Dolgozók Lapja, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-12 / 188. szám

DOLGOZOK LAPJA 9 Közös cél —■ közös gond A közművelődés eleven áramába Igazodva az üzemi, termelési érdekekhez, bekapcsolódva a lakóhelyi életbe MINT KÖZTUDOTT, a köz­művelődés nagyrészt intézmé­nyekre épül. Az intézmények közül talán a legfontosabb a művelődési otthonok hálózata, tekintettel arra, hogy sokrétű tevékenységével többféle igényt is ki tud elégíteni egy­szerre, egymással párhuzamo­san. A művelődési otthonok egy része jól szolgálta az el­múlt időszakban a látogatók különböző rétegeit. Korszerű­södött a tartalmi munka, gaz­dagabb művelődési lehetősé­gek tanúi lehettünk, fejlődött a klubmozgalom, megszapo­rodtak a nagy tömegeket-ak­tivizáló formák, a fórumok, vetélkedők, és hasonlók. Több művelődési otthon megújult, korszerűsödött kívül-belül, s épült néhány új is. Veszprém, Dunaújváros, Kecskemét büsz­kélkedhet például korszerű, új művelődési otthonnal, hogy csak a nagyobbak közül em­lítsek néhányat. , A megelégedésre és a meg­nyugvásra azonban az emlí­tett eredmények ellenére sincs okunk. Kétségtelen, hogy a művelődési otthonok egy részében határozott fejlődés mutatható ki az utóbbi néhány esztendőben. Mégis, „magunk alatt vágnánk a fát”, ha csak ezt látnánk, csak érré építve végeznénk a további munkát., Mert ugyanakkor sok még a korszerűtlen, az egyre jobban és szebben berendezett laká­sokból az embereket „elcsábí­tani” nehezen tudó, gyakran anyagi gondokkal küszködő művelődési otthon is. És akad példa jócskán — s.ajnos — a szinte már évtizedek óta a megszokott rendezvényeket szervező, a, ma már kisebb hatású formákat ismételgető, vagy éppen a kihasználatlan művelődési otthonokra is. Közös a cél, közös a gond is. Együtt, összefogva kell tenni — mert csak így lehet eredményesen — azért, hogy művelődési otthonaink tartal­mi tevékenysége és működési körülményei megfeleljenek azoknak a feltételeknek, ame­lyeket a természetes fejlődés­sel együtt járó változások és a megnövekedett művelődési igények, a kultúra közös kin­csei iránti érdeklődés állít elé­jük. Mire gondolok? Az egyik alföldi községben két héten belül külön-külön hirdetett népdalestet a műve­lődési ház és a termelőszövet­kezet. (Az utóbbi a saját, nap­közben ebédlőnek használt kultúrtermébe.) Mindegyik meghívott országosan elismert népdalénekeseket is. Mindkét helyen körülbelül félig töl­tötte meg a termet a közönség, aszerint, hogy melyik szerve­zőtől vett jegyet. A takarítás és a villanyszámla költsége, a meghívott énekesek tisztelet­díja persze attól még nem csökkent a felére, hogy csak „fél ház” volt a rendezvé­nyen. Közösen, összehangolt munkával, csak az egyik es-, tét megtartva sok energiát és pénzt megtakaríthattak volna ebben a faluban. A példát csak azért mond­tam el — hozzátehetnék még sok hasonlót —, hogy lássuk; nagyon is indokolt egy-egy adott helyen az erőforrások ésszerű, közös, összehangolt ki­használása. A tanácsi, a szak- szervezeti, a szövetkezeti és a más szervek által fenntar­tott művelődési intézmények­nek összehangoltan, egymás munkáját kiegészítve kell működniük, ha a művelődési munka hatékonyságát növelni akarják. Még jobb, ha sikerül módot találni az intézmények közös fenntartására, mert így összeadódik a pénz, egyesül­nek a szellemi energiák. a tartalmi munkában megszűn­nek a fölösleges párhuzamos­ságok. Növekszik a közműve­lődési munka hatékonysága, javulnak a művelődési felté­telek. Különösen fontos, hogy a termelőszövetkezetek az eddi­ginél nagyobb mértékben já­ruljanak hozzá a közművelő­dés fejlesztéséhez. Még min­dig kevés helyen vesznek részt a művelődési intézmény fenn­tartásában, holott a legtöbb esetben erre lenne lehetősé­gük. Kívánatos továbbá, hogy az üzemi, szakszervezeti mű­velődési intézmények minde­nütt segítsék a lakóhelyi köz- művelődést is — erre egyéb­ként egyre több jó példát mondhatunk —, ugyanakkor a művelődési otthonnal c^m rendelkező üzemek, vállalatok munkásainak kulturális ellá­tásáról gondoskodjanak a ta­nácsi közművelődési intézmé­nyek. Méghozzá ne csak úgy általában, az „előttük is nyit­va áll az ajtónk” elv alapján, hanem á munkahelyekkel való konkrét megállapodás alapján, igazodva az üzemi, termelési érdekekhez. SOKAT TEHETNEK a mű­velődési otthonok az iskola- rendszerű felnőttoktatás sike­réért,. is, korrepetálások, meg­felelő szakköri foglalkozások, filmvetítések és hasonlók szer­vezésével. Ugyancsak segíthe­tik — és szintén közös össze­fogással! — a bejáró munká­sok művelődését, a munkás- szállók lakóinak közművelődé­si életét. Nem sorolom tovább a tennivalókat, szakképzett és lelkiismeretes népművelőink nagyon jól ismerik azokat, s ha a fenntartók részéről ma­ximális segítséget kapnak, meg is valósítják őket a művelődé­si intézmények keretében. Kö­zös, összehangolt tevékenység­gel, a spontán művelődési for­mákra is építve, bizonyára si­kerül még több olyan embert bevonniuk a közművelődés eleven áramába, akik eddig még kimaradtak belőle. Mátyás István Az olvasás iskolája Néhány jó tanács kezdő gyűjtőknek Az élő házikönyvtárról, a vallomástevőről beszéltünk legutóbb. De nem szóltunk a gyakorlati nehézségekről. Mi­nél erősebb könyvbarát szen­vedélyünk, annál szőkébbnek érezzük a teret, melyben azt kiélhetjük. De a legkisebb la­kást is falak veszik körül, s okos falkihasználással kis helyre is sok könyv fér. Igen jók a falba csavaroz­ható kis létrák, amelyekre tetszés szerinti távolságban helyezhetjük el a polcokat. Így olyan falfelületek is fel­szabadulnak, amelyekhez álló polcokat nem tudnánk tenni (pl. rekamié, asztal feletti fal- síkok). Újabban készítenek a szokásosnál valamivel széle­sebb, hátul magasított polco­kat is, ezeken két-két sor könyv tárolható egymás mö­gött úgy, hogy a magasítás révén a hátsó sor is látható. Sajnos .a bútoripar nem igen veszi tudomásul, hogy „olva­só néppé” kezdünk válni, ezért a gyűjtés előfeltétele, a tárolás megoldása ma még eléggé költséges. Aki szereti könyveit, gon­dozza is őket, mert sajnos a por tönkreteszi a papírt. (A régi, nagy könyvszekrények több védelmet biztosítottak, de modern lakásban nem vol­na hely számukra.) A köny­vek napi tisztításához a toll- seprű is elég, de legalább ha­vonta egyszer ki kell porszí­vózni a polcokat. A magánkönyvtár legveszé­lyesebb ellensége a kölcsön­kérő. Ha a gyűjtő embersé­ges, nem tudja megtagadni a kérést, még altkor sem, ha különböző táblák hirdetik ná­la, hogy „könyvet elvinni ti­los!” De nem is a kölcsönzés^ sei van baj, hanem a köl- csönkérők rendetlenségével. Itt is megkívánnak valamit, ott is, hazaviszik, összekeve­redik, a végén már maguk sem tudják, hogy melyik könyvet honnan hozták el. A könyvbarát kétféle mó­don védekezik: a kölcsön adott könyv helyére ún. „őrcédulát” tesz és ráírja, mikor, kinek adta; ezzel emlékezteti önma­gát, hogy kitől kell vissza­kérnie. A könyveibe pedig ex libris-t (könyvjegyet) ragaszt, kerüljön bárhová a könyv, ha tisztességes ember kezébe jut, megnyílik a visszaadás útja. (Ebből a gyakorlati szük­ségből született a grafika kü­lön ágazata: a kisgrafika mű­fajába tartozp ex libris mű­vészet.) A házikönyvtárat is selej­tezni kell időnként, bár csín­ján: anélkül, hogy múltunk, fejlődésünk fontos tanúit el- távolítanánk, úgy csinálunk helyet új barátainknak,'hogy a véletlenül odasodródott, gyűjtőkörünkbe nem tartozó könyveken túladunk. A könyv ugyanis, .akár a mágnes: vonzza maga után a többit; ahol van belőle valamennyi, oda tódulnak az új hullámok. Lehet, hogy nem a könyv a ludas ebbéh, hanem a saját gyűjtőszenvedélyünk, mindegy, ha szeretjük a könyveket, ki­csit „antropomorf” szemlélet­tel nézünk rájuk, vagyis úgy, mintha emberek lennének. Könyvszeretetünk jele a dedikáltatás is. Az író kézírá­sával ellátott könyv igen be­cses. (Van aki külön polcot is rendszeresít az ilyen kötetek számára.) A gyűjtő még csak az író iránti megbecsülésből kedveli a dedikált könyvet, ám utóda hálás lesz érte, mert néhány évtized múltán (nem is szólva évszázadról!) óriási értéke lesz egy-egy ilyen kötetnek. Ha a dedikáció sze­mélyes hangú, akkor az író életében semmiképp sem il­lik eladni: súlyos sérelem, ha netán épp ő találkozik művé­nek melegen dedikált példá­nyával az antikváriusnál. Antikváriusnál pedig min­den tekintélyesebb házikönyv­tár tulajdonosa jár: ha van meghatározott gyűjtőköre, azt mindig is ki akarja egé­szíteni régebben kiadott mű­vekkel. — Mindig saját könyvünket olvassuk utoljára, — szoktuk mondani, mert csakugyan gyorsabban kell végeznünk a visszaadandó könyvvel, akár könyvtárból, akár barátunktól hoztuk. De ha utoljára is: csak olyan könyvet vegyünk birtokunkba, . amit olvasni akarunk; s akkor érdemes igazán gyűjtésünkre, ha több­ször is el akarjuk olvasni, ha közelségét, elérhetőségét min­dig kívánjuk. (Vagy ha folya­matosan, időnként használjuk, mint a kézikönyveket és a szakirodalmat.) Az ilyen könyv nem szoba­dísz, s az ilyen könyvtár iga­zi gyönyörűség forrása: haj­lék, amelyben örök barátaink mindig jelen vannak. Bozóky Éva „Hz ön diákja, Pocangó Miklós..;’ Több mint negyven esz- * tendeig tanította, ok- tatta-nevelte a diákokat peda­gógus elhivatottsággal, mély­séges emberi , szeretettel a szépre, jóra Grozni) legöre­gebb, rég nyugdíjas tanítója — P.D. Melnyikov. Véglegesen spha nem szakadtak el tőle diákjai. Akik tehetik felkere­sik, akiket messzebb vitt a sorsuk, levelükkel keresik fel, öreg tanítójukat, akinek mun­kásságát Lenin-renddel és Vö­rös Zászló Érdemrenddel is­mérte el a szovjet társadalom. Szeretettel bontogatja napi postáját, s mindig megörül a szíve, ha budapesti bélyeg­zőt lát a borítékon. Tudja, hogy azt mindig így találja aláírva: „...volt diákja, Po­cangó Miklós... Ilyenkor újra és újra eszé­be jut, milyen kanyargós és nehéz utat járt be ez a ma­gyar család. Miklós apja, Po­cangó József, Kun Béla har­costársa volt. Együtt vettek részt a kommunista párt meg­alakításában Magyarországon, majd 1919-ben, a Tanácsköz­társaság győzelme után egy magyar hadtest komiszárja volt Pocangó József. A Horthy- fasizmus uralomra jutásakor börtönbe zárták, s életfogytig­lani fegyházra ítélték. 1922- ben sikerült kijutnia a Szov­jetunióba és Groznijban tele­pedett mee A fia, Miklós is itt végezte iskoláit, itt lépett be a Kom- szomolba, majd Grúziában tisztiiskolát végzett. A magyar vörös komiszár fia szovjet tisztként vett részt a Nagy Honvédő Háborúban. Harcolt Sztálingrádnál. Ott volt Sze- vasztopol felszabadításánál, kétszer sebesült, felgyógyulva mindkétszer visszatért a front­ra. Magyarország felszabadítá­sa után a család " visszatele­pült szülőföldjére, Magyar- országra. Pocangó Miklós ka­tonai akadémiát végzett, majd katonai újságíró lett. Ma már ő is nyugdíjas, mint volt taní­tója. Unokái vannak, akik neki is köszönhetik a békés, szép magyar életet,, a lehetősé­get, hogy felépíthessék a szo­cialista Magyarországot. De Pocangó Miklós soha nem felejtette el a grozniji éveket. Egyik levelében ezt írja Melnyikov tanítónak: „Emlékezetemben ön mindig olyan pedagógusnak marad meg, akit szerettek és tisztel­tek diákjai egyenességéért, jó szívéért. Köszönöm önnek azt a sok szépet és jót, amire ta­nított engem, a magyar kis­fiút ..." Az elmúlt évben töltötte be 70. életévét Melnyikov, s az évfordulóra írt levelében Mik­lós, a régi diák ezt írta: „Szá­momra ön mindig olyan ma­rad, amilyennek megismertem, délceg, magas, sudár termetű, vidám, erős ember, akinek a 30-as években semmit sem je­lentett felpattanni a biciklire, és Moszkvába karikázni...” — Ez így igaz, — mondta mosolyogva Melnyikov, ami­kor nála jártam, s kiderült, hogy nem egyedül volt azon a maratoni kerékpárúton. így emlékszik: — 1931. május végén 32 sportoló diákommal együtt el­indultunk a Groznij—Moszkva közötti útra. Kerékpárunkon felerősítve a tábla: „A groz­niji olajosok két és fél év alatt teljesítették ötéves ter­vüket!" Ezen az agitációs úton mindenki értesült arról a ha­talmas tettről, amely a békés alkotó munka kiemelkedő fegyverténye volt. A mü öröm­hírt vivő túránk volt az első, szerte a nagy Szovjetunióban — mondja. aga elé tesz egy tiszta lapot, tollat fog, s ta- .án tudomást sem véve a ven­dégről, írni kezd. Pocangó Miklósnak válaszol 'Budapest­re, annak a tanítványnak, aki a harcban és a békés épí­tőmunkában egyaránt úgy áll­ta meg a helyét, ahogyan azt a mindig jóra, szépre oktató tanító, Melnyikov elképzel­te ... ~ aj aszonon Balatoni képek A mindig végtelennek tetsző, — s mindig gyönyörű — ba­latoni táj időtlensége, — azaz mindenkori lebilincselő idő­szerűsége számtalan magyar festőt ihletett meg, alkotásaik­ból idézünk most — emlékeztetőül — egy párat Molnár József (1821—1899) „Balalonpart Boglárnál” címfi képén a tó száz év előtti életet rajzolta. (Keszthelyi Múzeum) Bernáth Aurél (1895) képe a Balatoni táj tornyos villával, —• szelíd, fénylő tavat, a táj déli nyugalmát sejteti. Egry József (1883—1951), — a Balaton festője, — Vitorlás az Aranykapuban cimű alkotása olyan áttetsző, opálos fények vibrálása, amely nyári napokon gyakran lenyűgözi a tó szemlélőjét. (Nemzeti Galéria). Boldizsár István (1897) Földvári kikötője a vihar előtti utol­só perceket, a fák pieghajlást megelőző dermedt pillanatát állította meg, — hogy a néző hallani véli a kirobbanó vihar feldübörgését. Bartha László (1912) „Kora tavasz”-a a tihanyi dombot, a mindig csendes Belső-tó kicsinységét, halványságát hang­súlyozza, az alvó szőlőtőkéket még csak jelző szürke karók mellett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom