvenni. Ugyanakkor a gyűjtőterületre vonatkozó levéltári iratanya­gok feltárását, mikrofilmezte- tését végzik, s ez évben meg­kezdődik a megyére vonatko­zó középkori oklevelek fotó- gyűjteményének kialakítása. A gyűjtés mellett természete^ sen selejteznek is, s párhuza­mosan áttekintő raktári jegy­zéket készítenek. A kutatók — és adott eset­ben az ügyfelek — rendelke­zésére is állnak. Ezzel kap­csolatban megjegyzik: „A ku­tatóforgalom változatlanul alacsony szinten mozog. En­nek részben az az oka, hogy a kutatás feltételei nem a legmegfelelőbbek, nincs kü­lön kutatószoba stb.” Az ügy­félforgalom viszont — ha­sonlóan a korábbi évekhez — változatlanul nagy (munkavi­szony-igazolás, stb. kiadását kérik). 1978-ban elkészítik Komá­rom megye helytörténeti ol­vasókönyvét is: Felkészülnek a III. dunántúli településtörté­neti konferenciára, s tervezik önálló levéltári kiadvány megjelentetését. Lehetne so­rolni, mi minden elképzelésük van erre az évre, illetve a kö­vetkező esztendőkre. Egy bizonyos és ez talán az írás­ból is kitetszik: a megyei le­véltárban csak a beszámolók szakmai tevékenységet és a készítésekor választják szét a közművelődési munkát. A kettő a mindennapokban lega­lábbis határesetként számos érintkezési ponttal rendelke­zik. HOGY EZÚTTAL nem a levéltár szakmai munkájáról szóltunk, az talán a fentiek alapján megérthető, hiszen a nagyközönség nem az iratfo­lyóméterre kiváncsi, hanem arra, hogyan teremt kapcso­latot az intézmény a „külvi­lággal”, az emberekkel. Vá­laszunk : példásan. Jenkei Janos ligyis ... Kidobták a metlicskát Piiiseséveii A mondabeli Jattot felvitték Nyitrán a hegyekbe és az egyik csúcson így szóit hoz­zá a földesúr: „Vigyis Janó, kak je Magyarország — No, hibaj’’ — azaz: Látod Janó, arra van Magyarország — Na, indulj. Az 1700-as évek­ben, a törökök dúlta, elnép­telenedett magyar községekbe nincstelenek, a szebb élet re­ményében érkeztek a csábító ajánlatokra a szlovák és a német telepesek. A valamiko­ri római harcosok „Locus Fe- llci”-nek Boldog Helynek ne­vezett kolóniájába, a később Boldogfalunak, majd a földes­úr után Csévnek. nevezett községbe ekkor érkeztek Nyit- ra környékéről szlovák tele­pesek. Üszkös romokat, elva­dult földeket találtak. Am a szlovák hegyek pionírjai ke­mény. erős embereknek bizo­nyultak. I A település mintegy 2500 főnyi lakójának túlnyomó többsége ma is őrzi szlovák nemzetiségét. Az óvodában, iskolában szlovák nyelven is tanítanak,, a község ország­szerte ismert kulturális együttese őrzi, fejleszti őse­ik hagyományait. A középüle­teken kétnyelvű táblák jel­zik: anyanyelvűket bárhol használ hatják, használják is az itt élő emberek. Egyre több ember talál a községben munkát. Az esztergomi Látsze- részeti Eszközök Gyára kihe­lyezett üzemet alapított itt. De nagyon szeretik a szorgos szlovák kezeket Budapesten is. Sok budapesti vállalat kü­lönjáratú autóbuszokat indít Piliscsévről naponta: A „kap- cásbusz” a harisnyagyárba viszi az itteni lányokat, asz- szonyokat. Sokan járnak a RICO-kötszergyárba, a PE- MÜ-be, a műanyaggyárba is. Nem túlzás: megyénk egyik legjobban fejlődő települése Piliscsév. Évente mintegy 15- 16 új lakóház épült. Lakóhá­zat írtam? Talán „palotát” kellett volna mondanom, hi­szen az állomás felé vezető főútvonal mentén olyan vil­lák sorakoznak, mint egy fő­úri negyedben. Ebben a községben szíves segítőim Bendur István esz­tergomi tanár. Rozbora Jó- zsefné helyi házi-betegápolónő segítségével számos néprajzi érdekességre bukkantam. A piliscsévi emberek min­dig híresek voltak arról, hogy életük aktuális eseményeit dalokba, balladákba foglalják. Talán a legmegrázóbb, a magyar—székely balladákra legjobban utalót hadd említ­sük meg írásunk elején. A Matusko-balladát. Egy csévi fiatalemberről, Matuskóról van benne szó, aki: „Járdu- gált Maluska / Magda nevű kedveséhez / Éjfélig nála volt f" A sok verszakos bal­ladában a fiú egy szérűn megöli a lányt, ezért őt Esz­tergomban kivégzik. „Gyivaju sza panyi / Sz Osztri homszkej Brani / Csorobi Matusko pod szibenyica” — talán még az esztergomi levéltáraltban utá­na lehetne járni, vajon igaz-e a nóta, hogy állt még a bitó, amikor a nép énekelt a csévi Rómeóról. Ugyancsak szomorú ballada szól — nem is olyan régi keletű — Kara Misiről, aki véletlenül belekaszalt a szomszéd rétjébe, ezért őt a haragos szomszéd kaszával le­szúrta. Meglepett, hogy a piliscsévi emberekben, kiváltképpen az idősebbekben mennyire él még ma is a boszorkanyhit. Ezernyi boszorkány-sztorival találkoztam. „Egy Dudás ne­vű ember meglőtt a mezőn egy fekete macskát. Nemsoká­ra az egyik asszony jelentke­zett az orvosnál, hogy sörét­tel meglőtte őt valaki.. ” Mesélőm nyomatékosan hoz­zátette: „De ez igaz, én lát­tam az esetet’’. Nem alkarom untatni az ol­vasót a zömében hasonló történetekkel, de napirenden voltak a: Fejnélküli csikó jár Kesztölc és Csév között a ta­hidnál, Fénylő sugár ment be egy szegény ember háza ké­ményén — másnapra gazda­gok lettek. Visszatérő téma és szereplő a fejnélküli em­ber, aki hol lovagol, hol pe­dig csak úgy céltalanul kó­borol, természetesen fekete kutyával. Kedvesek a párkereső szo­kások. Néhánnyal találkoztam Piliscséven is. Luca napján 13 számba jöhető fiúk nevét kellett a kislánynak felírni cetlikre. Karácsonyig minden­nap egy papírt kellett kinyit­ni. Amelyik karácsonyra ma­radt — az lett a férj. Másik: Karácsony este ki kellett ta­karítani a házat, A szemetet egy lapátba kivinni az ud­varra. A kislánynak rá kellett állnia a lapátra, és ahonnan az első kutya ugatását meg­hallotta, abból az utcából, házból várhatta a férjet. Egyik kedves mesélőm meg­nyugtatott: Neid bevált. Érdekesek a lakodalmas szokások. A leánykérés a vő­legényjelölt keresztapjának és bérmaapjának a dolga vett, feldíszített vőfénybotokkal kellett a lányos házhoz men­ni. Lényeges volt a bot díszí­tése : selyemkendő legyen rajta, amely a születendő baba pólyáját szimbolizálta, rozmaringgal díszített alma, amely a boldog, gazdag és hosszú életet jelképezte. Ami­kor a menyasszony az es- keíés után hazaérkezett, első volt, hogy kezébe söprűt tet­tek: első dolga az legyen, hogy söpörjön a saját háza táján. Ennek a népszokásnak ma is aktuális vonzatát, úgy érzem, nem kell külön fino­mítanom. Mézet kellett nyal­nia, hogy olyan édes legyen az élete, mint a méz. Kelt tésztából font kalácsot kel­lett a feje fölött hátradob­nia az utcára; — Kidobták 3 metlicskát, a kis seprűt is, hogy veszekedős ne legyen a menyecske. Érdekes volt. Hogy a vőlegénynek a templo­mi esketés előtt bekötött szemmel el kellett vágnia egy kakasnak a fejét. Nagyszombaton, reggel a harangok kioldása után a gyerekeknek a fákat meg kel­lett rázni, hogy azok a nyá­ron bőven teremjenek. Ka­rácsonykor, az éjféli misén a szentelt vízbe mákos gubát kellett dobni (képzelem, mi­lyen lehetett a szenteltvíztar­tó ...), hogy a boszorkányold ne bántsák az embert. Sőt, ha valaki fel akarta ismerni a boszorkányokat, akkor a miséről hazafelé menet má­kot kellett szórnia és a felté­telezett boszorkány lába nyo­mába kellett lépnie. Ha aa illető hátranézett, akkor két­ségkívül : boszorkány. Tanul­ság: éjféli miséről hazafelé menet ne nézz hátra, merő boszorkány leszek Bár attól tartok, manapság a mákszó-1 rás kissé költséges szórakozási Piliscséven még él néhány idős néni, akik siratóasszo- nyoik voltak. Maguk költött«- dallamokra, hosszú recitati- vókban, énekbeszédekben me­sélték el az elhunyt érdemei ti Ók maguk nem sírtak, csak sirattak. Tudom, nem teljes a sori Sok érdekes szokás, hagyo­mány él ebben a Pilis aljf községben. Janó, a nincste­len jobbágyfiú, eljött új ha­zát keresni, őseinek szokásaitj hitvilágát magával hozta. Itti az új földön tovább gazdago­dott, változott ez a belső vi­lág. Cs. Nagy Lajos A háború úgy múlt el ró­lunk, mint egy agyhártya­gyulladás, és úgy hullott ránk, úgy ölelt körül a bé­ke, mint egy lázas lüktetést enyhítő, hűvös, vízbe mártott törülköző Körülbelül ilyesmit mond­tam a lánynak, , aki piszkos tornacipőben, röhögnivalóan hosszú szoknyában ballagott mellettem, kezében csatos-he- vederes szürke vászontáskát lóbálva — nem is olyan ré­gen a birodalmi hadsereg birtokában volt ez a felsze­relési tárgy —, és szemmel láthatólag sokkal kevésbé fennkölt dolgokon töprengett. Aznap reggel arról volt szó, hogy a kooperatív módon vá­sárolt lisztből előző este sü­tött pogácsát kivigyük-e a piactérre eladni, vagy csinál­junk egy privát ünnepet, és nem törődve az üzleti haszon­nal felfaljuk az egész, hi­hetetlenül csábító ételmennyi­séget. A kérdés már eldőlt, de a lány arca elégedetlen volt. Ó, nem a holnapra nem gon­doló pazarlás miatt, nem a másnapi diákmenza kukoricá­ja. vagy borsófőzeléke mi­att, amihez akár darálót is mellékelhetnének. Meglóbál,ta a táskát, és rám nézett. — Megesszük * a pogácsát, ez rendben van. Utána mit rakunk a zsákba? — Süt a nap! — Táskát üresen lőbálnl, az manapság luxus, uram! — Fussunk! Futottunk. At a vágányo­kon. keresztül a réten, ami­nek túlsó szélén patak vize csillogott. De nem jutottunk odáig, mert a lány felsikol- tott, megbotlott, elesett, de úgy, mintha közben védeni akarna valamit, ami a fűben lapul. Két marka lecsapott egy cicafarkkóró tövébe, és felkiáltott. — Zsákbavaló! Egy fúrj volt Legalábbis mi annak néztük a kétök- lömnyi, barnáspettyes, pihegő madarat. — Hús — mondtam, de a lány legyintett — Ez fúrj, És ha nem fúrj, akkor is madár. Valami madár. Sokkal többet ér, ha e helyett a negyedkiló hús helyett szemléltető eszköznek tekintjük. Nálatok nincs ilyesmi a természetrajzi szer­tárban ? — Van, de ahhoz ki kell tömni, és aztán valami vegy­szerrel ... — Egy kfbombázott drogé­riából szereztem naftalint. Az egész család évekre el van látva naftalinnal. — Gondolod, hogy elég, ha benaftalinozzuk? — És timsó is van. Adha­tok. Azt hittem mosószóda, de aztán kiderült, hogy tim­só. — Felnézett — Na. azt hiszem, te nem túl gyakran borotválkozol. A fürj csipogott. Verdesett a Szárnyával. A lány szemén felhő suhant át lev-egőbe dobta a madarat. — Röpülj hajóm, rajtad a Holnap Hőse'. . — a madár ÄJU persze nem repült. Földre ér­ve elfutott a majd’ térdig érő fűcsomók között. A lány lehúzta tornacipő­jét belegázolt a patakba. — Mit gondolsz, egy pár kiló naftalinért meg egy tás­kára való timsóért lehetne valahol cipőt cserélni? A patakon túl futballpálya lapult árván, hálótlan, tört kapukkal. — Volt a pincében egy né­ni — mondtam —, aki felhá­borodottan követelte, hogy ne itt a városban harcoljanak, hanem menjenek harcolni a harctérre. Aztán, mikor egy akna bevágott az udvarra és akkorát szólt mint egy ... mint egy akna, síri hangon megszólalt: „Akna”. Akna, ha tudna — mondtam neki, erre megátkozott. A lány körülnézett, felsze­dett egy deszkadarabot, bele­szorította a kapufélfa repedé­sébe és rám szólt: — Van nálad ceruza? Volt És a lány imbolygó, de olvasható nagybetűkkel ráírta a deszkára: HARCTÉR! MÁSHOL HAR­COLNI SZIGORÚAN TILOS! És akkor egymás kezét megfogva rettenetes esküt fo­gadtunk. amelynek lényege az volt.' hogy ha bárki át meré­szeli hágni tilalmunkat, az bilincsbe verve, borsón és ku- kn-icátt fog tengődni 9 leg- légópinee legmélyéi*, mindhalálig. A patak vize hús volt. — Fürödjünk — mondtam. — Hát a fürdőruha? — Hát a finnek, meg a svédek? — Ahhoz volna eszed, mi? Tehát fürdés helyett ke­restünk egy árnyékos helyet, és nyakára hágtunk mind a harminc pogácsának. Nálam volt egy csatosüvegnyi príma csapvíz, a felét megittuk rá. Akkor már csurogtak a csa­pok majdnem az egész vá­rosban. — Megettük a holnapot — mondta a lány, és nagyot só­hajtott. — A tegnapot ettük meg — igazítottam helyre. — Hál’ is­tennek, hogy megettük. — Mintha egy hosszú, piszkos, sötét alagút lett vol­na. de most már kijöttünk belőle, ugye? Csend volt, csak a nap sü­tött szinte hallhatóan. A lány arrébb csúszott, há­tát nekivetette egy fának, a lehetetlen szoknyát ölébe húzta, hogy térdét-combját süsse az áldott nap, szemét behunyta, fejét egy kicsit félrehaitotta, és ettől a moz­dulattól egyszerre sírhatné- kom támadt Két kézzel ma­gamhoz rántottam, mint ful­dokló a mentőövet, arcomat az ölébe fúrtam és zokogtam, mint egy taknyos kölyök. — Ne eírj — mondta. — Ne sírj, drágám. Hallod? Ne bőgj már, szívem, ne ordíts} még azt hiszik a mókusok,- hogy légiriadó van, nem ér­ted? Jaj, te kölyök, összebőgöd az estélyi ruhámat, hogy fo­gok kinézni az angol missziá koktélpartiján? Ne bőgj, kis­fiam, süt a nap ... De akkor már ő is bőgött,' ő is két kézzel kapaszkodott belém, arcát tarkómra fekte*- ve sírt, összevissza könnyezve az ingemet. Aztán később, amikor már ő is csak szipogott, férfias mozdulattal zsebkendőt kí­náltam neki. Elfogadta. És ezt az apróságot a bizalom olyan magas fokának érez­tem, hogy boldogan hanyatt vetettem magam a fűben, és ránevettem egy pitypangon turistáskodó katicabogárra. — Mondd, nálatok i‘ volt a pincében ruhatetű ? —. kérdezte hirtelen. — Volt. De fejtető nem. — Nálunk az is volt. Anyám az utolsó deci petró­leumot öntötte a fejemre a lámpából, aztán bekötötte a hajam egy kendővel. Még a ruszkik is rajtam röbög’ek, olyan voltam, mint egy tur- bános török. De azóta már pont tizennégyszer mostam hajat. Nézd! Fölém hajolt, haja úgy hul­lott arcomra, mint egy sátor. A szeme nevetett A csillo­gó sötét szeme, ami olyan óriási volt, és olyan mély, hogy egy egész ország minden elmúlt keserűsége és minden eljövendő boldogsága elfért benne. Kötvény Dacai ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom