Református Kollégium, Kolozsvár, 1912
34 felé emelkedni, leszögzett tények dogmatikai béklyóiba verte. így az igazi krisztusi élet lehetőségének maga az egyház állotta útját. És útját állotta leginkább azzal, hogy a kegyelem eszközeit a sajátjának hirdette, amelyeket csak ő juttathat a hívőknek s így csak általa juthat az ember a megigazulásra. „Az egyedül üdvözítő egyház“ dogmáját tisztán hatalmi érdekek sugallották s e hatalmi érdekek lettek megölői a krisztusi keresztyénségnek. Még azok is, akik valóban életnek fogták föl a keresztyénsé- get s valamennyire mentesíteni tudták magukat az egyház okoskodó vallásától, azok is félreértették Jézust és nem azt az életet élték, amely eggyé tehet az atyával. A misztikusok csak annyival állanak közelebb Jézushoz a skolasztikusoknál, hogy valóban átélik a vallást, nemcsak gondolják, de ez az átélésük Jézus életének külső misztériámához csatolja őket. Mélyebben éreznek az aszkéták, a középkor vakhitének ezek a szomorú áldozatai, akik azt hitték, hogy az üdvösségre jutásnak egyetlen eszköze a szenvedés. Jézusban csak a keresztfára feszített vértanút látták, aki szenvedett, hogy elvegye a világnak bűneit, de nem bírták megérteni, hogy a szenvedés csak járuléka volt Jézus üdvösségre jutásának, nem eszköze. A legtöbben, maga a papság is, meg sem kísérelték a vallást megélni, csak egyszerűen vakon és lélek nélkül, vagy a jobb esetben esztelenül bízó lélekkel követték az egyház parancsait. A vallás így ceremóniák és legfennebb jó cselekedetek gyakorlásából állott. Az imádkozás is megkapta a maga formuláit s gépies szertartássá vált, amelyet tenni kellett kötelességből, parancsból. Ennek a keresztyén egyháznak lett papja Luther Márton. Nem kételkedő, de bízó, az egyház parancsait hiven és nem gépiesen teljesítő igaz pap volt. Maga monjda : „Ha valaha egy barát az ö szerzetesi élete révén az égbe jutott volna, bizonyára én lennék az.“ És mi lett az eredménye buzgó kegyességének? Megint csak az ő szavaival szólva: „Minél inkább igyekeztem lelkiismeretemet megnyugtatni böjtölés, virrasztás és imádkozás által, annál kevesebb békét és nyugodalmat élveztem“. „Az egyház minden lelki áldást igér annak, aki lelkiismeretes figyelemben részesíti az általa ajánlott vallásos gyakorlatokat. Luther ezt megkísérti . . . Mert ha a böjtölés, imádkozás és önsanyargatás a tökéletesedés eszközei, akkor általuk tökéletesebbé is kell lenni,
