Dolgozók Lapja, 1974. augusztus (27. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

I 1914 augusztus 1ft, Mtff DOLGOZOK LAPJA Kenyér és éhezők Valaha rég, ha valaki el­dobott egy darabka, akár szá­raz kenyeret is, idősebb em­berek hökkenten rázták a fe­jüket: „Ne vétkezz!” kiáltot­ták. Vallási képzetek, szoká­sok játszottak itt közre, meg régi beidegződések: valaha egyetlen szelet kenyér is nagy, ritka kincs volt. Mosta­nában, mai aratások táján, új kenyér augusztusi ünnepén másfajta megbecsüléssel né­zünk a kenyérre — de aligha szabad elfelejteni, hogy van még a földnek jó néhány or­szága, ahol a jóllakottság cso­da és akad beszéd, nyilatko­zat, amely a „ne vétkezz !”- hez hasonló szemlélettel be­szél ételről, kenyérről. Bitka dolog például, hogy nagy nemzetközi szervezetek felhívásaiban bibliai fogalmak szerepeljenek; sok más dolog miatt azért is, mert a világ népeinek többsége — például a mohamedánok, hinduk, tör­zsi hitek hívei — egyszerűen nem ismerik a bibliai törté­neteket. Adekka H. Boerma, a FAO (az ENSZ Mezőgazda- sági és Élelmezési Szerveze­te) vezérigazgatója, mégis többször használta a „hét szűk esztendő” bibliai legendából ismert fogalmát, amikor ta­valy és az idén a jóllakott, élelmiszerrel ellátott országok sorához fordult, hogy élelmi­szert kérjen az úgynevezett Sahel-övezet, a Szaharától délre fekvő hat ország éhezői számára. Szenegál, Mauritá­nia, Mali, Felső-Volta, Niger és Csád immár hat éve szen­ved az aszálytól, és Boerma szerint „itt az amúgy is rosz- szul táplált milliók hat éve rendszeresen éheznek és az éhhalál itt mindennapos fe­nyegetés”. Amikor mostanában az etiópiai hírek között a kor­rupcióval vádolt kormány- tisztviselők leváltásáról és le­tartóztatásáról, a katonák ál­tal megfogalmazott követelé­sekről olvashattunk, mindun­talan találkoztunk ezzel a fél­mondattal is: „Intézkedéseket kell tenni, hogy az éhinség- sújtotta vidékekre eljussanak a segélyszállítmányok”. _ A múlt esztendő végén az élel­miszerellátás és -elosztás a katonák dolga lett a Fülöp- szigetek egyes területein is — Marcos elnök egyik felhívá­sában felkérte a lakosságot, hogy elégedjék meg naponta egy csésze rizzsel. Egy indiai jelentés arról számolt be az idei tavaszon, hogy bár az el­múlt öt évben az átlagosnál magasabb termésekből jelen­tős tartalék gyűlt össze, 1974- re elfogytak a készletek és az idén legalább öt-hatmillió tonna gabonát kell vásárolni. Csak néhány országot emlí­tettünk. ám a felsorolás foly­tatható lenne: Latin-Ameri­kában öt ország (elsősorban Dominika), Ázsiában az emlí­tettek mellett Nepal és Sri Lanka küzd szinte megold­hatatlan élelmezési gondokkal, Afrikában pedig a Sahel-öve­zet országain és Etiópián kí­vül még hét ország helyzete tragikus. Anthony Leeds, a FAO élelmiszertartalék-raktárainak igazgatója kijelentette, hogy a szervezet lehetőségei nem ele­gendőek az éhezők tíz száza­lékának megsegítésére sem. Leeds idézett néhány statisz­tikát és kijelentette: ma már ott tartunk, hogy az emberi­ség egyharmada, egymilliárd ember nem jut a létfenntar­táshoz elegendő élelmiszer­hez, az orvosi értelemben éhe­zők száma is több százmillió. A FAO egyébként a világ szinte minden segíteni képes országától kap támogatást: a Szovjetunió kukoricát, kon- zerveket, az Egyesült Államok gabonát, rizst, tejport, a nyu­gat-európai országok, Brazília (amelynek egyébként szintén vannak éhség-övezetei!) és Ausztrália konzerveket ad. Természetesen nagyon könnyű lenne pusztán csak a mintegy hat éve tartó nagy afrikai aszályt említeni, mint az éhség-tragédiák okát, (A Sahel-övezetben ez a negye­dik aszály-időszak ebben az évszázadban: 1914, 1927 és 1942 szárazság-időszaka ugyancsak több százezer em­ber halálát jelentette.) Az okok sorában ott van minde­nekelőtt a tény: földünkön rendszeresen csökken a mű­velés alatt álló terület, az ipari beruházások mellett nem fordítanak kellő figyel­met a mezőgazdaság fejlesz­tésére. A demográfiai robba­nás, a gyors népességnöveke­dés a másik gond. Az ENSZ statisztikái szerint 1973-ban a világ mezőgazdasági termelé­se kerek egy százalékkal csök­kent, a népesség pedig vala­mivel több, mint két százalék­kal nőtt. Mindehhez hozzájá­rul, hogy a világméretű inf­láció amúgy is növelte az élel­miszerárakat, tavaly pedig az olajválság után a szállítási költségek emelkedése újabb százalékokkal növelte az alap­vető élelmiszerek sok-sok mii' lió ember számára amúgy is elérhetetlen árát. A szakemberek megállapít­ják: az olajválság egyik mel­lékhatása az volt. hogy át­menetileg csökkent, most pe­dig megdrágult a műtrágya- termelés. Ez pedig azt jelen­ti: kevesebb műtrágya, még kevesebb élelmiszer, még ma­gasabb árakon ... A tőkés gazdaság számára — akárcsak az olajválság — a fenyegető élelmiszerválság is nagy üzlet. Az óriási gabo­naigény mellett, — ez gyorsan nyomja fel az árakat — más élelmiszerek hiánya is jelent­kezik. A „fogyasztói társadalom” élelmiszerpazarlása persze szintén hozzájárul a gondok növekedéséhez; akad spekulá­ciós áruraktározás is, es egy FAO-elemzés szerint az öntö­zéses gazdálkodás költségei­nek növekedése is szaporítja a megoldatlan kérdések sorát a világ élelmiszer-háztartásá­ban. A szegény és éhező fejlődő országok, a kenyér nélküli milliók számára Sürgős a fe­lelet: miként oldja meg az emberiség ezt a gyötrő prob­lémát? Megoldás ugyanis van: bővíteni kell az együtt­működést a világ országai kö­zött az új agrotechnikai ku­tatásokban és módszerek el­terjesztésében, a mezőgazda­ságban néhol oly sok kárt okozó monokultúrák felszá­molásában. Fontos feladat ezek mellett a táplálkozási szokások alapvető megváltoz­tatása is. Ugyanakkor libera­lizálni kell az élelmiszerke­reskedelmet : a megkülönböz­tetéseket itt kell először meg­szüntetni. A szükséges gyorssegélyek mellett ez az út visz a meg­oldáshoz : mindezek alapja pedig csak a békés egymás mellett élésnek, a feszültség csökkentésének politikája le­het. Gárdos Miklós A hímeskő művésze Ä hímeskő az ősi mozaikké­szítés módszerén alapuló, új, képzőművészeti műfaj. Száza­dunkban született, a harmin­cas évek táján. Különféle színű, nemesebb kőzetek, szí­nes márványzúzalékos öntvé­nyek egybecsiszolásával ké­szülnek, kiválóan alkalmasak falfelületek díszítésére. Első változatát 1937-ben dolgozta ld két művész: Pólya Iván és Mattioni Eszter. Pólya Iván egy évvel később meghalt. Mattioni Eszter mind a mai napig a hímeskő művésze. Til­takozik e meghatározás ellen. — Elsősorban festő vagyok — mondja. — A hímeskő csu­pán egyik része munkássá­gomnak. Mattioni Eszter Szekszárdon született. Első tanítómestere Rudnay Gyula volt. Sikeres festőművészként indult, olyan pályatársak között, mint Sző- nyi István, Aba-Novák Vil­mos, Molnár C. Pál. 1936-ban így írt róla Szomory Dezső: „...ez a női lélek, ahogy pro­fán szemmel látom, nagysze­rűen kiéli magát a művészi vágyak és álmok gyönyöréig, szinte érzéki gyönyöréig eze­ken a vásznakon ... Amit itt megmutat a színei fényeiben, b tájképeiben s figurális dol­gaiban, az mind megvan al­kotva, az mind valóság a ví­zióban s az álomban. Az mind öröm és derű a munkában.” — Mi vonzotta a szó fizikai értelmében vett nehezebb munka, a kövek megmunkálá­sát kívánó új műfaj felé? — Kezdettől vonzódtam a monumentális műfajokhoz, a freskóhoz, seccóhoz ... Egy időben a beépíthető freskó gondolata is foglalkoztatott. Sok kísérletezés után talál­tam rá a fali kőkép, a később hímeskőnek nevezett eljárás­ra, amely egyik fontos kifeje­ző eszköze lett művészi mon­danivalómnak. összesen 16 monumentális munkáját őrzik középületeink. 60-80 négyzetméteres munkáin is, a követ mindig maga rak­ja ki. önkéntelenül felmerül bennem a kérdés: nem ke­ményítette meg az embert is az a sok kő. melyet életében faragott, vésett, csiszolt... — Mint művész, nem érzem magam nőnek. Általában „kolléga úr”-nak is szólítottak pályatársaim. A hímeskő ké­szítés igen szigorú, fegyelme­zett munkát kíván. A kövek kirakását pontosan kidolgozott munkafolyamatok előzik meg. Nem lehet kísérletezni, tudni kell, mit akarok. Ha valami mégsem sikerül, vésni kell. Ez a tervezett munka az egyik leglényegesebb eltérés a hí­meskő és az antik kőmozaik között. Lényeges tulajdonsága még, hogy különféle, techni­kai műveletek után, a már­vány nem szürkül be — mint egy ékszer, megtartja csillo­gását. A két világháború közötti években viták folytak a nők szerepéről a művészetben. Mattioni Eszter hevesen vé­delmére kelt a női alkotószel­lemnek. „Magam is arra tö­rekszem, hogy szerény tehet­ségemmel ne a férfiakat utá­nozzam, hanem képességem­hez mérten önálló téglát rak­jak a magyar művészet épü­letéhez. A művészet a szép­nek és az igaznak a keresé­se. És mi, nők, rajongunk ezért a kettőért... A férfiak ne ta­gadják meg helyüket a mű­vészetben, kéz a kézben küzd- jünk a tökéletesért, és mind­azért, ami a hétköznapok fölé emel. A művészet többé-ke- vésbé szerzetesi életmód, amely sok lemondással, ön­megtartóztatással is jár; ki tud jobban lemondani, a fér­fi vagy a nő? ..” — így nyi­latkozott 1942-ben. Decsi asszony csipkében, Matyó menyasszony, baranyai kislány ... Csodálatos színekbe öltözött nőalakok kísérik al- kotóútján, erről tanúskodnak Színjátszásunk száz év előtt A komáromi színi-idény után nézzük, milyen színtár­sulatok, s mekkora sikerrel szerepeltek Esztergomban. 1874. februárjában Balogh Alajos színigazgató fordult játszási engedélyért a városi tanácshoz. Társulatát erősítet­ték a fővárosban 1874. január­jában leégett István téri szín­ház társulatának tagjai. Az igazgató az engedély elnyerése után még februárban meg­kezdte az előadásokat. Első előadásként 24-én Katona Jó­zsef Bánk bán című szomorú­játéka került színre Miklóssy Gyula rendezésében és fősze­replésével. Miklóssy volt a leégett István téri színház tulajdonosa. A tűzeset után kénytelen volt vándorlásra ad­ni a fejét. Márciusban még 3 előadásról tudunk. Színre ke­rült Szigligethi József „Adj a tótnak szállás, kiver a házból” című vígjátéka, Lukácsy Sán­dor „Zsidóhonvéd” című szín­műve, március 31-én pedig a közkedvelt Othellót játszották. Két áprilisi előadásról is van­nak dokumentumaink. Április 5-én Jókai Szécsi Mária című drámája került színre. Április 14-én a szegények javára tar­tatott előadás: Moliére Botcsi­nálta doktor című darabját játszották. A városi tanácshoz benyúj­tott elszámolásból sok min­dent megtudtunk. Balogh Ala­jos a Lövölde termét hat fo­rintért bérelte előadásonként. A terembe telt ház esetén 353 érdeklődő férhetett be. Sem Moliére, sem a jótékony cél nem vonzotta Esztergom la­kóit. A 12 páholy jegyből egyetlen egy sem kelt el, így azok, akik legtöbbet adhattak volna, távolmaradtak’ az elő­adásról. A 74 körszékből is mindössze 40-et sikerült eladni. A zártszék, a földszinti, a di­ák- és kárzatjegyekkel együtt is csak 98 jegy kelt el. Az ösz- szes bevétel 48 forint 80 kraj­cárra rúgott. Az előadás napi költsége 32 forint 42 kr-t emésztett fel a színészek bére nélkül. Így a 16 frt 18 kr. tisz­ta jövedelem fele jutott sze­gényeknek. Úgy érezzük az adatok ma­gukért beszélnek. Ha Balogh Alajos szíritársulatának elő­adásait mindig csak ilyen ér­deklődés kísérte, akkor esz­tergomi működése nem mond­ható sikeresnek. Pedig színé­szei között olyanokat talá­lunk, mint Tóth Jenő, aki a korszak kiváló jellemszínésze és különösen hősi szerepekben vívott ki elismerést. Tóth Ede gyenge, beteges ember volt. 1873-ban már megírta híres színművét, a Falu rosszát, amely meghozta számára a sikert. A Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta, s még 1874-ben a Nemzeti Szín­a különböző időszakokban ké­szült hímeskövek, festmények. — Milyen jelentősége van a népi motívumoknak munkás­ságában? — Sárközben születtem, az ottani gazdag népművészet hozzátartozott élményeimhez. De sohasem etnográfiai ala­pon dolgoztam fel a motívu­mokat. Színes kompozíciójuk ragadott meg, azok tértek vissza időről időre különféle munkáimban. Mattioni Eszter ma is fá­radhatatlanul dolgozik. Ott- jártamkor másnapi munkái­hoz készítette elő a rajzokat, vázlatokat. Jövőre a főváros­ban és Japánban lesz kollek­tív kiállítása. A japánok 2ö hímeskövet kérnek, ezek kö­zül jó néhányat még ezután kell elkészítenie. Lesz-e folytatója a hímes­kő különleges művészetének7 Kiss Ákos Mattioni Eszter­ről készített monográfiájában írta: „Bár a múlt kulturális örökségéhez a hímeskövet is sok szál fűzi, az ízig-vériq mai művészet, amely mara­dandó technikája révén ko­runk szépségelképzeléseit az időtlen jövő felé közvetíti. Napjaink kultúrájának kevés olyan alkotása akad, amely anyaga maradandóságánál fogva a jövő számára annyira megőrződnék, mint a hímes­kő.” László Ilona (Esztergom) ház jelmeztárába került dol­gozni. Balogh társulata után a nyá­ri idényre Némethy György 32 tagból álló színtársulata ér­kezett 24 előadásra Esztergom­ba. Az igazgató, nyári színkört ís építtetett, amelynek csak a színpadja volt fedett. Némethy — „tőrül metszett parasztszí­nész volt, szép magas bariton­hangú népszínmű-énekes, emellett drámában is helyét állta ... bár nem volt valami szép gyerek, de azért a pa­rasztfiúkban mindenütt hódí­tott, és még a primadonnák sem kaptak annyi bokrétát, szalagos koszorút, mint ő. Szilaj, tüzes színész volt, sze­repeibe úgy beleélte magát, nogy nappal is ilyen volt —, emlékezett rá Molnár György. Feleségével, Eötvös Borosával a hatvanas években a Nemzeti Színház kiválóságai Közé tartozott. Szilágyi Béla, a kellemes külsejű és szép­hangú buffó, feleségével, Vígh Róza koloratúr énekesnővel hódította a közönséget. Siposné Dobozi Lina drámai szerepek­ben tündökölt. Tagja volt a társulatnak Szathmáry Árpád, a kiváló tehetségű művész, aki valóságos őstehetségnek szá­mított. Mély kedély, nagy szív, aranyos humor, és természetes komikum jellemezték alakítá­sait. Felesége, Hunyadi Margit a társadalmi drámákban ra­gadta meg a nézőt. Molnár György szerint csodás tempe­ramentum, a színpadéit való rajongás jellemezte. Kedvelte az esztergomi kő­Hatan egy A balatoni üdülőben reggel, délben, este három házaspár egy asztalnál. Két hét alatt meghitt barátság alakult ki közöttük és nemcsak az étke­zésnél, hanem a vízben, sé­ták alkalmával, sőt nagyobb túrákon is együtt voltak. Az első hét végén Dorombiné így szólt a többiekhez: — Drágáim, a mi kis bará­ti körünknek nem szabad a búcsúest után feloszlania. Ál­lapodjunk meg abban, hogy Pesten is sűrűn fogunk egy­mással találkozni. Az első ta­lálkozó nálunk legyen. A leg­alkalmasabb a hétfő, akkor nincs tévé. Lelkesen hozzájárultak a találkozásokhoz, de néhány nappal a búcsú vacsora előtt Igmándiné megkérdezte férjé­től: — Lajos kérlek, okos dolog ez a pesti folytatás? Nem mondom, első héten nagyon megszerettem asztaltársainkat, de azután unni kezdtem őket, különösen Dorombinét. — A férje hivatali esetei engem se nagyon érdekeltek, de ha már megbeszéltük eze­ket a találkozókat, nem le­het lemondani. Elkövetkezett a látogatás napja. Dorombiné reggel ijed­ten szólt férjéhez: — Te, ma jön hozzánk a balatoni két házaspár és én még nem készültem fel a ven­déglátásra. A hajam . sincs rendben. Jaj, hogy lehetne lemondani ? — Sehogy, — állapította meg a férje. — Én mégis megpróbálom. Talán beteget jelentek. Ugyanezekben az órákban Igmándiné a reggelinél meg­jegyezte: — Ma kell elmennünk Do- rombiékhoz. Előre félek Guz- mainé szózuhatagától. Megint a kis unokahúga gyerekszáj­történeteivel fog traktálni. Va­lamit ki kellene találni. Ré­mes délután lesz. — Semmit se lehet kitalál­ni, mindent kifogásnak ven­nének, — mondta elkeseredet­ten Igmándi. Ezen a napon Guzmai tele­fonált a hivatalából feleségé­nek: — Te, ma délután Dorom- biékhoz kellene mennünk. Ez a látogatás úgy kell nekem, mint a hideglelés. — Telefonálj Dorombiék- nak valami ügyes kifogást. — Nem lehet, hiszen olyan lelkesen állapodtunk meg ab­ban, hogy ápolni fogjuk ba­rátságunkat. zönség Bács Károlyt, aki atlé­tatermetéhez hasonló hatal­mas hangorgánummal rendel­kezett. Felesége, Maár Júlia — Petőfi Zoltán egykori szerel­me. Detéki Antal így ír erről: „Zoltán ez egyszer látszólag csakugyan szerelmes lett. A lenge termetű, szép, szőke­hajú Júlia lekötötte, lebilin­cselte érzékeit, úgy, hogy egész lényében teljesen megválto­zott. E kiváló társulat műsora igen sokrétű volt. Első elő­adásuk Abonyi Lajos „A be­tyár kendője” című népszín­műve volt. Az Esztergom cí­mű lap kritikája szerint a darab „egybevágóan” folyt le. A közönség félig töltötte meg az Arénát. A Cigány előadásá­ra beszökdöstek az utcagyere­kek, s a nézők. Szeptemberben Mátrai Lau­ra érkezett vendégjátékra. A Lecouvreur Adrienn és A szép márquisné című darabokban láthatta először a közönség, majd fellépett az Orsini Isa­bella és a Krakkói barátok cí­mű művekben is. „Mátrai Lau­rának elég volt megjelenni a színpadon, s ha csodálatosan szép, ragyogó, nagy hólyagos szemét, dús pilláival ég felé emelte, ez magában is egy-egy sokatmondó játék volt” — írja róla Molnár György. A színésznő Esztergomban ís zsúfolt házak előtt játszott. Vi­rágbokréták, koszorúk repül­tek jutalomjátékán a szín­padra. Pifkó Péter, Zachar Anna asztalnál Guzmai délután átöltözött, a felesége is elkeseredetten válogatott ruhái között. Megszólalt a telefon. Do­rombiné volt. — Jaj, drágám, úgy örü­lök, hogy hallom a hangodat, — mondta Guzmainé, — alig várom, hogy ott legyünk ná­latok. Felelevenítjük a régi szép napokat. Pont hatkor ná­latok leszünk. — Elhiheted, édesem, hogy mi milyen boldogok lelnénk! De képzeld el, váratlanul ki­jöttek a Gázmüvektől. Fúr­nak, faragnak, egész csatatér van nálunk, mi buta fejjel, amikor bejelentettük a gáz­ömlést, elfelejtettük megmon­dani, hogy ne hétfőn jöjjenek ki megjavítani. Képzeld, hogy mennyire oda vigyünk a fér­jemmel, hogy el kell halasz- tanunk a találkozót. Ősszel el­megyünk olaszba, majd ha visszajövünk, telefonálunk. — Igazán sajnáljuk — so­pánkodott Guzmainé, — mi­közben boldogan súgta oda férjének: „Nem kell átöltöz­nöd”. Pár perccel később Dorom­biné így szólt a férjéhez: — Most már Igmándinénak is gázról kell beszélnem, de félek, nem hiszi el. Igmándi- né ravasz perszóna, rájön majd, hogy csak kitaláltam ezt a kifogást. — Na és ha rájön? Legalább vége lesz az ügynek. Balatof szép volt, egy ideig jól érez­tük magunkat velük, de hogy Pesten is találkozzunk! Brr..; Ebben a pillanatban csilin­gelni kezdett a készülék. Ig- mándiné telefonált: — Drága angyalom, — kezdte, — nem is képzeled, hogy milyen -lelkesen vártuk a mai napot. De sajnos teg­nap gázömlést észleltünk és értesítenünk kellett a Gázmü­veket. Dorombiné gúnyosan mo­solygott: — A gázzal nagyon kell vi* gyázni. De édesem, nem tud­nál nekik telefonálni, hogy ne ma, hanem holnap jöjje­nek? — Már itt is vannak. Egész csatatér a lakás. — És Guzmaiék? — Majd én telefonálok ne­kik is. Képzelem, hogy oda­lesznek. Hát szervusz, drága­ságom. így történt, hogy nagyon kellemes hétfői naoja volt a három házaspárnak. Palásti László

Next

/
Oldalképek
Tartalom