Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1899

-- 37

lett áldásos nyomokat is. Ma már tudjuk, hogy kivált az élőnyelv tanítása nem támaszkodhatik pusztán csak a grammatikára.

Az olvasmányokhoz fűződő könnyű beszédgyakorlatok, s általában az illető nyelven való minél több és minél közetlenebb beszélgetés által sokkal természetesebb és észszerűbb lett a nyelv- tanítás útja. Elő nyelveknél az illető idegen nyelv nemcsak tárgya, hanem nyelve — és így eszköze — is egyszersmind a tanulásnak, legalább a felsőbb osztályokban. Sőt az alsó osztályokban is nem nyelvtani czélokra praeparált szövegből, v. éppen összefüggéstelen száraz mondatokból indulunk ki, hanem természetes, összefüggő és a tanuló ismeretkörébe eső könnyű olvasmányból, »melyeknek tartalma érdekli a tanulót s ezzel fokozza munkakedvét.« »Ez olvasmányokat eleinte nem is fordíttatjuk a tanulókkal, hanem lehetőleg apró részekre - szavakra és kifejezésekre — földarabolva magyar jelentésükkel együtt egyszerűen betaníttatjuk, mint a szavakat, minden elemzés nélkül. Ezzel némi anyagot gyűjtünk a későbbi nyelvtani elemzésekhez. Lassanként aztán a tanulók grammatikai ismereteinek a bővűltével mind jobban előtérbe lép az igazi fordítás, a szavak jelentésén és etymologiáján alapuló tudatos fordítás«.1) (L. Balogh P. Egységes nyelvkönyveinek bevezetését.)

Br. nyelvtanait már csak ezért is nehéz volna ma kellő sikerrel használni. Hibájuk az is, hogy nem aknázzák ki és nem értékesítik az anyanyelv előzetes grammatikai ismeretét sem.

Végtelenül nagy tévedése ennek a nagy elmének, hogy az anyanyelvi grammatikai oktatást haszontalan idővesztegetésnek tartotta,2) a minthogy általában kevés érzéke volt a középiskolai

') Ezért hoztuk be két évvel ezelőtt a Csengeri Latinnyelv tanát, s ezért hozzuk be a jövő évre a Horn-Paulay, vagy esetleg a Timár Pál-féle Németnvelvtant

J) V. ö. Módszer. 37. 1. „Csak az újabb kor találta fel azt a balfogást, hogy ne mondjam balgaságot, mely szerint olyant tanítsunk, a mit a tanítvány szintoly jól, olykor jobban tud, mint a tanító, adjuk meg nevét a gyermeknek, — az anyai nyelvet“. De talán úgy érti, hogy a nyelvet magát ne tanít, suk, a grammatikáját igen. Legalább fiatalabb korában, a mint rájöttem, ilyenformán gondolkozott A Nemzeti Társalkodó 1837. évfolyamában (Nyelvtanulás) nemcsak, hogy tanítni kívánja as anyanyelvet („Tanuljunk tehát nyelveket is, az anyait és idegeneket, mivel minkét rendbelit tanulni kell“) hanem az idegen nyelvekénél is előbbre kívánja tenni tanítását, mert „az itt nyert szabályoknak csekély módosítással könnyű lesz a második idegen nyelv adatait alájok rendelni“.