Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1907
í 5 — vitat inchoare longam« — sóhajtja rezignációval. Az akadémia a Marcibányi díj odaítélésével akarja munkára serkenteni. Mind hasztalan. Szilágyi Sándor többféleképpen igyekszik megfejteni visszavonulásának, konok hallgatásának okát, pedig csak el kell olvasnunk Keményhez írt nehány levelét ez időből s kész a magyarázat. Kinek lett volna kedve dolgozni ebben a minden életet kiölő, minden tetterőt megzsibbasztó korban?! Ebben a sötét korban, amikor Vörösmarty szent tüze utolsót lobban, amikor Tompa maga is csüggedten szólongatja dalra csüggedt társait, amikor a szelíd, jóságos Arany oly kétségbeesetten kacag bele a síri csendbe, hogy magának is, annak is, aki hallja, kicsordul rá a könnye! Betegségektől elcsigázott testtel, a napi munkától meggyötört lélekkel tér meg esténkint kietlen magányába, előveszi Ovidiust s a Tristiák bús verseitől ihletve, tollat fog s meghatottan sírja el öreg barátjának a letűnt szép napokat, amikor együtt utazták be Magyarországot, lelkűk a tetterőtől dagadt, amikor tervelgetéseikre, vitatkozásaikra s barátságos beszélgetéseikre rövid volt a leghosszabb nap is. Bár ráerőszakol magára egy-egy tervet, folyton elmélkedik a székelyek históriáján, szállni már nem tud, csak földön vergődik, mint a szárnya- szegett rab madár. Valami fojtó, nehéz köd üli meg lelkét s amikor tovalebbenti azt a szabadabb szellő, csüggedten látja, »mily nehéz az út s mily messze a pálma«. Nem érez már erőt magában, hogy küzdjön ezért a pálmáért s lelke még inkább elcsügged, amikor leghűbb barátja, fáradságos munkáinak osztályosa, Kemény is kidől mellőle. E nemes barát elvesztét csak részben pótolhatja »Erdély Széchenyijével«, gróf Mikóval való barátsága.1 67-ben nyugalomba vonul. Szülőföldjén tölti öieg büszkének lenni tanítok, a napokban Kőváry »Székelyhonát« azon biztatással vettetém el kezéből, hogy abban, amit a jelenre vonatkozólag talál, Székelyföldön utazván, önszemével jobban kiísmerendi; a múltat illetőleg pedig majd adok én neki egy mást, melyből valódi őseit azok nagysága szerint látandja s mi volt a székely s mi volt az ő sorsa és élete Erdélynek országában, megtanulandja. És amidőn fiamhoz így beszélék, elhiheti tanácsos úr, hogy nem egyéb, mint Méltóságod kilátásba tett történetirata volt gondolatimban.« 1 Mégis a vele való szövetségnek köszönhette régi álmának, az Erdélyi Múzeuminak valósulását. E kulturintézet érdekében már 1842-ben kezdett egy
