Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1896
15 tungen 'über verschiedene aesthetische Gegenstände s ez időbe esik a csak 1802-ben kisebb prózai iratai között megjelent Gedanken über den Gebrauch des Gemeinen und Niedrigen in der Kunst. Ezek közül tárgyunk körébe csak az elsőnek egy része esik, mely Über das Pathetische czimmel jelent meg1 s az alanyi fenségesnek egyik oldalát, a pathetikus fenségest tárgyalja, a mi nem egyéb, mint a tragikum. Két részből áll; az első a pathosszal, a második főleg az aesthetikai és erkölcsi megítélés különbségeivel foglalkozik. Abból a tételből indul ki, hogy a művészet végczélja az érzékfeletti ábrázolása s a tragédia ezt az által éri el, hogy „a természeti törvényektől való erkölcsi függetlenségünket az indulat állapotában érzékíti.“ Csak az érzelmek hatalma ellen irányuló ellenállás teszi nyilvánvalóvá bennünk az (erkölcsi) szabadság elvét.“ Hogy tehát az ember eszes lénye nyilvánulhasson, az érzéki lénynek mélyen és hevesen kell szenvednie, mert az erkölcsi szabadságot csak a szenvedő természet élénk ábrázolásával lehet feltüntetni. Szenvedés (pathos) az első és elengedhetetlen feltétel a tragédia-irónak s ennek feltüntetésében addig mehet, mig vég- czéljának hátránya, az erkölcsi szabadság elnyomása nélkül teheti. A francziák tragédiáiban sohasem látjuk a szenvedő természetei’, mert ezt az illem náluk nem engedi meg. A szenvedély kitörései helyett hallunk hideg, fagyos declamatiókat s ezért a franczia tragédia hősének nem hisszük, hogy szenved. Nem enged a természetnek szabad folyást. „Corneille és Voltaire királyai, herczegnői és hősnői még leghevesebb fájdalmukban sem feledik rangjukat és inkább levetik emberi voltukat, mint méltóságukat. Hasonlítanak ama királyokhoz és császárokhoz a régi képes könyvekben, kik koronájukkal együtt fekszenek le.“ Máskép a görögök. A görög szobrász mellőzi a ruházat haszontalan és akadályozó terhét s meztelen alakokat alkot. A görög költő nem tekint a szokás és illem törvényeire, melyek csak a természetet rejtik el. Homeros s a tragikusok hősei épen úgy szenvednek, mint mások s épen az teszi őket valódi hősökké, hogy bensőleg, fájóan érzik a szenvedést, de az mégsem győzi le őket. Még isteneik is emberileg szenvednek. Az első követelményt a természet, a másodikat az ész támasztja s csak a har- 1 Schillers sämmtl. W. XI. 470—508.
