Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1912
19 sem maradott. Ekkor elment jó barátaihoz s nyíltan bejelentette, hogy most a mások asztalánál kíván élni. A segítésselj]is elment a készlete feléig, de megesett, hogy jóval többet elköltött, mert ha a zongorista vagy, hegedűs barátjának nem volt meg valamely nevezetes darabja, Brassai azonnal meghozatta. Állandóan maga körűi tartotta a jelesebb zenészeket, s megható gyöngédséggel és figyelemmel gondolt rájuk, ha névnap,'vagy ünnep, vagy új találkozás kínálkozott. Akárhányszor pazarlónak látszó bőkezű volt. Öröme telt benne, ha kedvelt muzsikusainak váratlan és névtelen meglepetést szerezhetett. „Levele olvastára kecsegtetni kezdtem magamat azzal, hogy némi haladást tettem kegyében“ — írja egyik nőbarátjának 1886-ban. „Mert biz az egy korábbi esethez képest haladás, hogy a névtelenül adott kará- csonfai — bár elkésett — dióra nézve arra a gyanúra 'jött, hogy netalán én akasztottam reá. Megvallom, hogy a név elhallgatásával éppen ezt akartam megkísérlem. Örvendek, hogy sikerült. „Neveitek napjai közelgetvén — írja két kis húgának 1888- ban, szörnyű sokáig töprenkedtem, micsoda kis adománnyal tehetném emlékezetessé őket.“ Egyik ilyen ifjútól hálálkodó levelet kapott. Filozófus módjára azt válaszolja: egész levelében egy egész lapot töltött el az én állított „jóságom“ emlegetésével. Csak azt mondom, hogy nem jóság biz’a, hanem tiszta önzés, mert ha valamit tehettem jövő sorsod biztosítása végett, a nekem jobban esett, több gyönyörűséget okozott, mint neked az eifogadása.“ Ebben a jótékonysági hajlamban találjuk meg a , kulcsát a Brassai hosszú és mindig kedélyes életének. Ő a ki családot nem alapított, a rokon érzésű lelkekkel pótolta ki azt a nagy, hézagot, melyet csak a családi élet tud betölteni. Ő nem akart egyoldalú tudós lenni. A korral akart haladni a tudományban, de az életben is. Ezt pedig csak úgy érhette el, ha mindenik kidőlt nemzedék helyében megtalálja az újat. A kartársaktól átment a gyermekekhez, az unokákhoz és dédunokákhoz. Mindenikkel otthon érezte magát. Ifjúkori tanítványaival, a kik nagyobbára nők voltak, késő öregségében is fenntartotta az összeköttetést, ha másképpen nem lehetett, levelezés útján, s nem múlasztotta el megemlékezni a család legkisebb tagjairól is. 2*
