Dolgozók Lapja, 1973. augusztus (26. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-26 / 199. szám

Mii, augusztus 26. vas ára a# DOLGOZOK LAPJA 7 KEMSEI ISTVÁN: ARC Még a verskedvelők is rit­kán találkozhattak eddig Kemsei István nevével, ver­seivel, újságokban, folyóira­tokban. Aztán kirukkolt első kötetével, s mindjárt felfigyelt rá a kritika, felfigyeltek rá a pályatársak. A. fiatal költő Arc című kötetét olvasva úgy érezzük, mintha kész, kifor­rott alkotó állna 1 előttünk. Kemsei valóban egyéni han­gon próbál szólni, ha ez nem is mindig sikerül neki. Költé­szete nem egykönnyen befo­gadható, nem egykönnyen ért­hető. Aki meg akarja ismerni, annak m : kell küzdeni érte. Egyik erénye, hogy nem száj­barágós, nem túlmagyarázó. Tömör, keményveretű sorok­ban, eredeti képekkel mondja el véleményét magáról, sze­relméről, korunkról. Nem tö­rekszik a hagyományos verse­lést foljtatni, szabad höm- pölygésű sorai mégis pontos- ácsolatúak, feszesek. S ha saját hangját teljes egészében nem is sikerült még megtalálnia — hiszen versei­ben kísért az utánérzés, azért olcsó sikerre se számít. Ne­héz lenne megjósolni, hova ve­zet majd Kemsei útja a ma­gyar költészetben, milyen ma­gaslatokat hódít meg. Egy ér­ződik: ez a hang még nem igazi sajátja, ez a stílus és ki­fejezésmód még forr, még vál­tozásokat, sejtet. S amikor azt mondjuk, hogy az Arc versei­ben nem egykönnyen igazodik el az átlagolvasó, arra a ve­szélyre is fel szeretnénk hívni a költő figyelmét, hogy a ku­sza, többszörösen mellé- és alárendelt képeiben sok eset­ben elvész a mondanivaló. Szövevényes, ingatag talajra téved olykor, ahol már nem mozog olyan biztonsággal, ahol túlbonyolítva akarja megértetni magát. Ez az el­vontság, „túlképletesség” nem válik a versek előnyére. Kemsei Istvánnak van véle­ménye önmagáról, koráról, társadalmunkról. S nem pró­bál kitérni a gondok, problé­mák elől se. Érzi, mi a mai ember feladata, tennivalója, különösen akkor, ha költő az illető. Terjedelmes és gazdag a fiatal költő első kötete. Sok benne a pillanatvers, a ref­lexió, a helyzet- és állapot- rögzítés. Sok benne a vers­mag, a költeménycsíra is. Mert, ha találunk is frappáns telitalálat-ízű két- háromsoro­sokat a kötetben, a legtöbb „rövidvers” valójában csak öt­let, elsődleges látás-villanás. Ezeket nem ártott volna ki­hagynia kötetéből. S itt is ér­vényedül az az elv, hogy ke­vesebb talán több lenne. („A felejtés e!íen”-ciklus több da­rabjára gondolunk.) Az Arc költője keresi ma­gát, még küzd, vív a költői világ birtoklásáért. Ezt a ví­vódást, célkeresést legjobban Az útciklusának versei feje­zi ki. Valóban útban, állandó nekilendülésben van Kemsei István. Már jelképpé nő nála az út, az útközben állapot. Op­timista kicsengésű versei ér­zékeltetik, hogy nála nincs még az annyi mai fiatal köl­tő: kísértő „nyavalygás”, ki­ábrándultság-érzés, hadakozás vélt-teremtett rosszak ellen (véletlenül se a becsületes szándékú, költészetükkel elő­relendíteni akaró, elvhű „elé­gedetlenkedőkre” gondolunk). „Mire, a titkok maguknak megszavaznak, / talán megszé­pül: teljes lesz a béke:la bűn és alázat hamujából/a gyilkos elejtett kése kivirágzik: / lom­bot hajt egy vércsepp.” — írja Pantomim című versében. Megdöbbentő hitelű a Genea­lógia című verse, 'idézhetnénk igazán eredeti, szép költői képeket is verseiből (például: „nekidőlhetsz önmagadnak”, „szél alatt tipegő kihalt uta kon” stb.), de nem fontos, hi­szen aki elolvassa a fiatal köl­tő első kötetét, csodálhatja gazdag képalkotó fantáziáját, tehetségét. Jó, bíztató első kötet a Kem­sei Istváné. Csak a jövőben tisztulnia kell, meg kell sza­badulnia a gyakran felburján­zó képzavaroktól, bonyolult mondatszerkesztéstől. A letisz­tulás útján léphet előre költői kiteljesülése, önmegvalósítása felé. S így juthat el saját költői énjéhez, levetve a most még kísértő kortársi utánhal- lásokat, utánhatásokat. Köte­te ígéret. Eredményei alapján bizakodással várjuk költésze­tének gazdagodását, elmélyü­lését. — ez — Darabos Zsuzsanna; (Bátyúm pirú4 almájxi Hiába tornyozta asztalomra akartos estém üres papírjait — valami szépet kell írnom, mindenkinekjót, eszembe csak az jut: a tanya melletti temetőnél mennyire féltem; öregasszonyok meséi jártak-mentek szívemben; rám, vihogó fiúk vírtuskodva, a hold pesti mosolyával nézett mindentértő öreg bátyám rámborította ócska bőrkabátját (mint őrá azóta halála a földet) oltalmazón, és nagy piros almát dugott reszkető kezembe. Szép volt az alma. Oly szép: beleharapni sem mertem. Tasnádi Varga Éva: &snk néhány pere.. A fák mögött fekete víztükör, részegen táncol millió bogár, csörren a lánc és mindjárt partot ér egy messzesikló csónak árnya már. Arany kenyér a hold, szelíd, kerek, mint kiskorom vacsoraasztalán, mikor a dongó verset dünnyögött, s piros gyüszüvel varrt ifjú anyám. Csörren a lánc. Valakit várok én. Fűszál remeg. Lépése dalt dobol. Csak néhány perc, csak néhány pillanat, s jön már felém az úton valahol. Csörren a lánc. Nem, nincs most semmi sem, magam vagyok. És ő van. Semmi más. Egy ősi ritmust játszik a szívem, erről zizeg a föld, a víz, a hárs. Csörren a lánc. Hullámzó nagy vizek csónakja mögött összecsapjatok! Tündöklő sásból hálót szöjjetek, s takarjátok be, álmos csillagok. Kényszerhelyzetben? Valamikor, hosszú évekkel ezelőtt magunk is úgy hittük: bármilyen pályára léphetünk, illetve sokféle foglalkozást választhatunk. „Tűzoltó leszel s katona 1 Vadakat terelő juhász ! ” — ringatja álomba a kis Ba­lázst József Attila Altató-ja. A gyermekkorból közeledve a felnőtt léthez, valóban gyak­ran foglalkoztat mindenkit : mivé is kellene lenni, ami szép, hasznos, nemes foglala­toskodásban a magunk örömét s a közösség elismerését elér­hetjük. A pályaválasztás minden gyermekkori álom ellenében sok vonatkozásban olyan dön­tés, amelyet kényszerítő kö­rülmények behatárolnak. A döntés szabadságáról termé­szetesen szó sem lehet, __ ha nincs legalább két lehetőség, amelyből magam választha­tok. A pályaválasztás esetében bizonyos körben mozogva, al­ternatívák állnak a fiatalok előtt. S hogy aztán egy év alatt mennyit változnak az elképzelések, arról szemléle­tesen szól a megyei Pályavá­lasztási Tanácsadó Intézet felmérése, amelyhez anyagot az 1971/72-es tanévben a 7. osztályosok körében, majd egy évvel később, már a tényleges döntés idején ugyanazon ta­nulók közt gyűjtöttek. „Az 1972/73. tanév 8. osztályosai tényleges pályaválasztásának összehasonlítása az 1 évvel Alkalmassági vizsga A főiskola elvégzése után egy kis hivatal alkalmazottja lettem, a gyakorlati idő vé­gén behivatott a főnököm. — Öntől szeretném tudni, miért nem jött be ma Dan- dara? — Talán valami terve van vele?... — próbáltam elterel­ni a figyelmét. Az igazság ugyanis az volt, hogy Danaara kora reggel va­dászni ment, s megkért, hogy erről senkinek egy mukkot se szóljak. — Igen, igen, Dandarára lennék kiváncsi,, hisz együtt dolgoznak, nemde? — Oh, kérem, éppen az imént volt bent. De különben is, tudni... én valami rosszat mondani róla? — Természetesen. — Ugyan!* O az az ember, akinek a munka a mindene, önmagával mégcsak nem is törődik. — Na, ebből elég! Ne falaz­zon, tudom, hogy Dandara ma be sem tette ide a lábát. Ezért először is tudni szeretném, hol van az a csavargó. Másodszor pedig tiszta kú. t akarok kap­ni magáról. Maga fiatal szak­ember. szeretném, ha nálunk maradna. Csakhogy, tudja, én kizárólag az őszinte munka­társakat szeretem. Tehát hall­jam! — De kérem, hát nem hisz nekem? — kérdeztem csaló­dottan. — Dandara igenis bent volt! — Sajnálom. Hol van Dan­dara? Utoljára kérdem! — Kár, hogy ennyire félre­ismeri munkatársait. Eskü­szöm, a nap még fel sem kelt, ám Dandara már bejött a hivatalba! Főnököm keze ökölbe szo­rult. — Gyűlölöm a hazug fráte­reket! — ordította és megra­gadta a vállarriat. Eltorzult arca fokról-fokra közeledett. Annyira megijed­tem, hogy eszméletlenül rogy­tam a székre. — Perverz kutya vagy. — S nyomatékül egy leütéssel pró­bálkozott Kovács II. A labda egészen a két üdülőt elválasz­tó kerítésig szállt, sőt át­gurult a kis drótajtó alatt. — Nem megyek érte — ma- locsolta meg magát Kovács I. A lány, aki eddig élénk fi­gyelemmel hallgatta szavaikat, most ismét felnevetett és a tócsákat és nedves fűcsomó­kat ügyesen kikerülve ugrán­dozott a labdáért. — Látod, neki kell értemen- ni! — fújt dühösen Kovács 11. — Legalább oldalról is lá­tom, sőt most meg szemből — vigyorgott győztesen Kovács I. — Egyem a lelked, te kis... — Ezt természetesén á lány felé fordulva mondta, így aztán hiába keresgélte a szavakat, semmit sem talált. — Nana! — szólalt meg ek­kor a lány is. Meg-persze ne­vetett. — Nana! — ismételte zor­don Kovács II. — Nehogy va­lami marhaságot mondj, mert ha nem is ért magyarul, meg­érzi, hogy disznólkodsz. — Bár mir érezné! — só­hajtott az előbbrevaló Kovács. — Csiga vér! — intett a má­sik. E kkor a helyzet gyökere­sen megváltozott, ami­től nem csak a két Ko­vács, hanem a lány is lelom- bozódott. Egy atlétatermetű férfi tűnt fel az üdülő ajtajá­ban, megállt a lépcső tetején, ahogy a lány előbb, így majd- nemhogy magasabbnak tűnt, mint maga az üdülő. — Magasságos ég! — sóhaj­tott Kovács I., amihez a má­sik csak kontrázni tudott. — Jön Holubár! — sziszegte a lány — jó lesz vigyázni! — Maga tud magyarul? — döbbentek meg egyidőben a Kovácsok. — Én tudok. Azt hittem, maguk nem tudnak. Eleinte. — Aztán szépen kifigyelte a szövegünk — méltatlankodott Kovács II. és átadta Kovács I-nek az ütőt. Az nem éppen lelkesedett, hogy éppen most... sietve tisztázni igye­kezett : — Kije magának ez a Holu­bár? — Vőlegényem. — Kettő kitelne belőle — nyűglődött Kovács II. és úgy tett, mintha semmi köze nem lenne az egész pingpongügy­höz. A vőlegény, ez a Holubár, eközben leközlekedett a lép­csőn, nagyokat szívott széles mellébe a nedvdús levegőből, csak úgy ugrándoztak mellén, vállán, és karjain az izomköte- gek. Igazán elképesztő volt! Kovács II., mint valami vé­letlenül erre lézengő idegen, csak úgy magának megje­gyezte : — Ha Toldi tennék is, száz­szor meggondolnám. Dehát én nem vagyok Toldi.. ! — Azzal alávaló módon az óriás elé lé­pett és fölényes nyelvtudását csillogtatva megkérdezte: — Spaciren, spaciren? — Hűm, hőm! — bólintott zordonan Holubár, majd bal­ját Kovács II. vállára helyez­te, amitől az majdnem benyo­módott a földbe. A lány az előbbinél valamivel halvá­nyabban felnevetett és visz- szakézből olyat nyesett a labdán, hogy Kovács I. telje­sen paff lett és hülyén bámult a fű közé bújt fehér gömb után. A játék képe ettől kezdve teljesen megváltozott. A lány kipirult képpel nyírta, nyes­te, kiflizte a labdát, Kovács I. aki pedig Kovács Il-t is több ízben 3:1-re verte, de a 2:0 se volt ritka, most úgy ug­rált, akár valami kerge bakk- kecske és egy valamire való ütése nem volt. Kovács I. a másik vállát nyújtotta közben Holubárnak, az óriás pedig méla derűvel és szótlanul bil- legtette a fejét, aszerint, hogy a labda merre ment. Néha mély hangon hümmögött vagy elnyújtva hűgetett, amihez Kovács I., mint afféle szőlő­karó, bokáig süppedve a föld­be, szorgalmasan tercelt. Tulajdonképpen senki nem szólt semmit. Csak a kis lab­da pittyegett finoman az asz­talon, meg Kovács II. nehéz­kes lábdobogása hallatszott. Amikór a lány féládta a meccslabdát és Kovács II. ed­hibázta, Holubár boldogan fel­kacagott. Néhány mackós lé­péssel Kovács I-hez közelített, megragadta a kezét, megrázta alaposan, félő volt, hogy le­töri, majd azt mondta: — Tűrhető voltál, hapsi- kám. Máskor is edzhetsz a kislánnyal, elvégre nem vagy teljesen analfabéta. Én nem bírok az efféle törékeny szer­számmal bánni. Egyébként Kovács vagyok, amolyan két- szer-kovács, mivel a szak­mám kazánkovács. A másik Kováccsal is kezet fogott, aki Kovács I-hez hasonlóan csak a keresztnevét merte meg­mondani, nehogy csúfolódás­nak találja venni ez a két- szer-kovács, hogy ők is mind a kétszer Kovácsok. — Gyere be, nyuszikám! — ölelte magához menyasszo­nyát a kétszemélyes kétszer- kovács, aztán még visszaszólt a két amatőr pingpongozó- nak: — Különben a barátaim csak Holubárnak hívnak. Agyő, fiúkák! M egnyúlt ábrázattal néz­ték, hogy hóna alá veszi a csodálatos mi­nilányt, behajlított jobbkarjá­ra ültetve, vállizmaival tám­lát tartva a lány feje mögé. Jószerint csak a kétlábon já­ró óriás fotelt látták, meg a lány lóbálódzó két csinos lá­bát. — Legalább ne hilinkókáz- na a lábával — juttatta kife­jezésre elégedetlenségét Ko­vács I. Kovács II. csupán né­ma fejbólintással helyesalt. Amikor magamhoz tértem, főnököm éppen vizet spriccelt az arcomba. Ügy* rémlett, hangja szinte a föld alól szól hozzám: — Bocsáss meg, drága ba­rátom. Nem bírtam magam­mal. De ez egyrészt a te hibád is. Hisz előttem nincs titok: tudom, hogy Dandara lóg a munkából. No. mondd meg csak szépen, hol van? Lehelethalkan suttogtam: — Dandara bent volt... Főnököm ekkor fellélegzett és könnyedén a telefonhoz lé­pett. Néhány pillanat múlva be­lépett Dandara! Elszörnyed- tem, de szememmel intettem neki, hogy nem árultam el. Vállamra tette a kezét: — Bocsáss meg, kérlek. Nem mentem vadászni, csupán el­lenőriztem a megbízhatóságo­dat. Fel akartam ugrani, de r.em volt erőm. — Gratulálok — mondta elégedetten a főnököm. — Megbízhatóságból kitűnőre vizsgáztál. Most már tudjuk, hogy a mi emberünk vagy, számíthatunk rád. Feno­menális! Előnyösebb besoro­lást kapsz! Ezzel egyidejűleg megkapod első feladatodat: Dandarával elutazunk három napra vadászni... Kérlek, er­ről senkinek egy árva mukkot se! C. Dorzsgotov Fordította: Baráté Rozália korábbi szándékkal” — beszé­des dokumentum. Itt csak egy-két jellemző mozzanatot ragadunk ki ebből. Való igaz ; az általános is­kolások „pályaválasztási kényszer előtt csak 14 éve­sen állnak”. Addig ismerked­nek a különféle életpálya-le­hetőségekkel, tájékozódnak a fizikai és szellemi munka vál­tozatos megjelenési formáiról. Végeredményben minden harmadik, negyedik gyerek tart ki nyolcadikos korában az egy évvel korábbi elkép­zelése mellett. A szándék­megjelölésben tehát jelentő­sen érvényesült a „ mi min­den lehetek” gondolkodás — a jelentkezéskor viszont a kö­zeli, ismerős környezet, illetve az olvasmányok, á tömeg­kommunikáció, stb. hatása már nem kis mértékben ha­tárt szab az elképzeléseknek, s a realitások felismerésére kényszerít. Persze arról ko­rántsem beszélhetünk, hogy a tizennégy éves korban hozott döntés — egy életre végleges. Erre így talán nincs is szük­ség. A felmérésben bebizonyo­sodott, hogy például az az előfeltevés, miszerint a fog­lalkozását szerető szakmunkás szülő hivatásérzete eleve ha­tással van a gyerekre'’— r.om egy az egyben érvényesül, il­letve ugyanez a hatás lénye­gében minden más pályánál is kimutatható. Elég gyakran előfordul, hogy úgy jelentke­zik valaki a szakmunkáskép­ző intézetbe, a szakközépisko­lába, hogy nem jelöli meg a szakmát, a szakot, illetve olyat ír ]?e, amit ott nem ír oktatnak. A szándék és döntés közt a legnagyobb mérvű egyezés a városi lányoknál található meg — a kereskedelmi szak­mákhoz való fokozott ragasz­kodás miatt. A városi *iúk kö­zül legkivált az tart ki koráb­bi szándéka mellett, aki szo- bafestő-mázoló, illetve autó­szerelő szeretne lenni, a falu­si fiataloknál már jelentősebb a bizonytalansági tényező. Ilyen, és ehhez hasonló kö- vetkeztetérekhez jutottak a szándékfelmérés és döntés­vizsgálat során a PTI-nél. Egyik következtetésük: „a 13—14 éves gyermek szakmá­jához kisebb, iskolájához na­gyobb mértékben ragaszkodik, de döntő hányaduknál már hetedikes korban eldől, hogy ki fog gimnáziumban, szak- középiskolában tanulni. A pályaválasztási propaganda — mivel az alapképzési formák már eldőltek, — tennivalói nyolcadikos korban egy-egy iskolatípuson belül vannak.” A kényszerhelyzet tehát in­kább tágabb értelmezésben lé­tezik. Ezen belül azonban van mozgási lehetőség — s hogy jó irányba indul-e a fiatal, ahhoz valóban kevés nyolcadik osztályban a pálya- választás döntéskényszerét előkészítés nélkül alkalmazni. Jelentős felelősség terhel min­denkit, aki ezekben a dolgok­ban valamit is tehet — idő­ben. (is) DÖMOSI HWGULAT íJusztin Tibor felvétele}

Next

/
Oldalképek
Tartalom