Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1911
Az ének és zene szerepe a nevelésben. Székfoglaló értekezés. Tartotta: Sándor János r. ének zenetanító. Valahányszor az énektanításról van szó, mindannyiszor egy kép tűnik föl szemeim előtt, melyről már gyermekkoromban nagyon sokat mesélt nekem egy öreg ember. Ez a kép a régi jó időkből való. Egy régi, rozoga iskola- épületet látok magam előtt, amelyben nincsenek kényelmes padok, csak egyszerű falócákkal van fölszerelve. A tanítás is csak akkor kezdődik, amikor már az őszi terményeket beszállították s nem veszik hasznát a háznál a gyermek-kéznek. Korán reggel gyülekeznek az iskolás gyerekek ebbe a rozoga épületbe s még talán meg sincs egészen virradva, amikor a tanítás elkezdődik. És vájjon mi az első tantárgy? A tanító, egy fehér szakállas öreg bácsi, maga köré gyűjti a növendékeket és egyházi énekeket, zsoltárokat énekelnek együttesen. Azután következik az olvasás, írás, számolás. A tanítás bevégzése után szintén egyházi énekeket énekelnek s ezzel az ifjúság szép csendesen hazamegy. És ez így történt délelőtt, délután, amig az összes «templomi nótákat» meg nem tanulták. A gyerekek igazi lelkesedéssel daloltak! s a dalok hatása alatt felfrissülve, jó kedvvel fogtak munkához. Igen! felfrissülve, mert a «zene és ének ápolásának nem a produkciók csillogtatásában van igazi haszna, hanem abban a felfrissítő erejében, mellyel új, lüktető vérhullámokat kerget a fáradt agyba, az elpetyhüdt mellízmokba».* • Nádai P. Könyv a gyermekről. II. 74. 1.
