Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1910
Uzoni Imre tanár beiktatása. Imádság. Mondotta : Vári Albert vallástanár. Örök Isten! mennyei jó Atyánk! Múlandó életünk változó •jelenségei közűi hozzád száll a mi lelkünk, mert jól esik, ha olykor-olykor szent pihenőt tarthatunk édes atyai kebleden. Nehéz küzdelmeink közben is boldogok vagyunk, ha fölemelkedhetünk a hitnek és vallásnak megszentelt magaslatára, hol mosolygóbb a napsugár, éltetőbb a levegő, üdítőbb a harmat, szebb a virág és felségesebbek kilátásaink. Itt eme megszentelt magaslaton látjuk elterülni határtalan dicsőségedet, melynek fénye beragyog körülöttünk mindent: a múltat és jelent, az eget és a földet, a magasságot és a mélységet az életet és a halált, a felhőt és napsúgárt, az örömet és a bánatot, a reményt és a csalódást. Oh miért nem járhatunk és nem lakozhatunk állandóan eme megszentelt magaslaton azoknak a dicső ősöknek a társaságában, akiket a„ te lelked ihletett és vezetett, akiket a te országod szerelme emésztett s azért nem csupán szóval lelkesülni, de életet és vagyont is áldozni tudtak? Miért, hogy földi kicsinyes érdekek és önző törekvések elveszik szemeink látását s lekötik lelkűnknek szárnyalását ? Miért, hogy még a tudomány is gyarló kezekbe jutva, megrontja látásunkat s útját állja lelkünk lendületének — az a tudomány, melynek pedig az igazságokat kellene keresnie s a világosságot szolgálnia, amely kutatja a természet titkait, behatol a teremtés műhelyébe, megfékezi a természet erőit, megállapítja a rendet, az összhangot és a törvényszerűséget? íme jó Atyánk, itt a hitnek és vallásnak eme megszentelt magaslatán a te nagy dicsőséged mellett látjuk az ember gyönge1*
