Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1907
— 23 — Oh vajha nemcsak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Új Golgotán egy új kereszt ! Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál. Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül! ... s én elkészítem Saját kezemmel azon keresztfát, A melyre fölfeszíttetem. Íme, a szeretet, mely az egész világot körülöleli; az új Golgota, az új kereszt és fölfeszíttetés ezért a szeretetért. * A mint említettem, a nagy polgári forradalmak az eszmék forradalmával vannak összefüggésben. Mikor a társadalom ledobja fejló'dése akadályait, az eszmék világában is igyekszik mindent eldobni, a mit feleslegesnek tart. Ilyen feleslegesnek látszott a vallás. A Petó'fit megelőző korban született meg a pessimizmus, mely azt vallja, hogy boldogság nincs, az igazság hozzáférhet- len, a társadalom rossz s az ember romlott, a hit és vallás pedig üres cifraságok. Nagy kiábrándulás volt ez a XV111. század végén. A költők panasza betöltötte a levegőt s a közönség könnyes szemmel hallgatta a vigasztalan zenét. Petőfi is, korának hű gyermeke, beleesett ebbe a betegségbe és kétkedővé vált. Sorsa is hozzájárult ehhez. Csalódásai oly sűrűn következtek, hogy hite mindenben megingott. Szeretni vágyott, de viszontszerelemre nem talált. A barátsághoz menekült, de a barátok megcsalták. A dicsőségben keresett enyhülést, de irígyei letépték koszorúját és reá tapostak. Családjában keresett vigasztalást, de családját koldusbotra juttatták. Nem csoda hát, ha így panaszol: »Per- cenkint mind jobban elsötétül láthatárom.« Petőfi ekkor még nem jutott el a krisztusi eszme magaslatára. Előbb meg kellett próbáltatnia, mint a prófétáknak és a Krisztusnak magának is. Ha meg akarjuk látni, hogy miként forrongott és tisztult meg a salaktól, hogyan jutott el istenhez,
