Református Kollégium, Kolozsvár, 1941
45 között valóban megváltás volt az 1941. október 24-én bekövetkezett halála. Temetése olyan részvét mellett folyt le, amire Erdély fővárosában alig volt példa. Eltörődött, agyonkinzott testét az általa annyira szeretett Házsongárdi-temetöben helyezték örök nyugalomra. Gyászjelentőjén egyik régi verse áll, a lelkét és egyéniségét oly megragadóan jellemző »Végrendelet« Fáradtságom adom az esti árnynak. Színeimet vissza a szivárványnak. Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek, Mosolygásom az őszi verőfénynek. Sok sötét titkom rábízom a szélre, Semmit se várva és semmit se kérve. Kik üldöztek tüskén, vad bozóton: j Kétségeim az örvénybe szórom. A holtom után ne keressetek, Leszek sehol — és mindenütt leszek.“ Reményik az ember, aki két évtizedes szenvedéseink idején sorstársunk, vigasztalónk volt — nem él már többé köztünk, de a költő örökké a miénk marad. Neve, alkotásai a XX-ik század magyar irodalmának legidőtállóbb szent hagyatékai közé fognak mindig tartózni. Művészetszernlélete, az emberi hivatásról vallott eszményi felfogása és kritikai magyarsága mindenkor a jövőt építő új nemzedék iránymutatója lesz! A halott költő tovább él művében, a váteszi végzet eltemette a prófétát, de közelebb vitte nemzetét a megváltáshoz. Berde Mária találóan irta, hogy Reményik halálával »a goethei szó telt be.« „Az elveszett fiaikat tüzes karral ragadják égbe a halhatatlanok !“ Dr. Jancsó Elemér.
