Dolgozók Lapja, 1975. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-31 / 204. szám

Í375. augusztus 31. vasárnap DOLGOSOK LAPJA 5 H „paifMamisíló” Haydn Dr. Mócsényi Mihály, a ker­tészeti tudományok neves mű­velője „magánszorgalomból” esztendők óta a fertődi Esz- terhá2y-kastély építéstörténe­tét és egykori főúri gazdáinak élettörténetét kutatja. Az ama­tőr kultúrtörténész a herce­gi család különböző levéltá­rakban fellelhető valamennyi iratanyagát lefényképezte. A több ezerre rúgó, jórészt né­met nyelvű dokumentum- gyűjtemény szöveghű megfej­tése érdekében — alapos stú­diumok révén — elsajátította a korabeli német írásmód és szóhasználat árnyalatos isme­retét. Ennek eredményeként a hivatásos kutatók hitelesnek minősített korábbi szövegát­ültetését az illetékes fórumok jóváhagyásával, lényegesen fi­nomította. A későbaroikk épü­let-költemény pedig annyira elbűvölte, hogy sok száz mun­kaórával könnyen alakítható finn nyírfából makettjét is elkészítette. Mócsényi professzor a kas­tély valóságos anatómusává vált: a „magyar Versailles” szinte minden porcikáját meg­bízható alapossággal ismeri. Még azt is tudja, hogy a szá­zados vaskos falazatban a cső- és csatornahálózat ere­zete mely pontokon helyezke­dik eL Az egyes tégladarabok „genezisét” is felderítette: hón­áét, milyen gyárból, miféle betűjelzéssel, mikor kerültek oda. Kutatómunkája kultúrhis- tóriai titkokról is fellebben- tette a fátylat. Sokáig rejtély volt például, hogy a hercegi operaház részére külföldről érkező partitúrákat ki írta át alacsonyabb hangfekvésbe. A sárguló irományokból sikerült kibogarászni, hogy a „hami­sító” nem volt más, mint ma­ga Haydn, aki erre az egyik énekesnő iránti vonzalmából „vetemedett”. Vörös Béla éa müveI Esztergomban Esztergomi kiállításának amit ki tud fejleszteni. Szü- egyik alkotása előtt állunk leimnek sosem volt lehetősége meg. A mester magyaráz: — Madár, ha úgy tetszik, ván­dormadár. Földbe, idegen földbe kapaszkodik. Ez a szimbóluma egész életemnek. Ez a kiállítás szülőföldem el­ismerő gesztusa. Hálás köszö- netemet fejezem ki mind­azoknak, akik erre a lehető-, séget megadták. — Hosszú volt az út Esz­tergomtól Párizsig, onnan is­mét Esztergomig... — Egyrészt nagyon rövid .: ! másrészt nagyon kínos volt. Az embernek nincs ideje az idővel foglalkoznia, amíg dol­gozik. Számomra a művészet internacionális nyelv. Ha az ember Beethovent hallgatja, nem kérdi meg önmagától, a művész német volt-e? A mű­vészet — az művészet. Ter­mészetesen provinciális vo­nása is van az alkotónak — én már kiforrott emberi ka­rakterrel, világnézettel kerül­tem külföldre. — Az indulás évei? — Nehéz volt. És ezt nem lehet elválasztani munkáim felajánlásától. Esztergomra — gyermekkoromban — a kleri­kális jelleg rányomta bélye­gét. Abszolúte semmi lehető­ségem sem volt arra, hogy megismerkedjek a művésze­tekkel. 1956-ban jöttem elő­ször haza, Magyarországra. Ügy tapasztaltam, hogy a vá­ilyen irányban taníttatni. A pincesoron, a Rozália kápol­na mögött laktunk. A kápol­nát éppen renoválták. Buda­pestről érkeztek freskófestők. Náluk dolgoztam tizenegy éve­sen, cigarettáért, sörért sza­likózist kaptam az elefánt­csont-portól ,.. — Ez volt a karrier . 1! — Sikeremet, ha van ilyen, szociális-ökonomikus gondol­kodásomnak köszönhetem. Ke­mény fejű vagyok, nem enge­dek az elképzeléseimből, ön­fejűségem nem azt jelenti, ladgáltam. Este otthon lemá­soltam, amit ők délelőtt fes­tettek. Anyám dicsekedett el a restaurátoroknak, nézzék meg, mit csinált Béla... Ezek az emberek mondták anyám­nak, érdemes lenne taníttatni. Rövidesen kitört az első vi­lágháború. Újpestre kerültünk. rosban művészeti téren újat gs hűvös László Garay-téri, nem találok. Vitathatatlan, hogy a régi művészeti kincsek hallatlan értéket jelentenek ma is. De a fiatalság jövője sokkal fontosabb. Ezért láttam szükségesnek, hogy a képző- művészettel, a magam mun­kásságával álljak a város ren­delkezésére. Elhatároztam, hogy hagyatékomat szülőváro­somnak, Esztergomnak adom, s ezzel esetleg hozzájárulha­tok ahhoz, hogy helyesebb művészeti világkép felé ori­entáljam a fiatalokat. __ Talán még maradjunk E sztergomnál. Ki adott Vörös Béla kezébe ecsetet, szobrász­vésőt ... ? — Senki. Az emberrel szü­letik egy bizonyos adottság, l.tMJ *_ Oláh Béla, I. ............. »»'!.* >»■' ’rtrrr D smény Ottó: Mi még magáztunk mama hogy is lehetett volna másképp harmincévesen már ősz voltál szép arcodon körülményesen szőtték hálóikat a ráncok ideges voltál könnyen síró és néha ütöttél is elgyötört kezeiddel de nekünk a sorsod fájt jobban hát ne haragudj ha most tegezve ölbeveszlek s vigasztallak elkésett szavaimmal és bocsánatod kérem hisz soha nem megyek ki hozzád a Farkasrétre mert nem tudok mert értelmetlen amikor bennem élsz amikor te én vagyok s ha kereslek csak magamban talállak ébren álomban hétköznapi neh£z mozdulatokban amiket tőled örököltem de nem adhatok tovább senkinek ugye érted mama ugye megérted Székely Dezső: cA hídafLŐFiapxmmza __ Borzasztó: senkit meg nem öltek, n incs államcsíny, blokád, nem markecoltak ledér hölgyek, nem rúgtak szét bokát, nem dőlt össze egy épület sem, nem gázolt a vonat, _ néni tévedt meg a főpénztáros, jégeső sem szakadt... Látja, uram, a szenzáció naponta fogyni kezd, és egyre több a biztatóbb hír __ de ki olvassa ezt?! m ajd zuglói patikájába kerül­tem kifutónak. Hűvös László egy ideig Párizsban Rodin növendék volt. Az első ihletet ő erősítette meg bennem, ő bíztatott. Zuglóban dr. Cser- nátonyi gyógyszerész mecénást szerzett a számomra, aki be­vitt az Iparművészeti Iskolá­ba, fizette a taníttatás költsé­geit. Rövidesen a Képzőmű­vészeti Főiskolára kerültem, Strobí-tanítvány lettem, az­tán Vedres Márkhoz kerültem. Amikor Rudnay került a fő­iskola élére, bosszúból, mert Védres-tanítvány voltam — kitett a főiskoláról... Vörös Béla ekkor Tatára utazott, megkérte Vaszar y Jánost, vegye őt fel festőnö- vendékénék. Egy darabig Csók István növendéke Is volt. („Ejnye, Vörös, vegye észre, hogy a természetbén nem csak fekete és fehér szírtek van­nak — a természet tele van nüanszokkal. Sosem lesz ma­gából festő...” — mondta a mester. „Ebben igaza létt...” — mondja most mosolyogva Vörös Béla.) Rövidesen a pá­rizsi évek következtek. Rippl- Rónai ajánlólevélével utazott ki 1925-ben a fiatal művész Franciaországba. — Egy műkereskedőhöz ke­rültem — emlékezik a mes­ter —, aki megkérdezte: „Tud maga elefántcsontot faragni. Tanuljon meg. Emléktárgyak mindig kellenek...” Gépeket, szerszámot adott és nekilát­tam faragni... Pár év alatt a legtöbbet kereső művész let­tem. A tüdőm is odalett. Szi­hogy nem gondolok át alapo­san mindent, amit csinálok. Sévres-ben élek, a legna­gyobb ajándék, amit áz élet­től kaptam, hogy sikerült a természetből egy darabkát ki­sajátítanom. Két éve jártam legutóbb itthon, akkor nem tudtam a koromat. Ma is ti- zenkét-tizennégy órát dolgo­zom, sokat vagyok a kertem­ben. Megszívlelendők az idős mester szavai, amikor művé­szetéről szól: — Az anyagot nagyon tisz­telem. Ezt az anyagot a ter­mészet adja, ennek gazdasá­gos kihasználását tartom szük­ségesnek. Munkásságom be­mutatásának is ez volt a fő célja. A technika fejlődése sok lehetőséget kivett a művé­szek kezéből, de sok dologgal meg is ajándékozott bennün­ket. Ezeket kell felismerni a művésznek. Sosem érdekeltek a művészettől idegen dolgok. Vasarély engem hidegen hagy. Szerintem nem sok köze van a művészethez. Inkább deko­ráció. Húsz éve remeteéletet élünk. Teljesen visszavonul­tan, családommal magyarul beszélünk. Esztergomba ke­rült munkáim felérnek egy önéletrajzzal. Igyekeztem éle­tem során a karakterisztikus dolgokat megőrizni. Ez az én gyűjteményem... Esztergom nagy tisztelettel, szeretettel, díszpolgári címmel fogadta az idős mestert. Vörös Béla gyűjteménye időtlen- időkig emléket állít a város szülöttének. Több mint 300 műalkotás — szobrok, plasz­tikák, elefántcsont-faragvá- nyok, festmények, grafikák — kerültek Esztergomba, hogy teljesítsék a mester akaratát: neveljék ifjúságunkat a jövő­ben reájuk váró feladatok megoldására. Cs. Nagy Lajos Az olvasás iskolája B. Honnan — hová? Vezei-e út a ponyvától — Tolsztojig? A slágertől Bach- ig és Bartókig? A giccstől Michelangelóig és Picassóig? — a művelődés szakemberei­nek régi, vitatott kérdése ez. Az irodalomnál maradva: tartson-e a könyvtár krimit, lektűrt, s egyéb irodalom alatti olvasmányt? Igen, — mondja az egyik könyvtáros, — mert jobb, ha akár emiatt is betérnek az emberek, sem­hogy kocsmába mennének, s hátha legalább néhányan kö­zülük kedvet kapnak a jó könyvekhez... Nem, — mondja a másik, — ne működ­jünk közre az ízlésrontásban! Ügy vélem, ez utóbbi aggo­dalom jogos. Az esztétikai szempontból értéktelen írá­sok leköthetik egy időre a fi­gyelmet, de nem adják meg a katharzis felemelő élményét, tehát nem is hagynak más nyomot olvasójukban, csupán az ízlésrombolásét, __ Az ilyen ember elveszti érzékét a jó be­fogadására; úgy jár, mint aki erős zajtól megsüketülvén, so­hasem Kall zenét, vagy aki szerelmi kalandok hajszolása közben elveszti képességét a mély érzelmekre. De hát az emberek is, a művek is sokfélék. Lássuk előbb az embert. Az esztétikai ízlés nem mindig és nem feltétlenül a tanultság függvénye. Lehet valaki egye­temi végzettséggel is „szak­barbár”; esztétikai érzékét te­kintve, süket, vak, befogadás­ra képtelen. (Még az „okos­ság” sem garancia: eszes em­berekkel is megesik, hogy képtelenek a műélmény be­fogadására.) A tétel fordítva is igaz: analfabétának is le­het kifinomult ízlése, művé­szi érzéke. Gondoljunk a népművészetre! De jelenkori példám is akad: egy ízben egy Szabolcs megyei könyv­tárban beszélgettem egy igen olvasott, irodalomértő idős pa­rasztemberrel. öröm volt hall­gatni választékos, szépen for­mált mondatait, elbűvölt tájé­kozottsága. Amikor elment, súgta fülembe a könyvtáros, hogy nem tud ám olvasni. Kérdőjellé meredtem. Bizony, folytatta, gyerekkorában ki­maradt valamiképp az iskolá­ból, később már szégyellte bevallani, hát beérte azzal, hogy a felesége olvasott fel neki, míg meg nem halt. Gyá­szolta egy darabig, aztán el­ment a könyvtároshoz, meg­kérte, kerítsen neki feleséget, de olyat, aki szépen és szíve­sen olvas fel. Sikerült találni, azóta is boldogan él az ő Seherezádéjával, aki végig mesél ezeregynél is több éj­szakát ... Valóban létezik ilyen ösztö­nös műélvező képesség is. Mindazonáltal valószínűbb és gyakoribb, hogy ha kezdettől fogva ápolgatják, nevelik a gyermekben a jó ízlés vi­rágát, ha éveken át tanulva, tudatosan megismeri a meg­foghatatlan szépség jellemzőit, ha megakadályozzák, hogy ösztönös jz hajlandósága rossz irányt vegyen, s fércművek­től ízlése elromoljon, — hogy tkkkkkkkkk, kkkkkS\**l*AálSkhALkkkkkkkkkkkkktk 3 TIT* “*♦»**»ikCJXkkt 9 hallássérültei* iskolájában Hazánkban a becslések sze­rint egymillió, az NSZK-ban hárommillió, Svédországban 650 ezer ember szenved hal­láselégtelenségben — hogy csak néhány adatot ragadjunk ki a világstatisztikából. A hal­láselégtelenséggel született gyerekek nem süketek, csu­pán sérültek. Ezt a fogyaté­kosságot ma már meg lehet szüntetni, ha fejhallgatón ke­resztül éveken át való keze­léssel, a normálisnál jóval nagyobb, 130-140 decibel erős­ségű hanggal „tréningeztetik” a fület Ma már ezen az elven old­ják meg a hallássérült gyer­mekek oktatását is, a „trénin- geztetést” egybekötve az okta­tás tananyag ismertetésével. Az NSZK egyik villamossági gyára e célra olyan vezeték nélküli halló-beszélő berende­zést szerkesztett, melynek se­gítségével az összes tanulók és a tanár állandó hangkap- esolatban állnak egymással. A tanulóknak nem kell többé egy bizonyos hélyén ülve ma­radniuk, hiszen a sok bosszú­ságot okozó hosszú kábel nél­kül szabadon mozoghatnak a tanteremben. A központi mik­rofon által felfogott hang igen nagy erősítéssel jüt a fülhall­gatókba. A teleppel működte­tett kis erősítőt nyakba akaszt­ható dobozba zártan viszi ma­gával a tanuló. tehát optimálisan jó esztétikai nevelés mellett, több műértS nő fel, mint anélkül. De ami érvényes a gyermekre, az ér­vényes a kezdő olvasóra is: óvni kell, mint a gyenge pa­lántát széltől, fagytól, s rábo­csátani a valódi értékek nap­fényét. És mint a gyermek, aki szájába venne szöget, tűt, gyufát, ha nem vigyáznának rá, úgy „eszi” meg a könyvek közt tájékozódni nem tudó, a „zöldséget” is, anélkül, hogy sejtené: ízlését sorvasztó gyomot fogyaszt. De hát mi a valódi érték? Hol húzzuk meg a határokat? A remekműveknél? Korántsem. Az irodaiorrú akár az erdő, égbenyúló fla- óriások mellett bokrokat, alj­növényzetet is táplál, s az is az erdőhöz tartozik. Az óriá­sok mellett a kismestereknek is van létjogosultságuk, ők valóban elvezetnek a nagyok­hoz. (Maradjunk múlt század­beli példánál, hogy sértődés ne essék: ha mondjuk, valaki nem Arany Jánoson kezdi a költészet megismerését, hanem. Reviczky Gyulán vagy Lévay Józsefen, az majd eljut Arany­hoz is.) De aki slágeren, kup- lédalocskán, krimin andalodik el, az nem jut sehová. A lé­nyeges az, hogy irodalóm és irodalom alatti világ két kü­lön közeg, mint a víz és a szárazföld; e kettő között nincs átmenet. Aki csak járni tud, de úsz­ni nem, az nem boldogul a víz­ben. Ám, aki már vízen van, annak is kell iránytű. Hogy előre jusson és mindig fel­jebb. Mert még az irodalom­értő és kedvelő emberek nagy tömege is jobban szereti a kis­mestereket, mint a nagyokat, innen a csalóka látszat, mely egy-egy középszerű írót, köl­tőt úgy tüntet föl, mintha 5 volna a kor lángelméje, hol­ott... Ennek az az oka, hogy a kismester stílusban, formá­ban rendszerint a tegnapi na­gyok valamelyikét követi. Akit már megszoktunk, akit értünk. Így jön létre a fáziseltolódás) aki viszont a maga korát tud­ja merőben új eszközökkel ki­fejezni. aki lelkünk legmé­lyébe lát, s azt is tudja rólunk, amit magunk sem sejtünk, az­zal nem tartunk lépést, vagy csak kevesen, s a következő nemzedék fogja — megint fá­ziseltolódással — utolérni. Elég arra utalnunk, hogj? hány Ady verset tartottak ért­hetetlennek a század elején! melyeket ma könnyedén be­fogad a gimnazista is; vagy emlékezzünk a némafilm ko­rára —. Balázs Béla említi A látható ember című művében — a premier plan látványára felugráltak és sikoltoztak a nézők: milyen kegyetlénseg' Levágott fejeket mutogatni 1 Ma a kisgyermek sem gondol arra, ha egy arc tölti be a vásznat, hogy azt levágott fej­nek nézze,.. A megszokott, elfogadott formák kötőereje óriási. Mind­azonáltal senkire sem szabad rátukmálni, ami számára ne­héz, érthetetlen, s ezáltal sznob színjátszásba kergetnél Az ízlés lépcsőin fokozatosan, szépen kell haladnunk és mi­vel ez a legegyénibb, legben­sőbb ügyünk, érzelmekkel át­szőtt tehát, lehet, hogy válto­zatlanul szeretjük a tegnap még nagy élményt jelentő kis­mestert, ha ki is nőttük, ha már a legnagyobbak ózondús légkörét érezzük otthonunk­nak; de szeretjük olvasmány- emlékeinket is (és időnként újra kézbevesszük) mert hoz­zánőttek múltunkhoz. (Ka­zinczy Ferenc, a legnagyobb olvasók egyike, leveleiben mindig hozzáfűzte életének eseményeihez, hogy amikor történtek, éppen mit olvasott. Még gyermekei is valósággal „könyvjelzőként” születtek: mikor éppen itt vagy ott tar­tott kedves könyveiben.) Ez a legfontosabb; hogy szeressük könyvélményeinket, kísérőinket az életúton. Sze­retni pedig csak azt lehet, ami szép és Igaz, mert igazság és szépség föltételezik egymást. (Vége) Bozóky Sva

Next

/
Oldalképek
Tartalom