Református Kollégium, Kolozsvár, 1907

J

XVI.

Búcsú-szó az érettekhez.

Elmondta dr. Imre Sándor, a Vili. osztály vezetője 1908 julius 27-én, az érettségi vizsgálat végén.

E percztől fogva nem tartoznak többé iskolai szabályaink fegyelme alá s ezzel megszakad az a kapcsolat is, mely tanítványt és tanítót hivatalosan egybefűz. Önöket nem kötelezi a törvény ereje az iskola iránt immár semmire; minket azonban lelkünk ösztönöz, hogy ebben az utolsó pillanatban is teljesítsünk tanítványaink iránt egy szabályzatba nem iktatott kötelességet.

Örülök, hogy igazgatónk megbízásából én szólhatok utoljára e falak között a most érettekhez. Nem mondhatom el mindazt, a minek elmondását eddig elmulasztottam; tanácsokat sem akarok adni. Az idő mindenikre rövid s hosszú beszéd hallgatására mindnyájan fáradtak vagyunk, az Önök lelkét különben is eltölti egy hatalmas érzés, mely fejtegetések figyelésére képtelenné tesz.

Hatalmas érzés ez: öröm és várakozás boldogító egyesülése. Öröm azon, hogy most már szabadok; türelmetlen vágyakozás, hogy megismerjék az életet. És nekem most az a kötelességem, hogy óva intsem mindnyájokat: vigyázzanak, ez az öröm könnyen szédít, ez a vágy könnyen szakadék szélére juttat! Meg akarom kímélni e perczben még együtt levő osztályomat az élet egyik legnagyobb veszedelmétől, melyen átmennie nem szükséges az okosnak.

Ezért azt ajánlom figyelműkbe, hogy az az érettségi bizonyítvány nem szabadságlevél, hanem kötelezvény. Nem szabadítja meg Önöket semmi mástól, csak eddigi iskolájoktól, eddigi könyveiktől, itteni tanítóiktól. Egyéb minden megmarad: a kötelesség is, a kötelékek is, melyek az embert fogva tartják, a küzdelem is és nemcsak, hogy megmarad, de csak most kezdődik igazán a munka, a tanulás. Erre kötelez ez a bizonyítvány. S mikor ezt kiadjuk