Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1901
82 rannus, a legszebb reményekkel gazdag ifjút is oly pályára, melyre sem kedv, sem vonzalom nem viszi, csak a megélhetés sodorja, így járt Farkas Sándor is. Maga irja naplójában 1835. ápr. 27-én visszatekintve sorsára: „Tanulásom alatt ezer más kinézéseim közt jövendő sorsom iránt, soha meg nem fordult fejemben annak gondolata, hogy valaha dicasteriálista legyek. Tréfából esküdtem volt fel a cancelláriára, hogy név nélkül ne lézengjek, még Kolozsvárt leszek - és ime a tréfa örökös sorsomat elhatározta.“ Szomorú tréfa, - tragédia lett belőle: egy nemes lélek örökös vergődése' a hivatottság és a kényszerűség között. Vágya, gondolkozásmódja, tehetsége nagyobbra rendelte, a kötelesség hivatalhoz lánczolta. S fokozta a nagy ellentétet, mely lelke és hivatala között volt, az á szomorú állapot, mely hazájára nehezedett. 1811-től kezdve Erdélyben sem hívták többé össze az ország- gyűlést és a legnagyobb abszolutizmus nehezedett az országra. Kinevezett hivatalnokok állottak a megyék élén és minden ügyet a kormányszék intézett el Bécsből kapott utasítások nyomán. Az idősebb hazafiak kifáradtak már a sok hiába való küzdelemben, az ifjabb nemzedék pedig csak a húszas években kezdett szervezkedni, hogy azután fáradhatatlan búzgalommal kezdje meg a küzdelmet az önkény ellen. Farkas csakhamar belátta, hogy milyen útra tévedt. „Felrez- zcntett néha jobb Géniuszom vallja Naplójában — hatalmasan számot kért időmről, s elirtóztam semmiségem érzésétől. Vívtam akkor egy ideig s sokat lerovtam az elmulasztottakból. Ez már nagy határozatot kívánt, pedig untam lélekölő foglalatosságom, s szivemből utáltam azon szemét collectiot, melynek társaságomat kellett tenni, de az asszönyi szövevények úgy oda gyökereztettek, hogy nem tudtam mozdulni.“ Végre 1821-ben mégis merészen kivágta magát e körből, s Bécsbe ment az ausztriai és a katonai törvények tanulása végett. De itt csak hazája piszkolását, a magyar megvetését tapasztalta. Ez végképpen elkeserítette, keserűségében kitört, ami miatt gyalázatosán elüldözték. Hiábavaló volt tehát minden igyekezete. Hazajött és 1825. jun. 1-én kineveztetett ötödosztályú Írnoknak. Szabadabb szellem kezdett lengedezni, az abszolutizmus engedni kényszerült merevségéből; így a hivataloskodás sem jutott többé összeütközésbe oly élesen a hazafi érzéssel.
