Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1958. szeptember (13. évfolyam, 71-78. szám)

1958-09-03 / 71. szám

2 Komárom megye! DOLGOZÖK LAPJA 1958. SZEPTEMBER 3. Akaratukból, vagy akaratuk ellenére? Ez év március 31-én a Szov-* Jetunió Legfelső Tanácsa be­jelentette, hogy a Szovjet­unió minden előzetes feltétel és megállapodás nélkül egy­oldalúan felfüggeszti további atom- és hidrogénfegyver­kísérleteit. A szovjet kor­mánynak ez a merész huszár­vágása egycsapásra ketté­szelte az atomfegyverkezési verseny reménytelenül össze­gubancolódott gordiuszi cso­móját. Az amerikai atomdiplomá­cia vereségének előszele ek­koriban már szinte benne volt a levegőben, hiszen a „töme­ges elrettentés” dullesi kon­cepciójára — katonai tekin­tetben — kiheverhetetlen csa­pást mért a szovjet szputnyi- kok fémjelezte erőeltolódás. A március 31-1 szovjet döntés viszont a nemzetközi politika és a közvélemény megnyeré­séért folyó mérkőzés porond­ján adta meg a kegyelemdö­fést Washington „atomfurkós- bot“-diplomáciájának. Az ame­rikai atompolitifca a szov­jet bejelentés után hirtelen azon vette észre magát, hogy a világ legégetőbb dilemmá­ját illetően légüres térbe került, elszigetelődött. Atompolitikájának irrealitása és tarthatatlansága most már nem csupán katonai, hanem politikai tekintetben is telje­sen feltárult. A szovjet javaslatra adott első nyugati válasz ennek ellenére mégis újabb „nem” volt. A messzebb tekintő nyu­gati kommentátorok azonban ekkor már világosan látták, hogy kiutat kell keresni az amerikai atompolitika zsák­utcájából. Az amerikai tagadó válasz úgyszólván csak az ad­digi merev dullesi vonalveze­tés ösztönös reagálása volt a meglepő szovjet kezdeménye­zésre. Az elutasító válasz azonban csak legfeljebb pilla­natnyi, lélegzetnyi szünetet hozhatott, de megoldást nem: a nyugati,.hatalmak kénytele­nek voltak megkezdeni, takti­kai visszavonulásukat. Ez a taktika szemmel lát­hatóan két célt tűzött maga elé: először is időt nyerni, hogy a már tervbe vett hatal­mas méretű és intenzitású robbantási kísérletsorozatokat végrehajthassák; másodszor pedig az időnyerést felhasz­nálni új, a mai nemzetközi helyzet realitásaihoz jobban simuló atompolitika kialakítá­sára. Az új taktika első lépé­seként Washington bejelen­tette, „esetleg helyeselné” a ' további atomrobbantások meg­szüntetését, de erre nincs le­hetőség, amíg nem kötnek megállapodást „egy megfelelő ellenőrzési rendszerről.” A szovjet kormány azonnal el­fogadta a nyugati tárgyalási javaslatot, noha szakértői tár­gyalások nélkül is ismeretes volt, hogy mértékadó atom­tudósok egybehangzó vélemé­nye szerint a technikai fejlő­dés jelenlegi szakaszában le­hetetlen a nukleáris robban­tásokat „titokban” végrehaj­tani. Ilyen előzmények után ke- •rült sor a keleti és nyugati atomszakértők genfi értekez­letére. Az amerikai kormányt természetesen nem érte meg­lepetésként az atomtudósok értekezletének az a végkövet­keztetése, hogy lehetséges az atom- és hidrogénfegyver- robbantások hatékony ellenőr­zése. Ellenkezőleg: az ameri­kai kormány nagyon is „cél­szerűen” kihasználta az atom­tudósok kéthónapos tárgyalá­saival nyert időt. Az ázsiai partok közelében egymás után robbantak az eddigi legnagyobb méretű amerikai atom- és hidrogén­bombák. Annak ellenére; hogy az amerikai hatóságok igye­keztek csökkenteni kísérleteik jelentőségét, megállapítást nyert, hogy „április végétől július 26-ig az amerikai ható­ságok mindössze tizennégy rob­bantást jelentettek be, holott a szovjet megfigyelő állomá­sok 32 atomrobbantást észlel­tek ebben az időszakban.” Látnivaló tehát, hogy az ame­rikai hadügyminisztérium nem vesztegette idejét. A genfi atomszakértői érte­kezlet befejezésének időszaká­ban azonban Washington hely­zetét rendkívül bonyolította, hogy a nemzetközi élet más szféráiban súlyosbodtak az angol—amerikai diplomácia problémái. Most már nemcsak az atomfegyverek betiltása le­begett Damokles kardjaként fejük felett, hanem a Liba­nonban és Jordániában elkö­vetett nyílt katonai beavat­kozásuk következtében az ag- resszor megszégyenítő bélyege ellen is hadakozniok kellett. A Szovjetunió javasolta csúcs- értekezlet körüli huzavona sem növelte népszerűségüket: az ENSZ rendkívüli közgyű­lésének egyhangú határozata pedig — mégha enyhe kifeje­zésekkel is — súlyos csapást mért politikájukra. A genfi atommegállapodás közzétételének időpontjában tehát a kedvezőtlen körülmé­nyek sürgős Intézkedést köve­teltek tőlük. Az időpont azon­ban semmiképpen sem kedve­zett, hiszen az amerikaiak még nem fejezték be elkezdett kísérletsorozatukat, az ango­lok pedig éppen csak hozzá­fogtak tervbe vett robbantá­saikhoz. Ámde ugyanakkor a közvélemény elemi erővel növekvő követelésén kívül Washingtonnak és Londonnak szembe kellett néznie a gyor­san közelgő amerikai kong­resszusi választásokkal, illetve az angol munkáspárti ellen­zék növekvő nyomásával. Ilyen előzmények után ke­rült sor arra az angol—ame­rikai bejelentésre, amely sze­rint „bizonyos feltételékkel” hajlandók egy évre felfüg­geszteni a további atom- és hidrogénfegyver-kísérleteket. A bejelentést a nyugati sajtó nagy ovációval fogadta, „nagy­szerű kezdeményezésnek”, „ki­tűnő ajánlatnak” „a nyugati diplomácia osztatlan sikeré­nek” nevezte. Az újjongás mögül azonban máris egyce-másra felbukkan­nak azok a megnyilatkozások, amelyek a valódi értékére szállítják le a nyugati „hozzá­járulást”. A New York Herald Tribune vasárnapi számában például ezt írta: „... tudtára kell adni a világnak, hogy az Egyesült Államokat nem elé­gítik ki a nukleáris ellenőrzés­re tett félintézkedések. Ez annyit jelent, hogy a feltéte­lek el nem fogadása esetén folytatni kell a kísérleteket.” Az amerikai lap aláhúzza, a kísérleteket a nyugati hatal­mak csak október 31-től haj­landók felfüggeszteni és a közbeeső tízhetes időszakban további robbantásokat akar­nak végrehajtani. És hogy mi lenne a robbantások egyéves felfüggesztésének gyakorlati jelentősége, azt világosan el­árulja a befolyásos New York Times, amikor megállapítja: „Az Egyesült Államok ötven- fajta atomfegyver szerkeszté­sén dolgozik, s a kísérletek megszüntetése nem gyakorol nagyobb hatást erre az át­fogó programra.” Ezek után tehát teljesen megalapozott az a feltevés, hogy a nyugati „hozzájárulás” nem őszinte, célja egyrészt az időnyerés, az atom- és hidro- génfegyver-kísérletek további folytatására, másrészt a kiút keresése zsákutcába került atomdiplomáciájuk száméra. Nos, ha az angol—amerikai lépést csupán újabb taktikai manővernek szánták, akkor ez máris kétélű fegyvernek bizo­nyult. A szovjet diplomácia ugyanis ismét szaván fogta Washingtont, amint N. Sz. Hruscsov, a Szovjetunió Mi­nisztertanácsának elnöke a Pravdának adott nyilatkozatá­ban bejelentette: a szovjet kormány hajlandó tárgyaláso­kat kezdeni az atomfegyver­kísérletek október 31-ével kezdődő általános megszünte­téséről és megtiltásáról. A szó most megint Wash­ingtoné és Londoné: a világ­közvélemény pedig egyértel­mű: „igen”-1 vár tóiul; KIVÁLÓ BÁNYÁSZOK Zsidai Béla az oroszlányi lej caknéban dolgozik, mint aknász. A kiváló dolgozó ok­levél és jelvény büszke tulaj­donosa. Augusztusi tervét 114 százalékra teljesítette. Mint kiváló bányász, megilleti őt a közeli napokban kifizetésre kerülő 6590 forint hűségjuta­lom. Tölcsér Péter vájárt sokan ismerik Oroszlányon, sőt Tata­bányán is, hiszen a szakma régi művelője. Sok széncsatá­ban vett részt és most is, mint a XVI-Gs akna gépkezelője, sok száz bányász munkáját segíti elő. A bányásznapkor 2560 forint hűségjutalomban részesül. Németh József augusztus 1-. tői 20-ig faözel 120 százalékra teljesítette tervét. Augusztus utolsó dekádj ában szintén ki­magasló teljesítményt ért el. Jelenleg az Oroszlányon híres 33-as front' brigádjának tagja, Németh elvtárs boldogan ké­szül a bányásznapra, több mint 7000 forint hűségjutalmait kap. Az eszperantó — proletariátus latinja“ ii. Hazánkban az eszperantó­mozgalom története 189-7-töl kezdődik. Ekkor adták ki az első magyar eszperantó nyelv­tant, majd 1901-ben létrejött az első magyar eszperantó társaság Marich Ágost vezeté­sével, 1905-ben pedig meg­jelent az első magyar folyó­irat, „Esperanto” címmel. A mozgalom fejlődése és a nemzetek közötti közös nyelv szükségességének érzette a magyar értelmiséget is érdek­lődésre, bekapcsolódásra kész­tette. Közöttük Ady Endre a Budapesti Napló 1906. szep­tember 4-i számában így írt az eszperantóról: „Egy ma­gyar probléma” című cikké­ben: „Minden internacionaliz­mus élén Magyarországnak kellene állnia Európában. A mi életünket csak az interna­cionalizmus mentheti meg. Levél egy bányász-ifjúmunkáshoz! _ Gondolom. Te is örömmel olvastad az újságban, hogy kormányzatunk a VIII. bá­nyásznapon többszáz kiváló bányamunkást részesít a leg­magasabb elismerésiben, hogy 3000 bányász a 10 éves szolgá­lati érdemérmet kapja meg, hogy negyedmilliárd forint hű­ségpénzt fognák kiosztani. Azután bizonyára olvastál azokról az előkészületekről, amelyekkel dolgozó népünk az idei bányásznap fényét kí­vánja emelni, jelentőségét fo­kozni. Olvastad s helyénvaló­nak találtad. Alig van magyar dolgozó, aki ne osztaná véle­ményedet: igen, a bányák munkásai minden elismerést s megbecsülést, megérdemel­nek. Számunkra ez magától érte­tődik. De másfél évtizede sincs annak, amikor a bányászoknak elismerés és megbecsülés he­lyett üldözés, éhínség jutott csupán osztályrészül, amikor legjobbjaikat börtönbe hurcol­ták, kínozták, akasztóiéra jut­tatták. Te és a Veled egykorú fiatal bányamunkások ma már alig tudják, hogy a felszabadulás előtt az annyira üldözött mun­kásosztály legjobban elnyomott páriái éppen a bányászok vol­tak, hogy a magyar bánya- munkásság egész történetét a bányakapitalistákkal való el­szánt, állandó osztályharc jel­lemzi. Aligha tudjátok, hogy ebben az osztályharcban a bá­nyakapitalisták s a hatalmon levők minden eszközt megen­gedettnek tartottak, lett lé­gyen az csendőrszurony, bör­tön. elbocsátás, internálás, vagy a szervezkedés eltiltása. Aligha tudjátok, hogy az 1882- es pécsi sztrájktól a felszaba­dulásig a bányászok a sztráj­kok százaival tiltakoztak az embertelen bánásmód, a rab­szolgasors ellen. Igen, rabszol­gasorsot írtam, s valóbap az is volt a bányászok sorsa. 1903- ban mondotta Teszársz Ká­roly, a szakszervezeti mozga­lom egyik vezetője: „ ... rnég a rabszolgáknak is jobb sor­suk volt. A bányásznak, mint »szabad embernek« az. egyik bányatelepről a másikra nem szabad mennie, a költöZködési szabadságot eltörölték.” (Te­szársz Károly bizonyára emlé­kezett még az 1897-eis aininai bányász-sztrájkra, amikoris a csendőrök 11 bányászt megöl­tek. 18-at súlyosan megsebesí­tettek.} V Ha ilyen volt a béke évei- .ben a bányászok sorsa, milyen lehetett a háborús esztendők­ben? Elég csak hivatkozni a tatabányai bányászok helyze­tére. Ha az első világháború alatt elhagyták a bányatele­pet, hogy éhező családjuknak a környező falvakból valami­féle élelmiszert hozzanak, ki­kötötték, fogdába zárták őket. A Horthy-ellenforradalom kez­detén Tatabányán az 1919. szeptember 6-i csendőrsortűz 7 bányászt gyilkolt meg, csak­nem harmincat pedig megse­besített. A fehérterror negyed- százada alatt a bányászok szá­zai pusztultak el. Ekkor hang­zott fel a bányász ifjúmunká­sok ajkán a keserű zokszó. „A föld alatt, a löld színén Rabszolgák sorsa a miénk. Verejtékünk csak egyre hull, S a jaj szavunk közönybe fúl. Rabszolgascrs a bányászsors, De egyszer mindent, megtorol.’' Te kedves bányász ifjúmun­kás, Te és társaid aligha tud­tok ilyen statisztikáról: „Az 1924-ben elhalt bányászok 54 százaléka tüdővészben szenve­dett. Az elhalt bányászok 67,8 százaléka 17—44 éves volt.“ Vagy: „A 60. életévét megérte: Nagybirtokos 26,1 százalék, bányászati vállalkozó 20,7 százalék, önálló iparos 12,4 százalék, mezőgazdasági munkás 10,5 százalék, ipari munkás 3,3 százalék" Ez volt a sorsa a bányászok­nak a felszabadulás előtt s nem csodálkozhatunk, ha az egyik bátor egyetemi profesz- szor így ír: „ ... különösen o fiatalabb évjáratunk lelkében a visszafojtott gyűlölet él és hiszek abban, hogu egyszer majd elkövetkezik az idő, ami­dőn elnyomottságukért elégté­telt vesznek maguknak." Ezek a fiatalok nemcsak hittek ben­ne, de dolgoztak is azért, hogy „elnyomottsáiguk“ megszűnjön, hogy emberhez méltó, szabad életet élhessenek. Ezért lettek tagjai az illegális kommunista pártnak és ezért harcoltak föld alá szorítva éveken ke­resztül. Sokan közülük, fiata­lok, idősebbek, Tóth Bucsoki István, Golub Rudolf, Héder Károly, Neuschi László, Bu- gyács Imre s még annyi sok tatabányai és más bányatelepi bányász a legdrágábbat, az életét is adta mindnyájunk szabad, életéért. Ügy gondolom, nem árt minderre is gondolnunk a bá­nyásznapon. Ünnepeljünk bol­dog, szabad lélekkel, ünnepel­jünk bányászhőseink. mártír­jaink iránti hálás emlékezés­sel. Szeretettel köszönt: Bárdos László Gondoskodni kell arról, hogy anyanyelvűnk mellett egy kö­zös nyelvvel elélhessünk ... Az Iliászt, Dantei, a Hamletet, Heinet, Ibsent, még ma tanít­tatnám akár eszperantóul is a magyar iskolákban Az 1907-től megjelenő „La Verda Standardo” című eszpe­rantó lap 1910 áprilisi száma már 1800 magyar eszperantis- táról számol be. A mai napig a magyar eszperantisták lét­száma megközelíti a húszezret. Az I. Magyar Eszperantó Kongresszust 1912-ben tartot­ták Budapesten, amelyen 60 külföldi és 100 magyar eszpe- rantista tanácskozott eszpe­rantó nyelven. A mozgalom fejlődésével magyar eszperantisták több művet írtak eszperantó ere­detiben. és a meglevő magyar irodalom számos művét' for­dították eszperantóra, többek között: 1912-ben Mikszáth: Kísértet Lublpn című elbe­szélését, Vörös Cirill: Abszo­lút geometria című művét, majd később Madách: Az em­ber tragédiája című művét, Petőfi költeményeinek egy ré­szét, stb. A magyar eszperantó-moz­galom történetében legmoz­galmasabb volt az 1928—38 között évtized, amikor az ipari és mezőgazdasági prole­tariátus mind nagyobb szám­ban ismerte fel az eszperantó nyelv jelentőségét. Tömegesen tanulták a nyelvet és hasz­nálták az osztályharc fegyve­réül azok, akik a fehérterror idején nélkülözésben és ke­gyetlen elnyomásban részesül­tek. A szakszervezetek, mun­kásegyesületek tagjait sok esetben üldözték az eszperan­tó tanulásáért és használa­táért. A felszabadulás után az eszperantó-mozgalom kissé le­maradt fejlődésében, de 1956 tavaszán a párt és a kormány támogatásával megindult a mozgalom újjászerveződése. Megalakult az Országos Esz­perantó Tanács (OET), melyet az akkori Népművelési Mi­nisztérium kiadott dekrétu­mában a magyarországi esz­perantó-mozgalom irányító­szervéül ismertek el, és amely­ben állást foglaltak az esz­perantó-mozgalom szükséges­sége tekintetében. Az országszerte felélénkült eszperantó-mozgalom kereté­ben számos helyen szerveztek alapfokú és haladó nyelvtan- folyamokat és pár év alatt a régi és új tagokat egybetömö- ritő eszperantó szakkörök szá­ma már a 100-at is megha­ladta. Megyénkben több helyen, így Dorogon, Tokodon, Eszter­gomban, Kisbéren és Tatabá­nyán működnek eszperantó szakkörök. Itt a rendszeres heti összejöveteleken. a nyelv- tanuláson és beszédgyakorlá­son kívül előadások, felolva­sások, levelezési és szervezeti problémák megbeszélése, ki­állítások és kirándulások szer­vezése folyik. Évenként megrendezésre kerülnek az országrészi eszpe­rantó találkozók is, amelyeken a soron következő feladatokat beszélik meg és különböző kultúrműsorokkal, városné­zéssel teszik színessé a talál­kozókat. Ezeken rendszerint a szomszédos baráti országok­ból meghívott külföldi szemé­lyek is részt vesznek. A VII. dél-magyarországi eszperantó találkozó július 4—5-én volt Orosházán és október 4—5-ón lesz Egerben a II. észak- magyarországi találkozó. Az eszperantisták törekvé­seit az állam és a társadalom támogatásával sorozatosan kö­vetik a mozgalom további fejlődését jelentő sikerek, amelynek nyomán ez évben már kiadásra kerül az Esz­perantó—Magyar Szótár és ugyancsak ez év októberére várható a Magyar—Eszperantó Szótár, valamint nyelvtan­könyv kiadása is. Ez év őszén tehát új lehetőség nyílik arra, hogy minél több érdek­lődő és eszperantista kezébe jusson el a legtökéletesebb szótár és nyelvkönyv és az újabb nyelvtanfolyamok soro­zatát kezdhessük meg. Az olvasókon van tehát a sor, hogy a lehetőséggel élje­nek és amennyiben egyetérte­nek és helyeslik a fenti is­mertetést, várjuk a nyelvtan- folyamra való minél nagyobb számú jelentkezéseket a lakó­helyükhöz legközelebb levő eszperantó szakkörnél levél­ben, vagy személyesen. Tihanyi Péter, szakköri titkár, Tatabánya, A bányamunkások meg­növekedett jövedelmét mutat­ja. hogy megyénkben is egyre több a gépkocsitulajdonosok száma. 1957 előtt még egy bányásznak sem volt autója, 1957-ben ketten, az idén pedig már 15-en — vájárok, hegesz­tők, technikusok, üzemvezetők és aknamélyítők — vásároltak gépkocsit. Most ismét több bányászcsalád határozta el, hogy a hűségjutalmat hozzá­teszi megtakarított pénzéhez és gépkocsit vesz.. Dorogról, Tatabányáról és Oroszlányról eddig kilenc bányász juttatta el vásárlási igényét a Nehéz­ipari Minisztériumba. Megyénk teljesítette gabonafelvásá rlási tervét A Komárom megyei Ter- mónyforgalmi Vállalattól nyert értesülésünk szerint megyénk kenyér- és takarmánygaboná­ból augusztus 30-ával telje­sítette harmadik negyedéves felvásárlási tervét. Ez elsősor­ban a Termény forgalmi Válla­lat telepei és a bizományos földművesszövetkezetek jó munkájának köszönhető. El sősorban lehet megemlíteni a szendi telepet, amely 152,2 szá­zalékra, a komáromi telepet, mely 151,2 százalékra, a kis­béri telepet, mely 145 száza­lékra és a naszályi földműves- szövetkezetei, mely 113,6 szá­zalékra teljesítette felvásár­lási tervét. Egyes helyeken vi­szont még mindig lemaradás mutatkozik, így Ácson, Nyer- gesujfalun és az esztergomi földművesszövetkezetek terüle­tén, ahol a terveket még nem teljesítették. Itt a következő hetekben fokozni kell a mun­kát, hogy az elmaradást be­hozzák. A tervek teljesítése után a terményfelvásárló vállalat munkája arra irányul majd, hogy a terveket minél nagyobb mértékben túlteljesítse és ez­által hozzájáruljon az ország gabonaellátásának biztosításá­hoz. ÓBB.KIIINC MEGYEI BÁNYÁSZ VÁSÁROL GÉPKOCSI!

Next

/
Oldalképek
Tartalom