Dolgozók Lapja, 1975. szeptember (28. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-07 / 210. szám

1975. szeptember t. vasárnap DOLGOZOK LAPJA 5 tülyés Gyula: őrdSkw. Nem érdekel, mi a neved fűzöld-fejű madár. A.zzal is kevesebb köztünk az akadály. Nem nyomul közénk ennyivel , sem a vüág. Se nyom, se jel, se rubrikák! A hangodat, a szavadat sem ismerem. Szót ért csak annál hamarabb szíved s szívem. ~ Tű-zöld fejű, hó-begyű, kék­hasú társ, édeni, nem lehet elég lent: elég elölről kezdeni; Nádasdi Éva! £meJ4 t&L Emelj föl, haldokló virágot; madár nem visz fészkébe, anya nem fogad ölébe, emelj föl, haldokló virágot; bársonyos mélyű percek, hullámok nem ölelnek: hadd simuljak a világhoz. Mindig a messze, mindig a végső, utolsó vagyok, és első, szívedben vagyok lüktető ékkő; madarak, kapjatok csőrötökbe, anyám, bújtass el öledbe; már kibomlásában haldokol a virág; élek, mint büszke halálú dáliák. Szekszárdi Molnár István: (Ufm itthon Elet, — de jó, hogy találkozom veled. JL mozdulatlanságomnak már vége. Nemcsak lábra tudok állni már, hanem járni is (tudok újra. Az utcán száguldhatok mint mások lesz munkám, otthonom és célom. Igyekszem elfeledni o betegség napjait. 'A kórház helyett nyugodtan gondolhatok már a mára és a holnapra, a holnapokra. Áldhatom újra az életet. Szabad-e a szabad idő? A szabad időről Kosztolányi játékos sora jut eszünkbe: „emlékezet — most azt hi­szed, hogy volt, most meg azt, hogy nem létezett." Létezik-e növekvőnek mondott szabad­időnk, ha igen, mit tekinthe­tünk annak, s jut-e belőle a könyveknek? Szabad időnek a munkától szabad időt mondjuk. Minél kevésbé szereti Valaki a szakmáját, annál élesebben válik el a nem szabadnak te. kintett óráktól a szabad idő, annál inkább lesz számára az önmegvalósítás eszközévé (hobbyk útján), s az élet na­posabbik felévé. Viszont, ha valaki megszállottja hivatásá­nak, elmosódnak a határok: a szabad idő egy ré­sze a hivatást szolgálja, egé­szíti ki (szakkönyvek olvasá. sa, viták szakmai témákról, kísérletezés, rajzolás, tervezés, számítások, stb. otthon). Az aktív pihenéshez és a szemé­lyiség gazdagodásához azon­ban más jellegű tevékenység is szükséges. Olyan órák is kellenek melyeknek kitöltése a legszeretettebb hivatástól is független, melyek kikapcsoló­dást adnak annak gondolat­köréből, elősegítik a felüdü­lést jelentő esztétikai élmé­nyeket (művészetek, szépiro­dalom) biztosítják a szükséges mozgást (sport, kertészkedés, turisztika), a céltudatos, vagy kíváncsiságból kezdett tanu­lást, művelődést. A valóban sokoldalú sze­mélyiség sok ilyen órát kí­vánna és tudna kitölteni. Az unalomtól csak a semmi iránt sem érdeklődő, „szenvedélyte- len” embereket kell féltem. Ám, ha növekszik is a szabad­idő, egyelőre kevés van belő­le. Nem tekinthetjük ugyanis szabadnak a munkaerő repro­dukálásához szükséges időt; tehát az élelmezésre (vásár, lás, főzés, étkezés, mosogatás), a tisztálkodásra (takarítás, mosás, fürdés) és az alvásra fordított időt Közgazdasági értelemben a munkerő bőví­tett újratermelésének tekint­hető a gyermeknevelés is. Ha még a „nem szabad” időhöz soroljuk a közlekedés szinte személyenként változó idejét, akkor kiderül, hogy vajmi kevés olyan óránk ma­rad, melyet valóban szabadnak mondhatunk. De még ezeket is igen sok embernél elviszi a másodállás, maszekolás, kü­lön munka. Az elmondottakból kitűnik, hogy a szabad idő igen becses kincs és korántsem jut hozzá mindenki egyforma arányban. A kis fizetésű dolgozóknál a mellékmunkáknak sokkal na. gyobb a szerepük, mint a ma­gasabb keresetűeknél. A ma­gasan képzett értelmiségiek viszont hivatásszeretetből for­dítanak az előírtnál több időt munkájukra. A becses kincset ésszerűen felhasználni: ez a feladat. A szabad időre is vonatkozik a régi tapasztalat: amire na­gyon akarunk időt szánni, ar. ra mindig is lesz időnk. Aki 140 éves tanácstag Az észak-kaukázusi Azer­bajdzsán négy falujának lakói a Szovjetunió legidősebb em­berét, a 140 éves Medzsid Agajevet, a tikjaandi kolhoz nyugdíjasát, az összevont köz­ségi tanács tagjává választot­ták. Azerbajdzsánt a hosszú­életű emberek hazájának tart­ják. Ebben a szovjet köztár­saságban igen sok olyan em­ber él, akiknek életkora meg­közelíti a 100 esztendőt. Haj­lott koruk ellenére az öregek rendkívül energikusak, aktí­vak, többségük ma is dolgo­zik. A hosszú életűek zöme a Talis-hegységben él. Medzsid Agajev 120 éven át pásztorkodott, s csak tavaly hagyott fel ezzel a munkával. Élvezhetné a nyugdíjasok jól megérdemelt pihenését, de ma sem akar ölbe tett kézzel ül­dögélni. A kolhoz földjeit őr­zi, nehogy az állatok kárt te­gyenek a vetésben. Naponta 10-12 kilométert gyalogol. A hosszú életűeket a falu tisz­telete övezi, gyakran kikérik tanácsaikat. Agajev magas, szikár ter­metű férfi, nagyszerűen lát, s csak arcának mély ráncai, gyérülő szakálla árulkodik pátriárkához illő koráról. Egészsége ma is kiváló. Medzsid Agajev gyermekei­nek, unokáinak, déd- és ük­unokáinak száma összesen 151. Agajev felesége 70 évvel ez­előtt meghalt, akkor újra nő­sült. Valerij Grigorjev (APN — KS) arra hivatkozik, hogy nincs ideje olvasni, az nem szereti a könyvet. Mert a könyvbarát az idő szorongató harapófogó­jában is megleli magának a szükséges perceket. Közleke­dés közben is lehet olvasni, az alvás idejéből is elcsenhe­tünk valamennyit. Vannak, akik a „gyorsolvasás” új technikájára esküsznek (legel­terjedtebb módja, ha csak a sorok közej>ét olvassuk, a so. rok két szélét csupán érinti a pillantás). Am azt hiszem, hogy a gyorsolvasás csak az eleve „átfutni” szándékozott szövegek esetében célraveze­tő. Amit valóban meg akarunk ismerni, azt nyugodtan, a meg­ragadó gondolatok fölött töp­rengve, esetleg visszalapozva és újra átnézve kell olvas­nunk — a nagy gyakorlottság aztán^ magától is gyorsítja az olvasás és gondolkodás se. bességét. Legfontosabb azonban a válogatási képesség, a köny­vek közti eligazodás. A köny­vekkel bensőséges viszonyban lévő könyvbarát úgy lel rá a maga számára szükséges mű­vekre, ahogy az ókori Róma nagy gondolkozója, Seneca tanácsolja Erkölcsi levelei­ben: „Szerintem a kiegyensúlyo­zott kedélyállapot első is­mertetőjele, ha valaki képes megpihenni és elmulatni ma­gában. Ám, de arra ügyelj, hogy a sok szerző, s a minden­féle fajta könyv olvasása ne legyen csapongó állhatatlan- sággá; bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz ma­gaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön telked­ben.” Bozóky Éva ' Á páciens szélesre tárta S körzeti rendelő ajtaját és ki­szólt a folyosóra: — Kérem a következőt! Alacsony, hajlott hátú, idős néniké tipegett be a szobába. A páciens barátságosan meg­jegyezte: — Hogy vagyunk? Hogy va­gyunk? — (Elég rosszul, kedveském.' Á fiam már négy hónapja nem járt nálam. Sajnos, a me­nyem ellenem uszítja, pedig tessék elhinni, én igazán egy rossz szót nem mondok róla senkinek. A páciens együttérzően bó­logatott: — Ilyen az élet. Mindenkinek van panaszkodni valója. Most miről beszélgessünk? Talán az időjárásról? — Beszélhetünk; leikecs­kém. Reggel, amikor lemen­i) páciens tem tejért, nagyon fújt a szél. Alig győztem átmelegedni. Hiába, már nem vagyok a ré­gi. A páciens továbbra is türel­mesen érdeklődött: — Miről beszélgessünk még, nénikém? — Most már inkább elmon­danám, hogy oldalt, deréktól felfelé van egy tojás a hátam­ban! . .1 A páciens gyorsan közbe-, vágott: —r Ezt már ne nekem tessék elmondani, hanem a doktor úrnak. Gyors mozdulattal elhúzta a fehér függönyt: — Főorvos úr, legyen szíves: Remélem, sikerült gyorsan bekapnia az ebédjét, amíg én elbeszélgettem a nénikével. A doktor egy falat kenyérrel felitatta a pörköltszaftot, és lenyelte az utolsó falatot. Az­tán a páciens fülébe súgta: — Köszönöm a segítségét. A betegek a rendelőben az első tíz percben magánjellegű pa naszaikat mondják el. Ezek meghallgatásához nem kell or­vos, megteszi egy laikus is. Ezek az improduktív tíz per­cek rengeteg felesleges időt jelentenek. Még egyszer köszö­nöm fáradozását. Most már én foglalkozom a nénivel. A páciens udvariasan meg­hajolt: — Viszontlátásra holnap délben. Amíg megeszi a töltött káposztát, szívesen rendelek ismét. Galambos Szilveszter A felejthetetlen mester örökségéből A Nyilas. A közelmúltban elhunyt Kisfalud! Strobl Zslg­mond, Kossuth-díjas szobrászművész, egyik világszerte is« mert alkotása Budapesten a Városligetben látható „Nyilas” című szobor , ;) (MTI Fotó — Vadas Ernő felv. — KS% Szomszédasszonyok Most aztán törhetem a fe­jem hazáig, vagy akár holnap reggelig. Ez a két asszony a régi cselédház ajtajában ne­héz helyzet elé állított: a megválaszolásra váró kérdé­sek sokaságát rakták a vál- lamra, s tették ezt ártatla­nul, gyanútlanul, úgy, hogy tulajdonképpen nem kérdez­tek az égvilágon semmit, mindössze elmondták a ma­gukét. Kötelező törődni ve­lük? Jobb volna talán elfelej­teni őket, másra gondolni, vicceket mesélni, vagy a Ket- tőtől-hatig műsor táncdal- szövegeit hallgatni? Minden­ki úgy él, ahogy tud, az egyiknek sikerül, a másiknak nem, ide húz a szerencse, oda nem húz, nyugalom, csigavér, felesleges felizgatni magam, másodikán a fizetést így is, úgy is megkapom. Ez a két asszony két világ: Egyelőre még szomszédok, de ősszel elválnak az útjaik. Meggyőződésem, örökre eltá­volodnak egymástól és két év múlva, ha egyáltalán megis­merik egymást, legfeljebb kö­szönésre szorítkoznak, mivel közös témát aligha találnak. A sovány, barna asszony férjével és két gyermekével szeptember végén beköltözik a községbe, az új, háromszo­bás, komfortos saját házba. 1 * * í .......f 4.....:...7#----------------------------------------------------- • ....... A HOSSZÚ ÜT ELŐTT.:: {Jusztin Jeív.) Alig várják a nagy napot; Elég volt a szoba-konyhából. Naponta- megnézik a beköltö­zésre váró családi házukat, s naponta látják: munkájuk­nak, keresetüknek van nyo­ma, látszatja. Szorgalmuk, akarásuk megtestesült, vala­mit elértek, megalkottak, jelt hagyva maguk után, hogy nem éltek hiába. Az asz- szony negyvenéves, a férj negyvenkilenc. , í A másik, a kövér, tepsi­fenekű asszony a fejét ingat­ja: mi maradunk. Kifejtette, nem áll szándékukban a szoba-konyhás, volt cselédla­kástól elbúcsúzni, nincs hoz­zá se erejük, se kedvük. De, ha volna, akkor se mozdul­nának. Házat a világért nem építenének, méghozzá előre­látásból. Félő ugyanis, hogy a gyerekek majdan összevesz­nének a jusson, pereskedné­nek, meggyűlölnék egymást. A szöveg dühítően ostoba, ám az asszony oly öntudatosan, fújja, mintha értékes munka­felajánlást termi. Észbe kapok. Csakugyan felajánlás ez, el­tökélten, szinte büszkén vál­lalja élete végéig a szoba- konyhás, volt cselédlakást. Kihívóan, rátartian. Olvasóim előtt immár bi­zonyára világos, hogy töpren­gésem tárgya a mindent fel­élő ember, a javak szaporítá­sára képtelen ember, az, aki­ben nincs vitalitás, hiányzik belőle az életrevalóság, bi-; zonyos értelemben „csökkent értékű”. Ennek ellenére ma­gabiztos, általában nagyszájú, miként mondani szokás, „du­mája van, tehetsége nincs”. Ismerjük, hiszen típusról van szó. S ha ebben a tárgykör­ben még mélyebbre ássuk magunkat, a nyugtalanító kér­dések sokasodnak. Megmagyarázhatatlan rej­tély például, hogy azonos tel­tételek és lehetőségek birto-' kában az egyik család „ösz- szeszedi” magát, a másik nem megy semmire. Képletesen szólva: a két asszony családjával húsz év­vel ezelőtt ott állt egy képze­letbeli rajtvonalnál, futásra készen. Adott jelre az egyik család megiramodott, a má­sik el sem indult. Ugyan ml-, ért? Lustaságból? Kényelem­szeretetből? Mindez előfor­dulhat, de hasonló esetekkel bajlódva, azokon rágódva, legtöbbször az derül ki, hogy szó sincs lustaságról, hanyag­ságról, kényelemszeretetről. Ilyenformán a magam ré­széről erősen a felé hajlok; a csökkent értékűség a gon­dolkodásmódban jelentkezik. Egyfajta kombinációs készsé­get igényel megtervezni, fel­építeni az ésszerű gyarapo­dást. Fegyelmezett észmuaka szükségeltetik ahhoz is, hogy a lehetőségek az ésszerű gyár rapodást szolgálják. Gondol­junk még a fegyelemre, a tü­relemre, a kitartásra, a mód­szerességre, ez mind-mind szellemi erőpróba. Oda jutok: a kövér asz^ szony valamit nem tud. Kér­dés azonban, hogy erre a va­lamire megtanítható-e? Ha megtanítható, újabb kérdés következik: kik tegyék, még; inkább, hogyan tegyék? Az­tán a további kérdések: Le­het-e tanítani ezt a tárgyat; amit még magunk.sem is­merünk. Ezen a területen £3 életmódkutatás a kezdő lé-; pest sem tette meg. Mondhatnék, az életerő hiá­nya, a múltból ránk maradt örökség, a kizsákmányolás sok emberből egész életre szó­lóan kiölte a kezdeményező- készséget, enerválta, eltompí­totta. De miért van az, hogy nem kívánatos mértékben új­ratermelődik? Az akarások ugyanúgy jellemzik a fiata­labb generációkat, mint 3 maradások. 1 _ Beszélgetve az asszonyok­kal, megtudtam: a két család jövedelme, kiadása szinte fil- lémyi pontossággal megegye­zik. Öltözködésre, enni-, inni­valóra egyformán költenek; nagylábon nem élnek, örököl­ni nem örököltek, lottón nem nyertek. Törhetem a fejem: hol van az a pénz, amiből a kövér asszony családja nem épített háromszobás lakást? Ugyanúgy megvolt, mint a szomszédnak. De mire fordí­tották? Szekulity Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom