Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1941
4 tanár 32 évig állott intézetünk szolgálatában, ebből 12 évig az elnyomatás keserves idejében. Mint kollégiumi titkár 12 évig volt intézetünknek csodálatosan pontos tisztviselője. Mint tisztviselő a legodaadóbb gonddal teljesítette a reá bízott feladatot s abban lelte örömét, ha másoknak szolgálatára állhatott. Mint kartárs a leghűségesebb és mindig igazi jó- akaratú barát volt. Mint az unitárius egyház tagja az istentiszteleteknek s minden nevezetes alkalomnak pontos látogatója és résztvevője. A kötelességből mindig kivette a maga részét. Példaadó szép családi életéről talán nem is illik a próza darabos nyelvén beszélni, ezt meg kellene énekelni. A családja valóban egyenlő volt a szentség fogalmával. Mily boldog volt, ha gyermekei sikereiről és boldogságáról — és ilyenben, Istennek hála, bőségesen volt része — beszélhetett. S hát amikor még kis unokájáról is. Valóban, nem csodálkozhatunk, ha e földi életben mindig a munkát kereste, mert neki a munka eleme volt nemcsak magáért a munkáért, hanem abban a tudatban is, hogy neki családjáért, egyházáért, forrón szeretett édes hazánkért kell dolgoznia. A munkát most egy felsőbb parancs beszüntette. Hirtelen jött hatalmas betegség ágyba döntötte s a hatalmas, erős testnek engedelmeskednie kellett a felsőbb parancsnak. Még halálküzdelmében is a munka- s kötelességteljesítés sarkalta. Lázálmában is azt képzelte, hogy több feladatot kell elvégeznie, mindaddig, míg a halál ereje végleg elcsendesítette. Most már megszűnt munkálkodni. Teljes és végleges pihenőre tért. Most már tovább nem dolgozhatík. Hűségesen, becsületesen teljesítette azt, ami reá volt bízva. Az az erő, az a szellem azonban, amely életét áthatotta, amely őt munkára serkentette, tovább él mi közöttünk. A tanítványok sokaságának lelkében, egyházunk, intézetünk évkönyveinek lapjain élni fog a László Gyula tanár neve, mint a pontos kötelességteljesítés, az örökös, soha meg nem szűnő munka, lelkesedés és határtalan jóság és szolgálatkészség megtestesítése. A sír szélén is erős, törhetetlen hittel hirdetjük és kérdezzük : „Halál, hol van a te diadalod ? Koporsó, hol van a te fulánkod ?“ Nem hiszünk a halál diadalában, a koporsó hatalmában. Az csak a por testet zárja magába. A lélek, mely a testnek irányítója, tovább él, az halhatatlan. „Ki kedveseinek emlékezetében él, Nem hal meg az, csupán elutazott, Halott csak az, akit elfelejtettek.“ László Gyula! mi soha, soha, el nem feledünk téged. Isten veled ! Isten veled ! Benczédi Pál.
