Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1910
Megnyitó beszéd. Mondotta: Kozma Ferenc felügyelő gondnok. Tisztelt közönség, tanárkar és kedves ifjúság t Egy családi ünnepélyre gyűltünk össze, hol a családfő a mi szeretett egyházunk és mi férfiak és nők, öregek és ifjak, annak gyermekei, egymásnak testvérei vagyunk. Összejövetelünk célja, hogy magunk köréből egy ifjú munkást, aki szemünk előtt nőtt fel, ismeri a mi benső életkörülményeinket, vágyainkat és törekvéseinket, itt a nyilvánosság előtt nagykorusítsunk és saját önállóságát s felelősséget igénylő pályájára bocsássunk. Arra a pályára, amelyen csak idealismussal lehet áldásosán és megelégedéssel haladni. Ahol az egyéni élet alárendelésével, énünknek napról-napra és óráról-órára abba a fölemelő érzésbe kell átolvadnia, hogy nem magunkért, hanem az emberiség közjaváért élünk és dolgozunk. A halhatatlan emlékű br. Eötvös József egy körútja alkalmával mondott üdvözlésemre e szavakkal közeledék egyik intézetünk- hez: ..Mindig a hódolat és ihletség érzetével lépem át egy iskola küszöbét, amelyen belül a művelődés üdvözítő munkáját folytatják.“ A nagy férfit jellemző és emlékeim között híven megőrzött e szavak jelentőségét elég hosszúra nyúlt tanügyi pályámon mindig szem előtt tartva, én is meleg elismeréssel viseltettem állandóan a művelődés ügyének munkásai iránt s méltánylással szemléltem, ha egy ifjú hosszú tanulói pályán, sokszor nehézségekkel és nélkülözéssel küzdve s kitartó szorgalommal s megfelelő kellékeket megszerezve, arra szánja magát, hogy másokért éljen, hogy az ifjúság egymást folytonosan felváltó generációinak lelkét hosszas ismeretekkel, szivét nemes érzelmekkel telítse s a boldogulásra szükséges fegyverzettel ellássa. Olyan e munka, mint az áldást hozó eső,
