Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1902
— 18 — Ha ma írásbeli dolgozatot írtunk, nem volt rá eset, hogy másnap már kijavítva ne kaptuk volna vissza. És milyen ceremóniával ! Az öreg úr aprólékos pepecselő gonddal hűségesen összeszámította a hibákat, az irkákat a hibák száma szerint már előre elrendezve hozta be s bizonyos ünnepélyességgel olvasta föl belőlük görög nyelven a hibák számát s az érdemjegyet. Nem volt ez kicsinyeskedés, ha így messziről annak látszik is, mert hej, micsoda vetélkedést és micsoda hajszát teremtett köztünk ez a szamárlétra! Társadalmi érintkezéseiben szeretetreméltó egyénisége feledhetetlen emléket hagyott mindazok szívében, a kik ismerték. A tanári kar fiatalabb nemzedékének dédelgetett kedveltje, a fehér asztal nprinceps iuventutis^-a volt. Önzetlen és minden hátsó gondolat nélkül való őszinte jóakarata mindenkit megnyert, fiatalos kedélye és szeretetreméltósága mindenkit lebilincselt. A világot Hellas harmonikus életű vidám bölcseinek tisztán látó szemével tekintette : a kevés örömet csöndes nyugtázással, a sok bajt rezignált béketűréssel fogadta. Látta, megutálta és megmosolyogta az emberek koncleső esztelen marakodását, s bár — mindent a maga értéke szerint becsülve — önmaga sem tartotta Horatiussal éppen több-nek a sok-nál az eleg-et: bírt azzal a ma már mesébe illő önzetlenséggel, hogy az őt jogosan megillető sok nem kellett neki, ha hozzá mások képzelt jogot formáltak. Inkább lemondott róla nagylelkűen a világ fejcsóválgató ámulatára. Hiában, ember- és világismeretében haláláig szerzetes volt. Hányszor kijátszták, megcsalták, megrövidítették! Színlelt jóindulat megtévesztette, képmutató alakoskodás lebilincselte. Mennyi oka lehetett volna kifakadni a végzet és az emberek rosszasága, kapzsisága és kétszínűsége ellen! Sohsem tette. Kedélye olyan volt, mint a gyereké : elpusztíthatatlan derültségű. Jószívűsége meg éppen közpréda volt, melyen mindig lakmároz hatott egy-két élősdi alak. Volt, aki annyira nyakára nőtt, hogy még a mindennapi pikkolóját is vele fizettette ki. S az öreg úr sohsem bírta rávenni magát, hogy kiadja nekik az útat. „Hiszen a kukacnak is élni kell“ — szokta mondani kedves bonhomiá- val, ha már mi is megsokalltuk a dolgot s nógattuk az erélyes föllépésre.
