Református Kollégium, Kolozsvár, 1941

24

ebben az életben a költőkre, az irodalomra vár a legnagyobb hivatás. Az ébredő erdélyi irodalom tartja meg ezekben a sötét években legjobban a reményétvesztett magyarság hitét és ennek a sorsvállaló irodalomnak már a hőskorában Reményik Sándor a mindenkitől elismert vezér. A »Fagyöngyök« halkszavú, magányosságot kedvelő lírikusa helyett megjelenik a hitében és lelkében megacélosodott, a közösségi lélekbe olvadt és azt minden fájdalmában és vágyakozásában legtökéletesebben kifejező Végvári. Eleinte titokban írja verseit, de ezek száz és ezer másolatban terjednek tova. Reménytelen és hontalan magyar családok titkos összejövetelein, zárt ablakok mögött, könnyes szemmel olvassák és adják tovább a vigasztalás igéit. A Végvári-versekben az egyedülálló, útkereső költő találkozik és kapcsolódik halálig össze a magárahagyott, reményvesztett erdélyi magyarsággal. Végvári költészete a magányos költő és a magánossá vált nemzet találkozása és szent kézfogása az összeomlott országhatárok felett. A magyarság kezéből kiütött fegyverek helyett a mogbántott magyar lélek veszi át a létért folytatott küzdelmet, a katonák helyét az írók, a hadvezérek méltóságát pedig a nemzeti lélek vágyakozásait kifejező költők. A fegyverek birodalma helyén a lélek országa kezd kiépülni és a szent határaitól megfosztott magyarság ebben a lelki impériumban talált menedéket. Az összeomlás és egymással ellentétes politikai elméletek, a megváltást ígérő, de romlást hozó forradalmak, az igaz utat nem lelök tévelygő célkeresései között egyedül az irodalom találja meg Erdélyben a fel- emelkedés, az újrakezdés útját. Az erdélyi irodalom ösztönösen megérzi, hogy a letiportság akkori állapotában számunkra csak a szellem, a lélek területe maradt szabad. Az új idők új vezére pedig — nem a politikus, nem a hadvezér, hanem a költő. Ezt az érzést legszebben Reményik Sándor fejezte ki «Egyetlen tett« c. versében.

„Ó forradalmak, ellenforradalmak,

Diktatúrák és rohamcsapatok,

S ti lobogók, vörösek vagy fehérek:

Én tőletek olyan távol vagyok“.

„Mikor a lét pillérei inogtak És mint a viasz, minden elhajolt,

Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,

Egyetlen tett: a költő álma volt“.

(Az egyetlen tett.)

És mialatt a Végvári-versek Erdélyben kézről-kézre jártak, Budapesten közel százezer példányban olvasták, terjesztették az ismeretlen erdélyi költő vigasztaló szavait. A Végvári nevet Imre Sándor ajánlotta az eleinte csak néhány beavatott jóbarát által ismert szerző valódi nevének elpalástolására. A köztudatban hosszú évekig Végvári és Reményik külön költőként élt és erre a titokra a beavatottak mindvégig féltve vigyáztak, nehogy a titok kirobbanása a román uralom alatt élő költőt üldözésnek vagy elfogatásnak tegye ki. A »Segítsetek« és »Végvári versek« Reményik költői fejlődésének második korszakát alkotják. Mindkét kötet hangja a letiport, elnyomott, de sorsába soha bele nem törődő erdélyi magyar-